Kelet-Magyarország, 1959. december (16. évfolyam, 284-308. szám)
1959-12-13 / 295. szám
Angyal Sándor: MELEG ŐSZ IV em kísérte ki. Kevés ere1 ' je is odalett a szívébe markoló meglepetéstől. Szikkadt, bütykös kezét az égett- szélű pipa köré fonta. Majd lenyúlt a spór alá egy hegyes szikáncsért, s ahogy bökdösni kezdte vele a csutora belsejét, zavart gondolataitól majd leszédült az alacsony, háromlábú kisszékről. Még hallani sem szerette, hogy az öregséggel új- re gyermek lesz az ember, de mo6t úgy szeretett volna odaszaladni valaki kötényéhez, és sírni... sírni, sok "könnyel... Legalább Sára jönne már, hogy neki mondhatná el...! Ez a Sára.. .0 sose mondta Sáráinak, hogy szereti, csak egyszer a dörzsölőben játszott vele kútbaestemet, ötvenöt évvel ezelőtt, és játszásból csókolta meg a tornácon, ö más faluból nősült — három éve temette az asszonyt — és Sara vénlány maradt... Most meg... csirkelevest ígért, mert az jót tesz a gyomrának. Két hónapja éppen, hogy Sára jön... Két hónapja... A kisagyába nyilallott. Min^ dig elönti a forróság, ha rágondol a napra... Ott, az ablak melletti ágyon feküdt, mellhártyával. Napokig nem ment már le egy kanál étel a torkán, a mellében nehéz fojtó feszületet érzett. Amikor a menye, a Sándor felesége elsőnek benézett hozzá, máir a látásával is baj volt. Alig ismerte meg. Az meg a szájához kapva rohant el, kintről hűvös levegő ömlött be a csu- katlam ajtón. Még világoson ott volt az ágy szélénél mind a három fia. Sándor, a legidősebb, mellette Jani, meg Imre. ,,Hallottam, rosszul van, apám.. — csak ennyit mondtak, ahogy odahajoltak a borotválatlan arca fölé. Aztán hosszú csend lett, csak néha sercent meg a gyufaszál, ha valamelyik rágyújtott. A rozsdás járókájú falióra fáradtan ketyegett, ő pedig egyre nehezebben vette a lélegzetet. Hirtelen felkiáltott, hogy nyissák ki az ajtót, meg az ablakokatt. miért nem adnak neki egy kis levegőt... A három fiú összenézett, **■ aztán gyorsan elkapták a fejüket. Sándor szólt az asz- szonynak. hogy szedje a lábát a tanácsra, hívja a titkárt, az írógéppel, mert ki tudja, meddig nem késő,.. Ö csak a beszéd foszlányait fogta fel, mert a nagy melegség megtompította a hallását is. Vizet kért, de visszaadta, párnát dugtak a feje alá, de ö felnyögött, hogy még a szalmazsákot is kihúzzák alóla... Sándor kezdte el: — Ha apám is rajta lenne... hát... tudja, a föld... Ö éppen a dunnát rúgta lejjebb az agyról. — Mert apám is tudja, mi a szokás... — hajolt közelebb Jani. Ránézett a fiaira. Hegyes könyökére támaszkodott, a gödörSzonáta-estSzonáta-estet rendez az Országos Filharmónia december 16-án este 7 órai kezdettel Nyíregyházán, a József Attila Művelődési Házban. Kovács Dénes hegedül, Bacher Mihály zongorázik. Műsoron: Beethoven G-dur szonátája az Á-dur (Kreutzer) szonáta, valamint Brahms Á-dur szonátája szerepel. Jegyek 14, 12, 8, 6, ifjúsági jegyek 3 forintos árban •caphbtók. bői kidülledtek a szemei, de nem szólt. Ügy érezte, minden összefolyik a szeme előtt, forogni kezd a ház. Visszazuhant a párnára. — A köszvényben késik már az a titkár... — ugrott az ablakhoz Sándor. Jani közben ra- hajolt az ágyra. — Az égresi másfél hold... Az az enyém lesz, igaz apám? Sándor hátrakapta a fejét: Meg a radai rosseb. .. — iT-t- morogta a fogai közt. Jani szótlan maradt, leült a ládára. Közben megjött Lengyel, a titkár, és kirázta az írógépet a szurkosvászon tokból. — Vegyen még egy kis erőt, apám... — nyitotta meg Jani a gallártalan inget az apja nyakán. — Az egresit, azt nekem hagyja...? Ó bólintott. — Dehiszen én trágyáztam két esztendőben — lökte el Sándor a másikat — engemet illett. Megint bólintott. — Na, írja jegyző úr... Az egresit Sándornak... Jani széles tenyerével eltakarta a másik száját. Sándor sarkon fordult, és megfogta a zsíros szvettert az öccse mellén. „Az lesz, amit én akarok” — ordította és újra az ágyhoz u^ott. — Az Égrest, meg a Csikász dülőbelit... Mondja már kedvesapám. .. ö megint csak bólintott és teste megrándult a forróságtől. Lengyel, a titkár egyre nyugtalanabbul ült a széken, de nem szólt a vitába. Imre, a legkisebb felállt, és az ablakhoz ment, kinézni. — Fogd be a pofád, mert betapasztom — üvöltött Sándor, ahogy a másik szavára lekattant néhány betű a gépen. Jani szeme kikerekedett: — Én fogjam be, te utála- 406. Én-e...? lőezével Sándor arcába vágott. Az megtántorodott, az asztal szélénél kitámasztotta magát, és egy ragaszkodással torkon ragadta Janit. Teljes erővel a falhoz vágta. A másik ültében a kisszék után kapott, feje fölött meglóbálta és Sándor felé hajított... Nagy csörömpöléssel hullott le a falióra, mert a kisszék Sándor feje helyett a fal felé repült. A beteg felnyögött, és feje mélyen a párnába fúródott. Imre látta meg, és hirtelen iszonyatosat ordított: — Állatok! Gyorsan ugorja- tok az orvosért...! Pillanatok alatt átjött az orvos a harmadik házból, és ő csak annyit érzett, hogy valami megcsípi a karját. A feje újra lüktetni kezdett a hosszú csendben. Kinyitott, a szemét és Sárát látta az ágyszélen. Kint már sötét volt, éjszaka... Csendes nyikorgással mozdult az ajtö, és Imre állt meg a küszöbön. Ránézett a fiára, szótlanul. Imre kezdte: — Látta. ,apám? Magyar-»no vjet orvosi konferencia December 1-1-én, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia II emeleti nagytermében mag; a.-- szovjet orvosi konferenciát tar- j tanak. A konferencia iá.'gya:| „Az izotópek felhasználása a j diagnosztikában és a t.iCrá >iá- I ban”. A konferencia előadói a legkiválóbb szovjet és magya tudósok. Megyénkből dr. László László, a nyíregyházi kórház adjunktusa és dr. Tóth István, a kisvárnál kórház főorvosa vesz részt a nagy frwtomówuof eseményen. <. /A nem szólt, csak Sárára ^ nézett, vízért. Ivott, azután erőtt vett magán: — Hát te... Ne. . .ked melyik kéne...? — De apám, mit gondol azért kopogtam? Hiszen tudja hogy én... már két esztendeje a csoportban... Imre itt abbahagyta, és erősen a beteg szemébe nézett. Valami különöß fényt látott megcsillani a sötét, mély gödörben. .. — Hát ők? — szólt nagyso- kára a beteg. — ölik még mindig egymást...? — Csendben vannak. Vagyis. .. a Jani csak nem nyugodott. Most ment el tőlüntt, mondta, hogy reggel beszéde volna az elnökkel... ... Akkor este nagyon mélyen aludt. Sára költötte fel, mert már kifőzte a hársfateát. Két korty után majd kiesett a csésze a kezéből, ahogy hallotta a hírt: Jani hétkor, Sándor meg a nyolcórai harangozáskor írta alá a papírt. Sára közelebb hajolt, úgy súgta: „Mind a kettő bosszantani akarta a másikat. Csak Imre kacagott...” lőbb nem értette az egészet. aztán kérte Sárát, menjen a jegyzőért, ha jobban van is, megíratja a hagyatékot. Egy tételben mind a nyolc holdat. A fiainak... Éppen két hónapja... Nem kísérte ki az elnököt, aki erre jártában ugrott he az üzenettel, Sándor is, meg Jani is eljönne, ha nem ellenezné... A botja után nyúlt, felnehezke- dett. s az ablak előtt állva nézte, hogy a napos úton Sára csoszog át, kezében egy fehér szilkével.,. Csend volt. Az ágyban szé- lesvállú fiú aludta a reggeli órák legszebb álmát. Kint a konyhában lábujjhegyen járt az édesanya, s az udvaron egy idős, bajuszos ember csititgatta a fel-felmorduló kutyát. A nap egyre feljebb haladt az ablaküvegen, lassan a fiú arcán matatott. Miska egy darabig bírta a csiklandozást, aztán lassan, hunyorogva kinyitotta a szemét. Belenézett a Napba és mosolygott. Pár perccel később már gyors mozdulatokkal rángatta magára a ruhát. Ügy, ahogy ka- tonáéknál tanulta. — Jóreggelt édesanyám — hajolt az őszhajú asszony arcához. — Van-e valami jóféle reggeli? Olyan éhes vagyok. — Hogyne volna kisfiam. Ilyet bizony nem adnak a katonaságnál — s már hozta is a háziszalonná1:, meg a foszlós- bélü, fehér kenyeret. S hogy megtetőzze az ígért, jó faiatokat, egy csupor tejet ,is az asztallá állított. Délutánba hajlott már az idő, amikor a 'kalonafiú odafordult az, apjához: — Két hónap múlva leszerelek. És. . . hiszen tudja édesapám... Mi, Erzsivel megegyeztünk. a múltkor, csikkét meg keze kérni az apjától. ■ ■ Az öregebbik Szabó csak ránézett a'f'yí a. s ahegy tekintete beleszaladt vastag hajába. gondolata visszaréveclt ti mv.^bo. 4 GYŐRI ILLÉS GYÖRGY: Ki az úr? Ki életét földhöz kötötte, hogy megszerezze kenyerét, nem vitte jobbra, szebbre, többre, pusztán csak élni volt elég. Ki többet markolt, mint a többi, s tanulta, mit a föld tanít, nem tudta többé széjjeltörni a robot vaskos láncait. A föld fogta, magához húzta, mint sír a foszló csontokat. Nem jutott könnyebb, jártabb útra, várta, hogy a föld csókot ad. S földszagú lett a csókja tőle, földízű lett a kenyere. Nem jutott hely, hogy könnyét öntse. — minden a földdel lett tele. így lett szolgája az „enyém”-nek, s ura könyörtelen rrfaradt: mig szálltak fent a könnyű évek, meghajtotta a vállakat. Elfelejtett szívből nevetni, tudni, szeretni sem tanult, így lett az „enyém”-ből semmi, aztán ő is a porba hullt ... Pedig az ember nem születhet csak árnyéknak, nyomtalanul, s dúsabb kalászok úgy teremnek, ha nem a föld — de ő az úr! Egy gyönge kéztől lég sem moccan, s a föld is hitványán terem, de száz kéz megforgatja gyorsan, s kenyérkert lesz a sírverem. Édes íze lesz minden csóknak, a dalolásra is jut idő, rakott kosárral jő a holnap, s az ember a földből kinő. Ember! Mindnyájan fogjunk össze, — zászlónk, az élet messzi leng — hogy a világot is legyőzze az „enyém” helyett a „mienk”! ...Húsz évvel ezelőtt... Ö is... Az apja rábámult, és... Jóságos ég, hogy rohan az idő. Elmosolyodott. Az öreg meg a fia csendesen haladt egymás mellett. Az apa szólalt meg néha-néha, akkor is a termésre, meg az időjárásra tett megjegyzéseket. Így érték el a Tisza partján futó gátat. Messziről már idelátszott Erzsiék tanyája a nagy nyárfákkal, s a kopasz ágak között szemüknek ütődtek a piros cserepek. Szinte egyszerre fordították tekintetüket a folyó felé. A máskor csendes víz most jégtáblákat cipelt. Percenként csattanás törte meg a csendet. Zajlott a Tisza. Két gyerek bravúrosan kormányozva egy lélekvesztöt a jégtáblák kozott — az úszó fadarabokat halászta ki. — Megálltak. Sok csodálkozással az arcukon. Ilyenkor a vízen.. Fene bátor kölykök. Majd mindketten jóízút mosolyogtak a fát szedő fiúkon, s elindultak a Kelemen tanya felé. Az idősebbik Szabó hosszú magyarázatba kezdett, s böbeszédűen ismételgette, hogyan is történik a lánykérés, mármint a „szertartás”. ■. — Segítség! Megálltak. Egyszerre fordultak a folyó felé. — See. .git.. sééégü! — fúródott megint a csendbe a jajszó. — Édesapám! A gyerekek — kiáltotta Miska s már rohant is a folyó felé. Az apja 'égy szó nélkül kocogott utána. — Felborult ' a csónak! —- harsogott hátra a fiú, s szinte pillanat alatt a vízparton állt. Miska agyában másodpercek alatt felvillant, minden. Erzsiké. .. a lány kére»... a fehér fátyol... a családi fészek — és a jégtáblák között úszó két gyerek. Határozott. Gyors mozdulatokkal dobálta le ruháit. Beugrott. — Fiam! Mit csinálsz! — jaj- dult fel az apa. Visszaszólni nem volt ideje. Az egyik gyerek éppen utoljára bukkant fel a víz alól, amikor megragadta. Azonnal a part fele fordult, még visszanézett a másikra, aki egy jégtáblára Icapaszkodva didergett. Hatalmas csapásokkal igyekezett a part felé. — Ne menj vissza...! Kerítünk csónakot, úgy hozzuk ki a másikat — üt öltött az öreg. — Megfagy addigra — lihegte a fiú. s csak egy csobbanás jelezte, hogy a vízbe ugrott. — Még belefullad... — rémüli meg az apa. Sírva kapaszkodott a másik gyerek Miska kinyújtott kezébe. Nagy csapásokkal igyekezett újra a part felé... A gyerek sírása alábbhagyott. Elájult. Miska karján megfeszültek a hideg izmok, mégegyszer nekirugaszkodott. Testét, tüdejét átjárta a jeges víz. — Ki kell érnem... Karja ólomsúlynak tűnt, a lába már teljesen megdermedt. Egyre lassabban, erőtlenebbül szelte a hullámokat. Úszott... Agyában újra villant a lány puha arca, a piros cserepek ott a nyárfák tövében... Az apja kiáltása még elérte a fülét: — Tarts ki4 fiam, jövööök...'! Alkonyodott, s a nyárfákkal iveit pirostetős házban egy lány zokogva fúrta fejét a Párnák közé. Valahol, kint a szántóföldek fölött gágogva húztak el a vadlibák. Pallai János Kiáltás
