Kelet-Magyarország, 1959. június (16. évfolyam, 150-151. szám)

1959-06-28 / 150. szám

2 keletmagyarország 1959. jflNIUS 28, VASÁRNAP Szoknábi bácu Tanévzáró a nyíregyházi III. számú iskolában Térjék és Prékopa tanító bácsik nemcsak a tanévtől, de több évtizedes fáradtságos munkájuk színhelyétől is búcsút vesznek. (Foto: Hammel.) A iétraállváuyon me­szes, malterosruhás ember dol­gozik. Eres, ráncos keze habar­csot terít a piros-téglákra. El­rendezi a kanállal, hogy betöltse a közöket, aztán elsimítja a te­tejét. Téglákért hajol és katonás rendben sorakoztatja azokat egy­más mellé. Némelyikre ráütögat a kalapáccsal, hogy púpos hátát jobban a habarcságyba egyene­sítse. Közben dalolja, hogy ,,Min­den lánynak recece, kőműves a babája.” Siltes sapkája hátra­tolva ágaskodik a fején. A re­dős homlokra hulló deres haj izzadtságot töröl, mikor a szellő fújja. A piros arcon magára hívja a figyelmet a kövér, fehér bajusz. Elhallgat a nótával, aztán le­kiált : . — Hozzatok még habarcsot! Egy sorral magasodott a ház fala. Feljebb helyezi a kifeszí­tett zsinórt, az újabb téglasor­nak. A segédmunkások odaké­szítik az anyagokat. Az egyik türelmetlenül szól: — Lecsengették a munkát. — Nem baj fiam! — Kell még habarcs? Meny­nyit hozzak? Rápillant, aztán tovább dolgo­zik. — Persze, te új ember vagy itt. Jegyezd meg fiam, hogy mi nem hagyunk másnapra a ha­barcsból. Tudod úgye, hogy reg­gel csákánnyal kellene kitakarí­tani a ládából! Készítsétek ide mindet, aztán mehettek, ha sürgős. A tégla elég lesz, ami itt van .;} A Szabadtéri Színpad­nál ez az epizód jutott eszem­be Szatmári Ferencről, amikor pénteken találkoztunk. Ugyanaz a malteros szürke ruha volt raj­ta, mint akkor ott, az Arany Janos utcai bérház építkezésé­nél, A sapkája siltje most is ég­nek állt, akár csak egy suhanc- nak leánynézés közben. Megállt mellettem és vidám arccal kér­dezte: — Szép, úgye? A szabadtérire emelte tekinte­tét. — Egyik büszkesége a város­nak. Külföldiek is mondták, hogy gyönyörű. Válaszomra tenyerembe csap­ta az eres, ráncos malterosat. Kémény fogása van. , — Az én munkám is ott van! — csillant a szeme. — Az épü­let falát én raktam. Gyebrovszki Laci is itt dolgozott akkor, övé a faragott kőmunka. Most • igaz­gató nálunk a magasoknál. . . Aztán rámnézett: — Ismer úgye? Szatmári bá­csi vagyok. 'Találkoztunk már, úgy emlékszem... a gyémánt- lakadalmon... és az építkezés­nél is. Jól esett egy kicsit beszélget­ni. Nemsokára a „Jereván” kö­zelében ültünk a park lócáján. A közelben játszadozó, pajkos gyerekek sem' voltak vidámab­bak, mint ő. ölében kiterítette és mutatta a díszes emléklapot, — Ilyet kaptak azok, akik 10 éve az állami építőiparban dol­goznak. Pénzt is osztottak. — 500-at kaptam az ünnepségen! Onnan jövök most, a központ­ból. Elérzékenyült a gratulációra. Fényesebb lett a szeme és hal­kabb a hangja. — Megbecsülés ; : ; Jutalom .. . öreg melósnak ... 50 éve dolgo­zok már a szakmában ... 10 éve a vállalatnál. Ilyet is megér­tem! ... Cigányzene szólt a „Jere­vánban”. Zene a javából. Tüzet fogott tőle az ember kedve. — ’stenucse, reggelig járnám most a táncot, pedig nem va­gyok mulatós természetű! Ami a mulatós kedvet illeti, arra értette, hogy nem jár ita­lozni. De táncolni nagyon tud, ezt tapasztaltam azon a bizo­nyos gyémántlakodalmon Szat­mári bácsi egyik rokonánál. Alkonyodott. Beszélget­ve, sétálva elindultunk. A Zsdá- nov utcán, ahol most a szak- szervezeti székház van, az eme­letes épületre mutatott: 50 évvel ezelőtt ennek az épü­letnek az építésénél tanultam meg a kőműves szakmát. Há- rgjr^évre szegődtem el Pisszer- héz, a Vállalkozóhoz. Nem tőle, hanem a segédektől, Presztajkó Páltól, Botrágyitól, Buskótól és Ilcsiktől tanultam sokat. Pali bácsi kisiparos, a többiek nyug­díjasok már. Nyugdííj!... Nyu­godt öregkor! ... Akkor bizony még álomnak is szép volt ez. — Létbizonytalanság, tengödés, éhezés viszont bőven jutott. I— Húsz fillért kaptam egy napra és dolgoztam érte látástól-vaku- lásig. Kilátszott a gatyám a nadxágból, annyira foltos volt. Mezitláb jártam . . . Visszakanyarodtunk a postá­hoz, mert ott is mutatni akart valamit. — Itt lettem segéd 1912-ben. Ott, azt a bejárati részt én épí­tettem. Hamar az utcára kerül­tem, mert járt a szám, hogy ke­vés az órabér. „Őrizhettem” hó­napokig a Kossuth-szobrot a többi munkanélkülivel. A nyo- morgásból vittek el katonának, ott legalább enni adtak“ meg ruhát. Dolgozott az OTI építésé­nél is az első világháború után. Aztán a Kertészeti Technikum­nál, a kórháznál. Építette a Do* hánygyárat, a Mezőgazdasági Gépjavítót, a színházat, a Gyógypedogógiai iskolát, s már harmadik éve az Arany János utcai lakásépítkezésnél dolgo­zik. — Másképpen dolgoztunk a tőkéseknek és mások voltak a munkakörülmények. — Hosszú deszkafolyosókon saroglyán hordtuk az emeletre az építő­anyagot. Mindent kézzel kellett csinálni. Nehéz volt a munka. Most? Szállító szalagok, ha- bareskeverő-gép, lift és emelő­daru segítenek. Régen, ha le­csengették a munkát, egy percig se dolgoztunk tovább, ledobál­tuk a szerszámokat és ott hagy­tuk a ládába kötni a maltert. A vállalkozót károsítottuk. Most? Kisülne a szemem az ilyenek miatt. A mi brigádunkban nem fordulhat elő ilyen. Tompa La­jos brigádja vigyáz a kőműves- becsületre ! Elmondotta azt is, hogy három fia van. Lajos Sze­geden tanár, Laci, aki a Borfor­galminál dolgozik, most a Bala­tonnál üdül. Miklós a bankban dolgozik. Szatmári bácsi 2000 forinton felül keres havonta. Van egy kis háza a Kígyó ut­cán. Jél élnek. — öreg vagyok már, igaz, ami az évek számát illeti,, de úgy érzem magam erőben, hogy még legalább egy évet dolgozhatok a szakmában. Aztán csak gyö­nyörködni fogok a szép épüle­tekben ; , j O. A. A Lottó 26. játékhetére beér­kezett 3.801.806 szelvény. Öttalá- latcs szelvény nem volt. Négy ta­lálatot 26 fogadó ért el, a nyere­ményösszeg egyenként 109.677,50 forint. A háromtalálatos szelvé­nyek száma 2915, ezekre á szel­vényekre egyenként 488,75 forin­tot fizetnek. Két találatot 81.685 fogadó ért el, a n v"eréményösszeg egyenként 17,50 forint. Napsugár a palackban „Palackozott nap­sugárnak” nevezik a califcmiai tudósok azt a dióhéj nagysá­gú vacuum csövet, amely higanygázzaí van töltve. Ha a hi­ganygázon elektro­mos áramot vezetnek át, olyan anyaggá változik, amely ha­sonlatos a napot kö­rülvevő sok millió mérföld szélességű tü­zes „atmoszférához". Ennek a kísérleti esz­köznek segítségével a tudósok azt remé­lik, hogy az eddiginél még jóval rövidebb rádióhullámsávok ke­rülhetnek felhaszná­lásra, továbbá tanul­mányozni lehet majd a nukleáris fúzió je­lenségeit. A „palackb zott napsugár’’ rend­kívül rövid mikro­hullámot bocsát ki, amelyek csak néhány mérföld távolságra terjednek, azután fel­szívódnak a földi at­moszférába. Motoros íuíbalÍ! Izgalmas, ügyességet kívánó sport. A képen; Goi! Felvételünk a Belügyi Sportnapon készült, íFoto: HanvroeU Moíoros Márton, Mártonnak talán Pataki, vagy Bogyó volt az apja utáni be­csületes neve, de milyen a fa­lusi nép! Sokkal jobban szere­ti az a képletes, emlékeztető ragadvány-neveket, mint amit az illető örökölt. Van például .olyan halandó, aki Kökény né­ven szerepel az anyakönyvben. E név után azt várná az em­ber, hogy valami gömbölyded fekete emberke a viselője és sokszor — mit művel a termé­szet — egy hórihorgas égimesze­lővel találkozunk. Ilyen ember­ből aztán könnyen lesz Palánk- ugró, Dióverő, Messzelátó, és még ki tudja, milyen nevű. Legtöbben nem a fizimiská­juk, hanem különleges szoká­suk után kapják a ragadvány­nevet. Mártonunk is az utób­biak közé tartozik. Még az öt­venes évek elején motorra ka­pott. Annyira megszerette ezt a benzines jószágot, hogy hazatér­ve tízpercekig eidudálgatott a bejárat előtt, mindaddig, míg a felesége sarkig nem nyitot­ta a kaput. Igaz, a két lábá­val lökdöste magát, úgy „mo­torozott” be az udvarra, de mégsem g., aLg ment. Mindez a járása »szekheL-sn történt, ahol lakott, és egyben osztályvezető lett. Híre ugyan nem jutott ki a falvakba, nem is kellett, hiszen Márton eme jószokását oda is kivitte. Ami­kor egy-egy termelőszövetkeze­ti iroda előtt , megállt, lábával kétoldalt támaszt vetett, ki­húzta, a sluszkulcsot és elkez­dett dudálni.*Dudált mindaddig, amig valaki meg nem unta és kijött. Ekkorára már a homlo­kára lökte a porszemüveget, ol­daláról ölébe senderítette a ló­gó tiszti táskát és várt. Az első szava mindig csak az volt; „csak egy pár szóra elnök elvtárs, könyvelő elvtárs”, — vagy mikor ki jött ki. „Hogy mennek a dolgok? B^küldték-e a jelentést a járáshoz?” És még vagy három-négy hasonló kér­dés, aztán kimondta a szenten­ciát: „nem is állnak maguk olyan rosszul.” — Nem állnánk — szokta mondani a legtöbb elnök — csak a műtrágya nem jön ide­jében, nem küldik az építke­zési tervet, a gépállomás elvit­te a földművesszövetkezethez a vontatót, ezekben kellene egy kis segítség. — Feljegyzem elvtars, kü­lönben is tudják, hogy pár­tunk és kormányunk fnindent megtesz a termelőszövetkezete­kért. Arccal a szocialista szek­torok felé, ez most a járásban minden funkcionáriusnak a jel­szava. Én is még legalább tíz termelőszövetkezetet meglátoga­tok ma. Csak továbbra is így, elnök elvtárs — kézfogás és már búg is a motor. Ilyen ki­szállások után nem sek idő kel­lett ahhoz, hogy Márton kiér­demelje — szerte a járásban —. a motoros előnevet. Egyszer a nagytanyasi Dózsa Tsz. elnöke, Jakab Gergely va­lamilyen ügyben bent volt a járási tanács mezőgazdasági osztályán. Már búcsúzott, ami­kor hátulról valaki a vállára tette a kezét. Megfordul, hát látja, hogy Motoros Márton osztályvezető akar tőle vala­mit. — Holnap délelőtt megyek az elvtársakhoz is. ha teheti, legyen otthon az elnök elvtárs. — Mikorra lesz nálunk? — Tízre ott leszek. Nem volt még tíz óra, ami­kor Márton a Dózsa Tsz iro­dája elé brugatott. Éppen du­dálni aJtact de erre nem volt Hivatalos nyereményjegyzék a Lottó 2*6. játékhetéről

Next

/
Oldalképek
Tartalom