Kelet-Magyarország, 1959. november (16. évfolyam, 259-283. szám)

1959-11-07 / 264. szám

Ülünk a kis szobában

a kályhában vígan duruzsol a tűz. Barátságos a meleg, a finom orosz tea illata elvegyül a cigaretta kéklő füstjével. ‘Igaz történeteket mesélő jailla- , na tok ezek. r'y"

Nvikoláj Alekszejevics* Orlov, ez a büszke tekintetű, hatalmas termetű őrnagy ül velem szemben és mesélni kezd:

— Tudja, nagyon szeretem a

magyarokat. Először 1918 márciusában találkoztam egy magyarral. 10 éves voltam akkor, rongyos és éhes s az öreg magyar lehetett vagy 40, szakasztott mint apám. Az apámat akkor már két éve nem láttam. Elsodorta a háború vérzivatara, anyámat a fehérek hurcolták el. Én ott hányódtam az istállók melegén, várva, mikor végeznek már a bolsevikok a fehér bitangokkal, s. mikor jön vissza újra anyám. Ez a nagy- szakállú öreg magyar —; mar kitünően beszélt oroszul — azt kérdezte tőlem; „Hogy hívnak, fiam?” „Engem Koljának”. S minden bánatomat percek alatt elmondtam neki. Tarisznyájából kenyeret húzott elő és rég nem látott szalonnadarabot. Megkínált. „No, egyél fiam, jól fog esni, tudom, de várjál csak, majd ha végzünk Vrangel, Kol- csák, meg Kornyilov bandáival, vége le4z a háborúnak, jó világ lesz, ne félj!” S közel, hajolt hozzám, mint amikor nagyon fontosat akarunk mondani. „Tudod, Kolja, azt mondta Lenin elvtárs Petrográdban, a földet a parasztnak, a gyárat a munkásnak és mindent — mindent a népnek adunk.” Belenéztem mélykék szemébe, s ez a szem oly sok bizakodással és hittel volt tele! Szavat csengve folytak tovább: „Ha

majd itt befejezzük, megyünk haza, Magyarországra. Tu dód- e, hol van? Haj, de messze van! Ott is sok az úri. bitang, ott is kell a parasztnak a. föld,

a kenyér, majd ott is csinálunk * rendet.” •*''

— Némán hallgattam

szavait. Felocsúdva bámulatomból, megkérdeztem: „Hogy hívnak téged bátya?” ö kettele törölte lompos bajuszát, és mosolyogva mondta': „Mihály

Misa.’’ Nagyon boldog voltam, hogy az öreg magyar barátommá lett. Nagyra nőtt szememben egy röpke pillanat alatt. Aztán újra mesélni kezdett: „Tudod, Kolja, nekem is -.v.an otthon, messze Magyarországon, két ilyen nagy fiam, mint te. Repülnék is hozzájuk, de előbb itt kell, hogy rend legyen, hogy te se járj rongyokban, hogy legyen meleg otthona minden muzsiknak.” Csüngtem szaván, valósággal kis szalmatetős faházat, kemencével épült kisházat varázsolt az istállóba elém. Felsóhájtot- tam; „csak már úgy lenne.”

— Kint katonák jöttek, mentek, puskák csattogtak, az istálló melletti szobából énekhang szállt felénk: „ Fej vörösök, proletárok.” Szinte a

A tárgy armati Gépállomás

dolgozóira a szokásos őszi munkák mellett nagy feladat hárult a rizs betakarításában, cséplésé- •ben és elszállításában. Lényegében ezt a munkát befejezték, Csupán egy helyen, a kisari termelőszövetkezetben van még.egy napi cséplés, ez is a teghapi eső mittt húzódott el. A járásnak

szívemet simogatta, bizserget- te a pattogó dallam. Oly jó lett volna nagynak lenni, vöröskatonának lenni. S míg a gondolataim így csapongtak, puskaropogás hallatszott. Megijedtem. Öh, hányszor hallottam már ezt a szörnyű zajt, hányszor szorított remegve magához anyám.!

— Most mi lesz? Ha visszajönnek a fehérek, s én itt a vö- ’ rösökkel egy üt vagyok, engem js biztosan megölnek. „Öh mamám, drága mama, miért nem vittél magaddal, miért?” Ilyen gondolatok cikáztak az agyamon át meg át. Misa bátya felkapta puskáját, motyóját, engem megcsókolt oroszosán, s kiugrott az istálló ajtaján. Odakünn már állt a harc. Kicsit Ké" sőbb kimentem én is. A falhoz lapulva, szemeimmel kerestem Misát végre megtaláltam. Ott feküdt az árok szélén. Eszeveszetten lőtt, a kozákok meg jöttek, mint a csirkék, mintha soha el nem akarnának fogyni. A mieink, a Vörösök, egy-egy megsebesült közülük, éktelen káromkodásba kezdték. Egyszer Misát is hallom -— gondolom káromkodott, amikor a mellette lévő bajtársát meglőtték. — Hej, az Isten az anyátokat \!’ Sohasem felejtem el azt a mondatot. Oda" csúsztam Misa mellé, rámnézett nagy haragosan, de mintha tekintetével mégis simogatna. Azt mondta nekem: „menj azonnal vissza a házba”. Oldalt pillantunk, s látom, hogy ég már az istálló teteje, ég már a ház is, oda bizony vissza már nem mehetek.

— A lövöldözés mind erősebb lett. A fehérek — úgy látszott — körül akarják fogni a mieinket, s minden áron el- ■ foglalni a falut. Misa bátya nem lehetett rossz katona, észrevette ezt. Csak úgy, fekvő helyzetben jó teli torokkal elkezdett kiabálni: „Elvtársak a falut nem adhatjuk fel. zsákmányul, nem esünk, mert akkor a fehérek eli- be vágnak a Cáricin felé* menete’ ő’vörös lovasoknak! ’’ Nagyot* lélegzett Misa, majd így folytatta: „Elvtársak, a parasztok, a munkások szabadságának győzelméért, előre!” Szemem kerekre tágult, mikor láttam: mintha a földből nőttek volna ki, olyan sokan voltak a vöröskatonák. Villámként rohantak e’őre a kozákok felé.. . Hulltak a fehérek.

ezen a részén 5000 maisa rizse csépeltek el.

A vetés és egyéb betakarítás is befejeződött a gépállomás körzetében, csak abban a néhány nagyobb rizsterüiéttel rendelkező termelőszövetkezetben van még teendő, ahol a tagság erejét nagyon igénybevette a rizsbetakarítás. öt géppel már a csengeti járásban dolgozik a gépállomás.

de hulltak a mieink is. Sokan elestek, de büszkén és bátran mentek, énekelve, ajkukon a dallal „Szt'áváj praklijátyem zaklimjomnij...” (Föl,'föl ti rabjai a földnek.)

. —- Én remegve figyeltem az árokment' kis ' földhányás mö- ’ gűl ezt a- csodálatos bátorságot.

Nemsokára csendesedett a tűz. A kozákok futni kezdtek a vörösök hősiessége láttán, de ekkor valami borzasztó dolog történt. Misa a melléhez kapott, majd széttárta karját, s elvágódott. Röviddel ezután teljes csend lett. Csak egy egy lövés dörrent a néma csenden ót. Elindultam Misa felé. Nem volt •nagyobb a távolság, 400 méter talán. Az utolsó métereket szinte rohantam. Misa ott feküdt üveges szemmel, mellén hatalmas vörös folt, kezében puskája. még holtában is szorította. Misa. Misa szegény Misa bátya! Mit is mondtál nekem? ..Előbb itt csinálunk rendet s aztán hazamegyünk.” De jó is lenne most, ha nagy lennék és elmennék helyetted segíteni népednek összetörni az úri bitangok jármát, mint ahogy te se«íte+t41 nekünk. S ott, ahogy fogtam jéghideg kezét, megfogadtam: mindig szeretni fogom a magyarokat. mert ez az öreg Misa a legdrágábbat, az életét adta a munkásokért, parasztokért. Akkor még nem gondoltam, hogy eljön az idő és viszonozhatom a segítségéi. De eljött 1941, Kitört a háború. A náci fenevad le akarta nyelni hazánkat. Védekeznünk kellett!

— Igv találkoztam a

háború folyamán 1943 január 14-én. mint a 243. partizán osztag paranscnoka Uriv községben egy nagyon kedves magyar parasztfiúval, akit a véletlenek véletlene folytár) úgy hívtak, hogy Nagy Mihály. Ha érdekli, elmesélem ezt a történetet is.

— Hogyne, hogyne válaszoltam, nagyon is érdekel. És Nyi- kolaj Alekszejevics Orlov őrnagy ismét mesélni kezdett egy 25 évvel későbbi történetet.

Pusztai András.

Két fürkész szempár fogadott az előcsarnokban. Magasított szobából, egy széles tolóablakon keresztül néztek rám, az veit az. érzésem. Nélkülük semmi sem történhetik ebben az épületben, nélkülük senki sem jöhet be, mehet ki, mindez csak az ő engedélyükkel, tudtukkal A napos és az ügyeletes.

Katonák? Nem.

Előttük könyv, amelybe visz- szahullik tekintetük, ha dolgukat végezték a külvilággal. Az egyiknek szája halkan mozog.

Diákok. Kollégisták.

Megvallom, később is éreztem a katonás rend, fegyelem szellemét, s ez egy ízben arra indított, hogy megkérdezzem az igazgatót, Tar Jánost, nem túlságosan nehéz-e ez a lényegében fatal gyermekeknek?

Ö csak mosolygott.

— Az idő! Az idő! A legdrágább valami itt a kollégiumban. Szó szerinti harc folyik itt a percekért. Mert nem túlzás azt mondani, hogy ma a legtöbbet talán a diák dolgozik.

Kételkedtem. Aztán megértettem.

Olyan nagy mennyiségű a tananyag, hogy néha egy félóra kiesés is „pótolhatatlan”. Ezért készülnek a naponkénti időbeosztások, amiket ki-ki magának állít össze, s eszerint halad napi tevékenységében. Eszerint folyik a korrepetálás is. Egy-cgy tanuló időbeosztá------------------------------------------------------------------------------------y

« •

Ötezer múzsa rizst csépeltek el a fehérgyarmati traktorosok

A kievi Népgazdasági Kiállítás mezőgazdasági pavilonja. (Csikós felv.)

A hála koszorúi

Szovjet katonák koszorúzták meg az 1947-ben elhúnyt Bálint Sándor sírját Kcmecsén. Bálint Sándor 15 évvel ezelőtt élete kockáztatásával mentett meg a fasiszták karmaiból egy 10 tagú .tisztekből és katonákból álló előőrsöt.

(Győri felv.)

Qi élknlük hehl teilten!i cd SEHitni

sóból könnyen megállapítható, bármely időben mit kellett már aznap elvégeznie. A kikérdezés aztán tisztázza: valóban megtanulta-e feladatát? Jól, vagy sem? S ha nem? Akkor következik a felelősségrevonás.

Igen. a felelősségrevonás. Mert itt nincsenek „magánügyek”. A tanulási eredmény is közös. Minden tanulócsoport harcol az átlagos eredmény javításáért, s a tizenhét kis „családi sejt”, a közösség alapja, féltékeny testvérként vigyázza egymást, nehogy rontsanak, a cél: a kollégium tanulmányi átlagát egyre javítani. így érik el. hogy általában öt tizeddel jobbak, mint az iskolai atlag, s hogy a hetenként vezetett grafikon egyre magasabbra ívei.

Segítik ezt azt egyéni eredménylapok. Minden diák ívén rajta a múlt évi jegy, mellette az a jegy, amelyet el kell érnie, s ez legalább egy fokkal jobb, mint a tavalyi. S a bejegyzett feleletek értékéből könnyű kiszámítani, tud-e javítani? Miből áll jól? Miből gyengébben? S ahol baj van: azonnal „rászállanak” a felsőbb osztályos, , abból a szaktárgyból k tűnő tanulók, és segítenek. De segítenek a nevelő tanárok és az a nyolc önkéntes iskolai tanár is, akik átjárnak a kollégiumba, különösen a gyengébb felkészültségű, osztatlan iskolából került d'ókoknak s^íteni. A kollégium zöme munkás és paraszt származású diák. Talán éppen ezért sikerült ezt az önzetlen szellemet kialakítani, amely itt uralkodik. De kevés ez az egy szó a jellemzéshez. Mert a szekrények nyitva: lopás nincs. Nem emlékszenek esetre, amikor lefekvés után valami rendbontás történt volna. Pokrócolást, a más régi „kedves dolgokat” sem ismernek. Ha valami ügyes-bajos dolog van': ott a diáktanács.

Hihetetlen önrendelkezési joga van ennek a választott szervnek. Még az egyetlen felnőtt, a kollégiumi igazgató — aki nyolcadik tagja a tanácsnak,— sem szavazhatja le a tanács döntését, hatalmi szóval. A nevelő tanárok csak tanácskozási joggal vehetnek részt a d'ák- tanács ülésén. Egyszóval a kollégiumban valóban az történik, amit a diákok akarnak. Nem túlzás ez? Nem felelőtlenség?

Győződjék meg róla akárki. Nem. Példás rend, fegyelem, öntudat van itt. Beszélgettem a vezetőséggel.

Ide a KISZ iskolai szervezet és a kollégiumi „aktíva” vezetőit is be kell sorolni. Mert a KISZ az eszmei irányító.

Kört alkotva ültünk, Onder István, a KISZ iskolai szervezet titkára, Koós Pál, a nevelési felelős, Kicska Zoltán, » diáktanács titkára. Szabó Ist4