Kelet-Magyarország, 1958. december (15. évfolyam, 281-312. szám)

1958-12-25 / 309. szám

1958. december 25, csütörtök KELETMAG i ARORSZÁQ 9 Milyenek lesznek ismeretlen írások — elfelejtett művek • •• rr a fovo ssputnyik jai ? A Szovjetunióban most az eddigieknél még tökéletesebb szerkezetű szputnyikok terve­zésén dolgoznak. Az a cél, hogy a szputnyikok keringési időtar­tamát lehetőleg korlátlan időre fokozni tudják. A második probléma: meg kell oldani a mesterséges égitestnek a Föld­re való visszatérését is. Az emberi űrrepülés megva­lósítása perspektivikus célja a szovjet szputnyik-tervezőknek. Legfontosabb része ennek a kérdés-komplexumnak az em­ber űrrepülésével kapcsolatos életfunkciók tanulmányozása. Szóba került olyan szputnyikok tervezése, amelyek igen nagy magasságba lőhetők ki. Nem feledkeznek meg a Hold-raké­táról és más bolygókba irá­nyuló speciális rakétákról sem. A további távlat: interplane- tárius szputnyik-állomások lé­tesítése, amelyek alkalmasak lennének több ember huzamo­sabb időn át történő befogadá­sára. Az ilyen szputnyik-állo­mások és a Föld közötti össze­köttetés speciális rakéták segít­ségével történnék. A moszkvai ipari kiállításon bemutatásra került és még most is megtekinthető, a jövő szputnyikjának egyik variáció­ja. A miniatűr szputnyik-mo- dell felső részében különleges akkumulátor van, amely a nap sugarait energiává változtatja. Ez tulajdonképpen minia­tűr villanytelep, amelyhez a szükséges hőenergiát az elnyelt napsugarak adják. A napenergia villamosener­giává történő átváltoztatására új félvezető fotóelemet hasz­nálnak, vékony kvarclemezek­ből. Ha a lemezt fénysugár éri, akkor megindul az elektro­nok zártkörű keringése. Az egyes kvarcelemek által ter­melt feszültség eléri a 0.5 vol­tot. Ha ezeket a kvarcelemeket megfelelő módon egyesítik, kel­lő erejű és feszültségű villany­áramot lehet termelni. A napelem működési időtar­tama meglehetősen hosszú. A készülék akkumulátorok feltöl­tésére, rádiókészülék üzemelte­tésére, stb. használható. Ilyen berendezéssel látták el a III. szputnyikot, amelynek ener­giája még ma is táplálja a be­épített „Majak” típusú rádió­adót A jövő szputnyikjain a nap-elemek kapacitását jelentő­sen növelik. KARÁCSONYI EMLEK V D Elve eltemettette magát Egy kanadai Randi nevű bű­vész a napokban Londonban meg­lepő és nagysikerű mutatvánnyal szerepelt. i Két órán és három, percen ke­resztül egy uszoda alján kopor­sóba temetve feküdt, utána nyu­godtan kisétált a koporsóból anél­kül, hogy a mutatvány akár a legkisebb mértékben igénybe vette volna. kertelenül, de nem adta fel a küzdelmet: másfél évre az első próbálkozás után nyolcadszor is elutazott, amint erről Bagócsy úr asztalán talált levél tanúskodik. — Mit csinál ez megint, mit? — töprengett a csoportvezető, mert mind a hét sikertelen kí­sérlet után őt szidta össze a pol­gármester. — Túl kell valahogy adni ezen az emberen, amíg ki nem töri a nyakamat! — mond­ta. Egész nap azon fohászkodott, hogy csak sikerüljön Fülekynek a vizsga, akkor könnyebb lesz túladni rajta. Bagócsy úr izgal­ma nem volt egyedüli. Sokkal jobban várta a doktori oklevelet Fülekyné. Mielőtt Fülek/ eluta­zott, a kapuja fölé táblát csinál­tatott. A táblán ez állt: ÉLJEN A MI DOKTORUNK. A bádog mögött tejüveg és villanyégő volt, mert Füleky úr az éjszakai vonattal tervezte a hazatérést, és messziről akarta látni új címe világító fényeit. Az asszonyka tehát a villany­kapcsolóval és két gyermeke ok­tatásával töltötte az időt. A gyer­mekeket versikére tanítgatta, hogy az újdonsült doktort, amint belép az ajtón, köszönthessék. Füleky úr azonban nem jött meg az éjszakai vonattal, de még reggelre sem. A vizsga híre azonban másnap már megérke­zett. Méghozzá kollegái hallották meg legelőször. Javában folyt a jövedelem-adó számítása, ami­kor valaki kopogott az ajtón, — Szabad! — Tessék! — Szabad! — mondogatták egymás után a tisztviselők, de az ajtó csak nem nyílt meg. Erre Bagócsy úr dühösen felállt az íróasztaltól és hirtelen kinyitot­ta az ajtót, hogy megfedd je a kopogtatót. Legnagyobb megle­petésére azonban, senki sem ké­szült belépni, hanem egy betű­metszőt talált maga előtt, amint éppen egy fényes, gazdagon ci- kornyázott névtáblát próbált el­helyezni az ajtón. — Maga mit csinál? — kér­dezte. — Kérem, ezt a táblát... — Ki kérte magát erre és mi­féle tábla ez? — kérdezte Ba­gócsy és elvette a táblát. Feltette a szemüvegét és a réz­lemezt a világosság felé fordítva félhangosan olvasta: „Dr. Füleky Kázmér csoportvezető h.” — De hiszen, Füleky úr nem doktor! — mondta csodálkozva. — De igen, kérem, már az! — felelte a mester. — Honnan tudja? — Ja kérem, éppen ma kap­tam táviratot a tekintetes úrtól... Tetszik tudni, már előre meg­rendelte a táblát és csak a táviratra kellett vámom... Meg­jött a távirat, most hát felszere­lem. — Akkor csinálja! — mondta Bagócsy és becsapta az ajtót. Alig telt el egy óra, Bagócsy felment a polgármesterhez és elmondta neki a hírt, majd hoz­zátette, hogy az ő szerény meg­ítélése szerint a készülő karácso­nyi előléptetésekből nagy kár volna egy olyan kiváló és éles- eszű urat kifelejteni, mint Fü­leky. A polgármester, akit egyre gyakraban tréfáltak meg a me­gyei urak Füleky miatt, fonto­lóra vette a dolgot. Ez a Füleky mégse’ valami hétköznapi ember, mert amit a fejébe vesz azt el is írta : Hunyadi Sándor Hunyadi Sándornak ezt a könnymeieg, mélyen emberi írását — mely egyik könyvében sem jelent meg — a Csabai-irodalom kutató csoport gyűjtéséből adjuk közre. Külön irodalomtörténeti érdekessége az elbeszélésnek, hogy a téma elgondolását Karinthy Frigyes első feleségének tragikus, hirtelen halála adta az írónak. lázban égő beteget, aki a tüdővé­szesek optimizmusával messzi terveket szőtt a párnák, között. Fogták egymás kezét, a közelgő ünnepről beszéltek. Hogy kinek milyen ajándékot vegyenek? Ezüsttel, vagy arannyal díszítsék Péterke karácsonyfáját? És mi lesz januárban? Elmehetnek-e valahová a Tátrába, vagy a Sváb­hegyre, néhány hétig pihenni? ecember 24-én rám te­lefonált a barátom. — Eljöhetnél hozzám rna esetefelé — kért.— Nehéz órákat élek. Hát persze, hogy elmentem. Ott voltam már öt óra után. A szoba­lány bevezetett az ebédlőbe, amelynek sarkában már ott állt a plafonig dísz, vattahó, ezüsthaj és aranydió a kis gyertyákkal és cukrokkal együtt, kikészítve az asztalon-. Jó félóráig ültem egye­dül az ebédlőben. Akkor kijött a barátom. Csendesen kezetfogtunk. Nem kellett tőle kérdeznem sem­mit, láttam az arcán, hogy hon­nan jön, kiérzett a ruháján a be­tegszoba könnyű ecetszaga, a sze­mén pedig látszott, hogy milyen állapotban van a beteg. — Arra akarlak kérni —mond­ta halkan, hogy segíts feldíszíteni a fát, Péterke elment sétálni a kisasszonyával. A cselédeknek dolguk van odakint én pedig nem szeretném most magára hagyni Helént... mert... mert — itt nem folytatta tovább, beleharapott a szájába és olyan fehér lett, mint­ha kiment volna az arcából min­den vér. Egyedül maradtam, bíbelődni kezdtem a iával. Felcsipegettem a sűrű zöld türengetegen a gallyak­ra a kis pléh gyertyatartókat. Ki­dekoráltam a fát a vattát játszó hóval, az ezüst árvalányhajakkal. Félig készen volt már a munka, amikor a barátom újra kijött. Vállamra tette a .kezét, rámnézett aztán egyszerűen mondta: — Na, most már én is segíthe­tek neked. olt nekem egy karácsony estém, amelyet akkor sem fogok elfelejteni, ha hosszú ideig találok élni még. Ezt a karácsony estét, amely már délután öt órakor kezdődött, egy kedves és derék barátomnál töltöttem. Ez a barátom azok közé a ritka emberek közé tartozott, akikben az ész, a jellem és a jó­ság tökéletes egyensúlyban fonó­dik össze, akikben szinte hibát sem lehet találni. Acélból és aranyból volt teremtve ez a bará­tom, talán azért is próbálta meg olyan rettenetesen a sors, hogy megnézze, mennyi fájdalmat bír el az ilyen tökéletes szív. Ez a barátom imádta a felesé­gét, aki bájos és törékeny szőke asszony volt. Felhőtlen boldogság­ban éltek együtt Volt egy négy­éves fiacskájuk, Péterke, akit mind a ketten imádtak és joggal, mert Péterke aranyos bogárkája volt az istennek. Na már most ez az asszony — mindig hajlamos volt a tüdő- csúcshurutra szegény — novenv- berben megbetegedett. Enyhe tü- dőcsúcshurutja romboló tüdő­vésszé fejlődött hirtelen, néhány hét alatt. December elején már kétségtelenné vált, hogy menthe­tetlen és közvetlenül karácsony előtt pedig már azt lehetett tudni, hogy csak néhány napja van hát­ra. A férj — maga is orvos volt — tisztán látta a helyzetet. Nem pa­naszkodott, csak lesoványodott, a szeme beesett és egészséges barna bőre valami ijesztő szürkés tónust kapott. Ott ült a felesége ágya mellett és mosolyogva ápolta a P éri, most már doktor is, amellett nemes családból származik, megérdemelné, ha neki való be­osztást kapna. De hová tegye? Annyit az első pillanatban tu­dott, hogy olyan beosztást kell neki adni, ami elszakítja a vá­rostól és ezzel végét veti a tré­fáknak, a kínos híreknek. Hiába, kicsi a városi hatáskör, nem le­het hová tenni ezt az embert No de azért a rokonság, hogy se­gítsen. Irt mindjárt a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara igazga­tójának, akivel rokonságban volt és arra kérte, hogy Füleky Kázmért vegye pártfogásába, csináljon neki valami jó helyet, mert „a családnak tett sok jó szolgálatért megérdemli”. Az igazgató, aki éppen egy segéd- titkári állás betöltésére keresett megfelelő embert, kapva kapott polgármester-rokona ajánlatán és anélkül, hogy Fülekyvel csak egyszer is beszélt volna, decem­ber közepe táján megírta a ki­nevezést. A polgármester szerfe­lett örült Füleky kinevezésének, de nem szólt róla. Megvárta vele karácsonyt és az ünnep előtti nap délelőttjén adta át az írást, egyben el is köszönt az érdemes tisztviselőtől. Füleky úrral nem lehetett bír­ni. A megbízólevélről, amelyen két szép piros viaszpecsét is volt, másolatokat készíttetett, hogy ismerőseinek kézbe adhas­sa és az eredetit megőrizze a piszkolódástól. Odahaza pedig a karácsonyfa tetejére tűzte. A megbízólevél egy nagy boríték­ba volt zárva, melyen ez a fel­írás díszlett: „Megbízólevél a Jézuskától, a mi doktorunknak...” N em mertem megkérdez­ni, hogy miért? Tudtam. • Némán dolgoztunk együtt. Aztán egy kis idő múlva felém fordult a barátom: — Te is szeretted szegényt, nem akarod megnézni? A hálószobában, a szoba köze­pére állított ágyon ott feküdt a fiatalasszony, még pirosán a láz­tól, de már abban a szörnyű moz­dulatlanságban, amelyet lehetet­len félreismerni. Álltunk az ágy előtt mind a ketten. A barátom halántékán egy finom kis ér lüktettt. Ilyenkor ne­héz beszélni. Hosszú, hosszú csönd volt. Nem is tudom, mennyi idő múlt el ebben a dermesztő néma­ságban, amikor hallottam, hogy csöngettek, vidám gyerrnekhang harsant fel az előszobában. Pé­terke jött meg a sétából. Kint ve­szekedett az ajtó előtt a kisasszo­nyával, aki nem akarta beengedni a hálóba, sem az ebédlőbe. Sírt, makrancoskodott a kicsike, erő­szakkal kellett bevinni a gyer- mekszobába képeskönyvei, építő­szekrénye, labdái és babái közé. Nem lett volna semmi értelme ennek a kis Péterkének elrontani a karácsony estéjét. És az apának ez nem is volt szándékában. Ke­vés olyan dolgot láttam, mint ahogy a barátom hancúrozott a fiacskájával. A karácsonyról be­szélt neki, a jézuskáról. Kérte, hogy legyen jó. Megígérte, hogy ha egy félóráig csöndesen visel­kedik, akkor megjön az angyal és kinyitják az előszobaajtót, ahová már le is küldte csillogó ajándé­kait. Bementünk az ebédlőbe, a fa alá kiraktuk az ajándékokat és meggyújtottuk az apró viaszgyer­tyákat. Észrevettem, hogy a gyer­tyákról néha egy forró csepp hul­lott a barátom kezére, amint az ágak között babrált. Meg sem rez­zent. Nem is érezte, pedig tudom hogyan éget az ilyen kis gyertyák tüzes könnye. éterke tomboló öröm­mel táncolta körül a fát, azonnal kipróbálta minden új játékát. Üzembe hozta a minia­tűr kisvasútat. Megbámulta a laterna magikáját, levetkőztette, aztán újra felöltöztette azt a ka­tonaruhás nagy karakterbabát, amely főattrakciónak volt szánva. Csokoládémeggyet szedett az ágakról, aztán hirtelen eszébe ju­tott valami. Odafordult az apjá­hoz és szinte szemrehányóan kér­dezte: — Hol van mama? Barátom egy pillanatig gondol­kozott, aztán alig hallhatóan fe­lelte: — Mama alszik, Péterke ebbe nem nyugodott bele. A kisgyermekek zsarnoki erejével követelte az apjától, hogy keltse fel és hívja oda a mamát. Nem tűrt ellenvetést, Akaratos- kodott. Meg kellett fogni a kezét, mert minden áron be akart men­ni ő maga a hálószobába, amely már napok óta tilos terület volt számára. — Költsd fel! Költsd fel! Aka­rom! Akarom! Akarom, hogy lás­sa a fámat! Meg akarom neki mutatni a játékot! A barátom felvette karjába Pé- terkét: — Nem tudom felkelteni! Nem tudom! — mondta, azaz nem is mondta, hanem most már ordí­totta, kétségbeesetten, mint aki nem bírja tovább a csöndes szen­vedést. Péterke megijedt ettől a hang­tól, nem értette, hogy ez mit je­lent? Talán a barátom is jobban szorította a kelleténél. Sírva fa­kadt hát az apja karjában. A gyermeki könnyek aztán megindí­tották a férfi szeméből is a só« folyót. Ott álltak a csillogó, a ki­világított fa mellett a fenyő és az égő viasz illatában, egészen közel a zöld ágakhoz.,, Bevált egy nagyjelentőségű újítás a fehérgyarmati téglagyárban Kosa Sándor és Gégény Béla, a fehérgyarmati téglagyár főgé­pésze, és üzemvezetője az ősz kez­detén fontos újítást eszközöltek a téglalevágó automata gépen. Ad­dig ugyanis hiába akarták a ter­melést emelni, a kapacitás nem engedte. Ekkor támadt az elgon­dolás: ésszerűsítéssel emelik az automata fordulatszámát. S az eredmény? Míg azelőtt 10 óra alatt 25—26 ezer darab tégla vá­gására volt képes a gép, addig ezekben a napokban — az újítás bevezetése után — ez a mennyi­ség 35 ezer darabra emelkedett. Nagy része van ennek az ész- szerűsíté&nek is abban, hogy a fe­hérgyarmatiak tervteljesítésével korántsem lesz baj ebben az esz­tendőben. A mutatvány alatt egy orvo: Randi melléhez erősített elektri- íus sztetoszkópon keresztül figyel :e szívverését. A televízió milliós közönség! nézte végig a mutatványt, a nézői egyöntetű véleménye szerint nen tudtak felfedezni benne semmi féle trükköt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom