Kelet-Magyarország, 1958. december (15. évfolyam, 281-312. szám)
1958-12-25 / 309. szám
6 K EUTiM AO T A H O R*Z A f? 1!?5S. december 25, csütörtök Ötödikes elemista voltam akkor. S annak bizony, már 33 esztendeje. Az idő ködszitája lassan derezgeti fejemet. Azt a gyönyörűségesnek ígérkező, mégis oly megrázkódtatással végződő karácsonyt, amely 1925-ben Zajtában, az én kis szülőfalumban lezajlott, nem tudta bennem elhomályosítani semmi. Ünnep vigíliáján jó anyám és Magdus nővérem meghány ták- vetették, hogy is legyen a sütésfőzés, miként kerüljön titokban a karácsonyfára az a sok csillogó holmi, alája pedig az új cipő, új ruha és játék bátyámnak és nekem. Én tettem magamat, mintha aludnék, pedig minden szót hallattam. Honnan tettek szert anyá- mék az én akkori tudatom szerint olyan gazdag ajándékokra, azt csali a végtelen anyai szeretet tudná megmondani. Hiszen szegények voltak, mint a templom egere. Apám az első világháborúban veszett el, s csak nagyapám támogatásával tudott hármunkat úgy, ahogy felnevelgetni anyám. Nagyapám azonban hetek óta beteg volt. De cn akkor nem gondoltam Ilyen komoly dolgokra. Az angyalhajas, felcicomázott fenyőfa, az ajándékok és a csillagjárás tartott izgalomban, amelyre már hetek óta készülődtem én is titokban két pajtásommal. Hogy anyámék dolguk után láttak, én is kiugrottam az ágyból, szendergő, beteg nagyapám mellől. Gyorsan öltöztem, faltam valamit és uccu neki, rohantam két pajtásomért, majd velük együtt a József úr hodályá- ba, ahol titkon elkészítettük a csillagot és Suták bácsi — a pitvaros szomszédunk — útmutatása szerint betanultuk a csillagolással járó kántálást. Alig sürvedt az idő, mi már elindultunk a csillaggal. Talán a tizedik háznál járhattunk, amikor Gabi, az unoka- testvérem loholt utánunk. — Gyertek mán tihozzátok, azt ízeni Juliska néném. Az én jó anyám tette ezt az üzenetet, siettünk hát teljesíteni a kérését. Bár legutoljára akartuk eredetileg ezt megtenni, mert ott nyugodtan osztozkodhattunk volna az adományokon, amiket a házaknál kaptunk. Nálunk már együtt volt a sok rokon. Mi, a csillagosok büszke örömmel bömböltük a keleti bölcsek szózatait, meg a végén a Mennyből az angyalt. Amikor befejeztük, én sorban kezet csókoltam az idősebb rokonoknak, anyámnak és kellemes ünnepeket kívántam nekik teljes szívemből. Legutolára nagyapám betegágyához mentem, aki átszellemült mosolygós arccal, értelmes szemmel nézett a csillagra. Drága nagyapám, sok ilyen boldog karácsony estét érjen meg erőben és egészségben! Anyám szeméhez emelte a zsebkendőt és felzokogott: — Bizony élhetne még, legalább amíg ti felnőttök... Az asszonyok szipogásba fogtak, a férfiak krákogtak. S akkor nagyapám, félig felemelve fejét felém fordult. Mindenki elnémult és figyelték halk, szaggatott szavait: — Legyen boldogulásod, gyermekem az életben... Emlékezz, kis unokám mindig apádra, a háborúra, meg a szegénységre... ha valaki lennél valaha... Mert te innen kikerülsz... ebbül a cselédélet- bül... legyen rá gondotok, lányaim, fiaim... én elmegyek az elmúlásba... te meg a jövőbe kis fiam ...áldá...som rajta...tok... Aztán leejtette a fejét, s mintha valami rémület ült volna az arcára. Szeme kitágult, az álla leesett. Anyám felsikoltva vetette magát nagyapám ágyára. Nagyné- ném jajgatva pálinkával mosta az arcát, de nagyapám már semmire sem reagáit. Valami jeges rémület markolta meg a szívemet és a torkom elszorult. Ez hát a halál? De mi lesz velünk, élőkkel? Súlyos nagy kérdés lebbent át a szobán a halál nyomában, Még Károly bátyámat, azt a hetyke legényt is megrettentette. Ö volt az unokák legidősebbike, maga is árva, cseléd a másik Gots úrnál. Jóidéig az asztalra borulva rázkódott ő is. Végül is az öreg Suták bácsi szava hozott eszméletet az élőkbe. — Jó, hogy megérkeztél, Jani fiam — szólt a betlehemezésből megérkező bátyámhoz. Intézkedni kellene. Induljatok öcséddel a méhteleki tagba deszkáért, hogy legyen koporsó, hiszen másodnapján temetni kell. — Én aztán felocsúdtam magam is. Levetettem Boldizsár király gúnyáját és bátyámmal elindultunk deszkáért. A faluból kiérve a nréhíel«- ki útra, hatalmas hóvihar kerekedett. De mi öszebújva csak baktattunk nagy fájdalmasan, magunkba merültem Egyszer felpillantottam, hogy hol is járhatunk, mert nagyon gyanúsnak éreztem lábam alatt a terepet. A szél sivit- va vágta szemembe a havat. Kavargó hófelhő zúgott, bármerre is fordultunk, semmit sem lehetett látni a határ ismerős jeleiből, az útról régen elkerültünk a földekre. Az a tanya, ahova menni kellett, a falutól 3—4 kilométernyire van. Az úttól, amely odavezet, a román határ csupán néhány száz méternyire esik. Megrettentem, hogy talán már át is léptünk a határon. —'Te Jani, hol járhatunk mi most? Szegényke ° is hiába me~ resztgette a szemét, nem tudott ki- okoskodni a hóviharban semmit. 0 14, én pedig 11 éves voltam. Mindketten babonákkal megfertőzött, elmaradt falusi proletárgyerekek. Nem volt elég a haláleset sjomorúsága, a határátlépéstől való félelem, hanem hozzájárult a mindenféle lidérctől, a forgószél ördögétől való félelem, amelyekről főként Suták bácsitól hallottunk sokat. Voltaképpen nem is mertünk alaposan szétte.rintenj a viharban, hiszen éjfél körül iáihatott az idő, amikor a falusi hit szerint a rossz szellemek szabadon jártak. A térdig érő hóval való birkózástól is, meg az ismeretlen veszélyektől való félelemtől is szívdobogva öleltük át egymást és kínlódva megpróbáltunk úgy vaktában menni tovább. Egyszerre csak két hóval lepett alak komolyodott elénk. Ijedt felkiáltásomra mozdulatlanná váltak, majd rövid éles vezényszó hangzott: — Sztoj! A román járőrbe ütköztünk. Vagy ők tévedtek el, vagy mi. A bátyám gagyogott pár szót románul, mivel pár esztendőt odaát töltött apai nagyszülőinknél, Nagypeleskén. Megmagyarázta aztán elég bátran, hogy mi járatban vagyunk. Kiderült, hogy mi kerültünk át a határon. De a két román katona jószívű, magunkfajta napszámos ifjú volt. Egyik még magyarul is tudott. Jószívvel kalauzoltak el bennünket a határnak ahhoz a pontjához, ahonnan egy fasor mentén — aránylag védett helyen — rövidesen eljutottunk a méhteleki tagba. Ott megvártuk a virradatot és kora reggel a faluban az asztalos Tóth Pista udvarán letettük a 6 szál deszkát. Üreg, korhadt deszkák voltak, amelyekből a nagyapám koporsója készült. Azóta az enyészet diadalmaskodott a koporsón és tartalmán a kedves hant alatt. Idefent pedig diadalmaskodott az élet. Nagyapám intelme ma is él bennem, és élni fog, amíg élek. És hiszem, hogy a szegény dolgozó nép és a béke legyőzi az elnyomókat és a háborút az egész világon. Akkor köszönt be végleg a szeretet és a béke korszaka. Zajtai Antal. mennyire elhiszem az óriások, a törpék, a jó, meg a rossz emberek történetét, a szegény emberek szerencséjét. Ue most nem ilyen mesét mondott, hanem arról beszélt, hogy jön a kisjézuska, alti szereti 3 gyerekeket, megajándékozza őket minden jóval, karácsonyfát is hoz, meg csillogó gyertyákat. A nagy álmélkodásban, az ajándékvár ásban úgy elszaladt az k hogy észre sem vettem, kintről a sötét este nézett befelé az ablak kis nyílásán. Télire mindig kis ablakunk szokott lenni. A többi, részét ron- -vokkal, pokróccal takartuk ba, hegy be ne férjen rajta a hideg, mert altkor megcsípi a fülünket, meg r:z orrunkat. int a tornácon kopogott vaíaki a lábával. Azt hittem hirtelen, hogy a Jázuska, de megismertem, hogy édesapámnak dong így a nagy csizmája. Eltaláltam, ő volt. Csupa deresen állított be és ahogy megcsókolt, hát zörgött a bajusza. Az ujjasa alól kezdett kihúzkodni valamit, hat látom, hogy egy nagy nyúl. — Na háltam — mondta mosolyogva anyámnak — lesz már hús is az ünnepen. — Tudod kisfiam — kezdte nekem magyarázni — eltévedt a többi közül, én meg sajnáltam otthagyni a hideg éjszakában, mert megfagyna. Én láttam, hogy az a nyúl nem fagyna mór meg, mer nem él, de nem szóltam egy szót se. Édesanyám gyorsan kikaparta a pernyét a sporból, rakott bele tengeri-íziket, meggyújtotta. A tűz fénye csak úgy cikkázott a padláson. A szomszédból kapóit kóstoló került a spórra. Mindjárt olyan jó illata lett, hogy nyomban nagy éhségét éreztem. Apám előhúzta a szakajtó kosarat, volt még benne krumpli, berakta a sütőbe, mert ő is szerette az édes-sült- krumplit, amit a hideg kicsit megcsípett. Amikor megettük a kóstolót* édesanyám küldött az ágyba. Aludjak — mondta, — mert csak úgy jön majd a sok ajándék. ellett is nekem ezt mondani! Egyszerre olyan éber lettem, mint aki éppen abban a min utóban kelt fel. Nem volt mit tenni, édesapám nekikezdett az én csizmám csinálásához. Mellé ültem. Volt egy kis bicskám, azzal faragcsáltam az izi- ket. Muzsikát csináltam, gondolva, hogy majd odaajándékozom a karácsonyfáért a kisjé- zusnak. Apám dolgozott, néha dúdolgatott, 'láttam izzad is a munkában. A nagy cseppek mind odabulltak a csizmám talpára. Édesanyám is odaült a lámpa elé, hogy lásson és az én kesztyűmet varrogatla. A csizma elkészült, édesapám felállt éo kiment. Anyácskám meg ment utána. Én is menni akartam ki a pitvarba, de bezárták az ajtót és csak azt hallottam, hogy édesapám kéri a kisbabát 's mondja, hogy mostmár megyen, későre jár az idő, ilyenkor, JELI CSENU délutáni napsugarak közelről csókolgatták a fehérbe öltözött világot. A keményre fagyott höpelyhek úgy csillogtak - villogtak a fényben, hogy a nagy ragyogástól piros, kék, meg lila karikák táncoltak a szemem előtt, ügy vágytam ki a szabadba. De nem lehetett, mert mezítláb kellett üldögélnem az ablak előtti dikón. A kis csizmámnak búcsút mondott a talpa, és édesapám megígérte, hogy estére megcsinálja. Heggel elment a vadászatra hajtónak, mert a bolondos Sándor úrnak éppen karácsony előtt jutott eszébe a vadászás. Ez persze csak nekem nem tetszett, mert a csizmám ott hevert a spór alatt, anyám viszont örült; a hajtónak dupla napszám járt, nem úgy, mint a többi munkánál. Át is ment már reggel a zsidó boltoshoz, hogy hitelre megvegye az ünnepre való kis cukrot, élesztőt, meg ami még kellett. Mazsolaszőlőt is vett, tíz dekát, mert kalácsot is akart sütni az ünnepre. Jaj, de szerettem azt a jó dagadó, foszlós bélű kalácsot! Ilyen nagy ünnepre az én anyám mindig előteremtett egy nagy cipóra valót. Spitz úr adott hitelt, jó ember volt. Anyácskám meg is csinálta a cipót, nekem is sütött egy kis gömbölyű vakarót abból, ami a kisteknő szélére ra eadta. ste felé, amikor látta, hogy nagyon unom magam, mehelné- kem van oda, kifelé az utcára, a többiek közé hógolyózni, ő is a dikóra ült. Az ölébe vett és mesélt. Nagyon szeretett mesélni és örült, amikor látta, rQéqeu Szól a csend. Nyújtózik mozdulatlan QV ez a mindig ébredő vidék. Benne mindig hang és mozdulat van fj és a hóban forró tűz is ég/... ff. Él a tél, s a csend beszél minálunk, ij messzehangzik, s visszacseng szava, s míg közben a májusokra várunk, « ősz anyánk lesz, s felnevel — a ma... 'Q\ GYŐRI ILLÉS GYÖRGY ^
