Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-23 / 277. szám
4 kkletmagyarorszAG 1958 NOVEMBER 28, VASÁRNAP 7éa figaró ö a tarpaiak nyugdíjas figarója, akinek a kezéből — bár közel hetven éves — még nem esett ki a borotva. Ha segítségre van szükség, ünnep közeleg, vagy esetleg megbetegszik a „hivatásos“ borbély, csak üzennek Gyuri bácsiért, s a töpörödött, hajlotthátú, fürge mozgású, korát meghazudtoló vén figaró máris rendelkezésre áll. Bejárta az országot. Ki tudná — Kikkel volt a legtöbb baj? | — érdeklődtem. — A legbogarasabbak a bárók, a grófok voltak. Mindegyiknek volt valami mániája. Amikor gróf Serényi István behívatott a kastélyába, hogy borotváljam meg, a következőkkel fogadott: — Mondd meg nekem, mennyi hetvenötezer márka magyar pénzben? — Nem tudom, méltóságos gróf úr. A pálinkás fiaskó ott állt előtte az asztalon. Töltött és ivott. Aztán így szólt: — No, akkor maga is olyan marha, mint a többi — válaszolt^ nekem. Ha Gyula bácsit 6 marhának I nevezte, akkor vajon mit lehel a grófnak mondani? A figaró azonban már jól ismerte a gróf szeszélyét, szedte a cókmokját, és gyorsan eliszkolt. Szerencséje volt, mert amikor kinyitotta az ajtót, abban a pillanatban szállt feléje a p"' ;nkás üveg. Ha nem húzza le a felét, á gróf bosszúja utoléri — Hát ilyenek voltak az urak, kérem... Türelmesen, nagy figyelemmel hallgattuk amint arra vártunk, nnkor lát munkanóz az öreg figaró, a tarpaiak szereteti Gyula bácsija. Farkas Kálmán 1919-es magyar kommunista lapot fedeztek fel a Szovjetunióban A kujbisevi terület archívumában megtalálták az ákkori Szamara városban megjelenő' Vörös Csillag című magyar hadifogoly- lap eddig elveszettnek hitt négy számát. A lap. amelynek példányszáma 2000—2500 volt, annakidején hetenként kétszer jelent meg, harcra lelkesítve a Kolcsak ellen harcoló magyar vöröskatonákat. A most megtalált tizenharmadik szám közölte Lenin üdvözletét a magyar munkásokhoz. ! ŐSZI SOROK A lomb lehullt, a nap leszáll A szőlődomb mögé, A köd ugrásra készén állt És hálót fon köré. A fagy suhintja ostorát, Sikosodik az ár. Megdermeszti a pocsolyát A tél szavára már. Fölöttem fázós ég feszül, Mint kék üvegtető, A fagy tüzében fényesül, S kemény, akár a kő. Hótákarót vár most a föld, S meleg szobát szívem, jfc Hogy újra hajtson majd a zöld, S ne bántson semmi sem. Hideg se, szél se, és teám Puskát ne fogjanak, Egy októberi éjszakán Garázda, lump hadak. Csöndes telet vár a világ; Ezt kéri oly nagyon, Csillagot fest a jégvirág, S ragyog az ablakom. MESTER ATTILA megmondani, hány embert nyírt és borotvált meg több, mint egy fél évszázad alatt? Hányszor fente meg borotváját, hány kilométert gyalogolt, ügyeskedett, sür- gött-forgott vendégei körül? S ez a kis csillogószemű öregember ma is olyan frissen, fiatalosan serénykedik, hogy szinte bámulja az ember. Ha ülve, pihenve láttam volna az öreg figarót, ha így találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy azok a csont-bőr ujjak még mindig olyan finoman, és biztosan fogják a borotvát, úgy irányítják a páciensek arcán ez éles pengét, hogy ott nem lehet hiba. öt évet dolgozott a KTSZ-ben. Olyan magas korban érte az átalakulás, hogy már nem tölthette el a tíz esztendőt, s az iletéífesck ezt vették figyelembe, amikor Gyula bácsit nyugdíjazták, örül a vén figaró, hiszen ilyesmire nem lett volna lehetősége a múltban. Most minden hónapban kan 400 forintot és eléldegél. De pótolja ezt a tiszteletdíjjal Gyula bácsi, melyet a kisegítésekért szokott kapni. Sokféle emberrel volt dolga az életben. Borotvált munkást, parasztot, orvost, mérnököt, grófot; ki tudná felsorolni, hányféle foglalkozású, rendű és rangú embert?! Ica fiatal lány, eleven és úgy ég keze alatt a munka, hogy ember legyen a talpán, aki felveszi vele a versenyt a szövetkezetben. Azt mondják faluszerte, hogy még egy kalapot viselőnek is dicséretére válna az a pénz, meg az a „természetbeni“, amit Ica hazavisz az idén..; Ilyen lány ő, Helme- czi Ica, Rohodon. Mindene a munka, meg a szövetkezet, mégis ámulatba ejti az embereket. Ámulatba, mert aki any- nyi egységet tud szerezni a szövetkezetben, mint Ica, annak bizony Valósággal művészet arra is időt szakítani, hogy ott éljen a fiatalok között, együtt örüljön a sikereknek, vagy segítsen megoldani a problémákat. Ica ezt is megteszi. Talán el is pirulna, ha most megkérdeznénk, hogy tudja mindezt egybehangolni? Szerény és azt tartja': fiatal, és meg se kottyan neki. ha egy kicsit több a teendő ... Hanem Helmeczi Ica életében nem mindennapi dolog történt a közelmúltban. A rohodi Népfront a község tanácsába jelölte. Amikor meghallotta a dolgot, maga sem hitt a fülének. Aztán jött a találkozás a körzettel.;. A jelölőgyüléskor színültig megtelt a terem. Ott volt Ica is. Most is olyan szerényen, mint mindig. Hallotta, amint mondják a nevét, aztán a kis csendet figyelte, ami a felszólalásokat előzte meg. Ismerősök, szomszédok, meg fiatal barátnők. barátok álltak fel egymás után .;. — Túl fiatal ahhoz.;. - kezdte az egyik ember. — Olyan is kell a tanácsba — röppent a másik válasza —•, aki ismeri az ifjak gondját, örömét — Meg éppen csak nőt tudunk jelölni? — Jaj, de maradi — mondták többen is. Aztán alábbhagyott a vita, mert az akadékosabbak is belátták: a fiatalokat is képviselni kell a községi tanácsban. Erre meg nincs más alkalmatos, csakis Hcimecái Ica. Hogy még nincs elég tapasztalata...? Senki sem tudhat az elején mindent. — Meghát emberek — hallatszott búcsúzáskor — Ica is a Dózsa utcához tartozik, ahol Farkas Balázs intézi a dolgokat. Közel a két körzet, a mi utcánkban meg két tanácstag is lesz. Majd a párttitkár kioktatja Icát az ügyek intézésére. így jelöltek Rohodon egy utcából két tanácstagot. két szomszédos körzetért felelős embert ..; S halljuk az újságot: egyhangúlag Icára szavazott a körzet. Jó munkát, Helmeczi Ica! A. S. A ioáia Klárika el is értette a célzást, és kínálgatni kezdte, persze elsősorban Kázmért: — Tessék, parancsoljon. Nem számítottam arra, hogy négyen leszünk... Aki az ólon él A «ti bácsiról van tzó, a győrteleki Móricz Antalról. Arról az emberről, aki több, mint egy negyedszázadi az úton él, ott keresi a csa'-rd ke^nerét. S nincs abban semmi különös hogy Anti bácsi mindennap’ kiáll az útra, és elindul a kilométerek erdejében. Ha csak annyi nem, hogy a falubeliek minden találkozásnál nagy kalappal köszöntik az öreget. Ütőt Anti bácsi, majdcsak egy kurta emberöltő óta. Már maga sem emlékszik a napra, amikor vállára illesztette a lapátot, hóna alá a kis zászlót. Csak annyit tud, hogy harminckettőtől tisztogatja az országutak végtelenjét... Most, hogy egy kis időre megáll kezében a hajlottnyelű lapát, és emlékezni kezd, úgy tűnik, mintha az eddigi útkanyarok-takarta napok sorakoznának az árokparton. — Hosszú ideig csak kaparónak ismertek. Űtkaparónak. És ha jött a biztos úr a letisztított úton, nekünk az útszélre kellett pucolnunk, és három méter távolságból adtuk a jelentést... Nem volt elég nekik, hogy jóformán fillérekért alkalmaztak bennünket, még a közelükbe se engedték az emNem szívesen dilcsekszik az ember olyan ismerősökkel, mint Potyondi Kázmér. Am az újságíró számára etkerülhetelén a tömegekkel, a különböző rétegekkel és embertípusokkal való kapcsolat. Potyondi pedig tipikus tömegember. Annak a csoportnak a díszpéldánya, aki szeret enni, inni, potyát lesni és hasonló jókat elkövetni. A minap összetalálkozott ez a Potyondi egyik közös ismerősünkkel, Tisztességes Jánossal. Amikor én beléjük botlottam az utcán, Potyondi, ez a haszonleső, éppen a János vállát veregette. — Nagyszerű eszmém van, egykomám! Vacsorázzunk együtt ma este. Természetesen te is tarts velünk — bökött felém virsli- ujjaival Potyondi. Aztán megint Jánoshoz fordult, dicsérte agyba- főbe, hogy milyen kitűnő embernek tartja. — Veled a világ végére is elmennék, egykomám. Mondd hát végre: együtt vacsorázunk-e a találkozás örömére, avagy netán más elfoglaltságod van ma? — Ami azt illeti, éppen ezt a íirkászt várjuk vacsorára — intett felém az áliával János. — Nahát, akkor hozzátok megyünk, Jánoskám. Pedig én akartam ma vacsorát rendelni nektek. Sebaj, legközelebb sor kerül rá! (Nyavalyát kerül sor! 10 év óta mindig ezt mondja.) — Hát akkor tarts velünk — invitálta János Kázmért, ami szerintem felesleges volt, mert Kázmért lerázni már úgy sem tudta volna, nemhogy János, ez a jóságos ember, hanem még a stüszi vadász sem, aki puskával jár. Még kedveskedett is a himpellérnek: — Te leszel a meglepetés a feleségem számára! Klári nagy vendégszeretettel fogadott bennünket. Kázmérnak külön figyelmet szentelt, mert magára tűd ja vonni a figyelmet határtalan udvariaskodásával, bókolásával, ha koncra van kilátása ennek a piperkőc majomnak. — Csókolom a rózsás kis ujjait, bájos háziasszonyom — bért... így múlt el Móricz bácsi ,Aranykora^. Negyvenötben bizony már őt is bácsizták, pedig a testes ember valósággal megújho- dott. Becsületes megélhetése lett ' a családjának, és mostmár a ,.fe- í lettesek“ is kezet ráznak az útőr- j rel... Tálán azért is olyan boldog '■ most Anti bácsi. Talán az 1300 ' forint fizetésnél is jobban esik neki, hogy végre ember lett. S ha hosszú is a megtett út, és jövőre a végállomás — a nyugdíj — is elérkezik, Móricz Antal nem felejti el, hogy miként lett a múltban semmibevett útkaparó- ból a mi társadalmunk tisztelt és megbecsüli ütőre. (angyal) mondta most is mély hajlongások közepette és füléig elvigyorodva. Klári szinte csak kizárólag vele foglalkozott és a főhelyre ültette a megterített asztalnál, ahol már pá.rolgott az Ínycsiklandó, jó- szagú pörkölt és a csábító piroskáposzta. — Kóstolgassák addig az itókát, míg hozok Jánosnak is terítéket — viharzott el Klári jókedvűen a konyha irányába. Kázmér rögtön otthon érezte magát. Rátenyerelt a szilvóriumos üvegre és ő töltögetett — természetesen magának előbb. Nagyképűen kóstolgatta, markában tartva a kancsót is, a poharat is. — Nem mondom, kitűnő itóka! Jaj, keszcsólfolom — fordult a visszatérő Klárikához —. magácskát illeti az elsőség, engedje meg, hogy töltsék ebbe az édes kis pohárkába, amilyent még nem is láttam, oly ritkaság a városban. Aztán megint magának töltött. Nekünk csak odatette az üvegét, íiogy szolgáljuk ki magunkat. Egy kis tereidre után a pörköltet kezdte dicsérgetni, mert már nem bírt, a türelmetlenségével, — Nem tesz semmit — vigasztalta Kázmér —, hiszen van itt bőven. Látni kellett volna, hogy seperte at a maga tányérjára a szán- javát és hogy tömte magába az ízletes falatokat ez a hájas Potyondi. A pecsenyéstálat szinte teljesen magának sajátította ki. Két könyökét jól felrakta az asztalra, engem egészen leszorított az asztal sarkára. János meg félkézzel megtámasztotta tányérját, nehogy leessen az asztalról. Klárika hangoztatta, hogy ő már megvacsorázott és örvendezett a jóétvágyú embernek. Mi tagadás, dicséretnek vette Potyondi hízelgését, aki időnkint felemelte zsíros képét és teleszájjal hangoztatta, hogy ilyen jóízű pörköltet életé ben még nem evett. (Mindenütt ezt szajkózza a kétszínű dög!) A kisebb porcokét meg se rágta, csak nyelte, mint kacsa a nokedlit Amikor a tál kiürült, kanállal meregette ki a szaftot és nyalogatta az ujjait, nagyot csettintgetve. — Ha ilyen remek asszonyra akadnék, magam is megnősülnék — ömlengett tovább a piszok, s közben kerek szemekkel nézegette, mit ehetne még. Klárika — minthogy jóformán mindig ezt az undok fickót leste — észrevette, hogy még enne a vendég, 3 úgy érezte, háziasszonyi tekintélye szenvedne csorbát, ha nem tudná jóllakatni ezt az embert. Kiperdült tehát újra és jókora darab szalonnával tért vissza. — Tessék, parancsoljanak még, ha ízlik... — Micsoda, hogy ízlik-e? Egyenesen felséges! — áradozott Potyondi és lekanyarított egy aratónak kijáró szeletet. — Nincs párja az ilyen házilag pácolt szalonnának — hízelgett újra a nya- valyás. Addig-addig szeletelgette, hogy csak a madzag körül hagyott valamit a bélpoklosa. Klárika — ha már benne voH a vendéglátásban — a holnapi tortát is feladta az asztalra. János születésnapjára sütötte, de mindegy az mar, ha előbb tartják is egy nappal. Viszont, ha már születésnap kerekedett a vacsorából, János is megemberelte magát és elővette a születésnapi borosfiaskót. Alig tette le az asztal közepére, elaludt a villany. Éppen ez hiányzott csak! Kázmérnak ugyanám égett a zsíros bendője, hallatszott, amint kínosan lihegett a szomjúságtól. A villany azonban csak nem akart felgyulladni. Mi történt, mi nem, apró szöszmötölés, csámcsogás, klak-klak hangok, neszek hangzottak Kázmér irányából, de látni nem láthattunk semmit. Hanem később, amikor végre világosság ömlött el a szobában, mindenki Potyondira meredt Arca merő tortamaszat volt, a borosfiaskónak — mely a szétroncsolt torta. közepére volt állítva — alig látszott valami az alján, Kázmér pedig olyan ártatlan arccal üldögélt a helyén, mint a ma született bárány és nagy nyugalommal piszkálta a fogait. Klárika — halotthalványabb lett a hófehér virágnál — fejfájásról panaszkodott és hűvös fejbiccenté:sel eltávozott a szobából. Azóta — amint értesültem Jánostól —>. Klárika is beleszól abba, hogy kiket hívjanak meg vacsorára. ZAJT AI ANTAL
