Kelet-Magyarország, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-26 / 253. szám
1303. OKTÓBER 26, VASÁRNAP RELETMAGíTARORSZAO 7 LTa egyszer majd megírják Szent* mihály történetét, abban bizonyosan megemlékeznek Nagy Mihályról is, hiszen egy időben 6 volt a falu — és számos más község r— ura cs parancsoló ja. Igaz, soha sem lakolt Szcntmihá- lyon, de ennek nem ő volt az oka. Ha a községi bíró hízelegve panaszolta, hogy ritkán látják, mondta is: — Szaporodjatok gyorsabban és ha többen lesztek gyakrabban akad dolgom közietek. Ilyenkor a bíró gondolataiban keresztet vetett, mert igazán a kutyák sem kívánták Nagy uramat gyakrabban látni. A kutyák különösen nem, mert ha a szentmihályi jobbágyok urukat várták, akkor már napokkal előbb kamrába vagy verembe zárták az ebeket, nehogy ugatásukkal megzavarják a főúr fogadására össze parancsolt emberek vivátját. A csirkék, tyúkok, birkák, kakasok pedig egyenesen gyűlölték, hiszen őket minden ilyen alkalommal megtizedelték. De azért valami igazság mégis volt a bölcs szavakban. Szentmihály egy nagy úrnak kicsi, hiszen alig van benne huszonöt ház. A kopott kis házak egy hegyoldalon épültek, bokrok mögül pillognak le a Drávára és fel a középütt álló haranglábra. Talán azt latolgatják, hogy el futhatnak c az ártéri erdőig mire a pász- torkodó harangláb észreveszi. A láb mögül egy kajla fa integet csufondarosan. mintha biztatni akarná a házacskákat: Fussatok, fussatok, most nincs itthon a pap! Bence Jeromos községi lelkész valóban ritkán van otthon. Jó ha kéthétben egyszer látják, akkor is csak a mise ideje alatt, aztán megint kocsira száll és volt, nincs. Egyszer meglátogatta a kerületi esperes cs amikor meghallotta, milyen keveset van szolgálati helyén, megkérdezte a kósza paptól: — Ejnye atyámfia, hát nem félsz, hogy mire visszajössz bűnben találod a híveidet? Jeromos elnevette magát. —i Ugyan atyám, hiszen ezek olyan gyámoltalanok és tudatlanok, hogy igazában vétkezni sem tudnak. De különben is a kegyurunkhoz járok! — felelte. A kegyúr említésére aztán az esperes sem mert szólni, csak bólintott: Hát akkor eredj! Bence Jeromosnak valóban dolga volt Nagy Mihály uram kastélyában. Délelőtt a kis Miskát tanítgatta a világi és vallásos tudományokra, délutánonként pedig a főúrral kockázott a csa- landoki kastély hűvös szobáiban. Nagy Mihály uram fiatal korában török földön járt és ott megtanulta ,mily isteni módon lehet mulatni a kockával. Hazatérve nyomban magához rendelte Jeromos papot és megtanította a keleti játékra, hogy legyen partnere. Ennek már van vagy huszonöt esztendeje, de még ma sem unták meg a kockázást. Kezdetben csak úgy „potyára” játszottak, egyszer azonban új izgalmat keresve a főúr megjegyezte: — Na te ördögűző, én megtanítottalak kockázni, te meg most találd ki, mi legyen a tét? A pap gondolkozott. Pénzre nem játszhatnak, hiszen neki nincsen pénze, mert természetben kapja az ellátást. Va- •; int más legyen hát a tét. ■— Aki ezután vészit, hivatása jelvényéből adjon! — találta ki. —■ Éspedig? — vonta össze a szemöldökét az úr. — Ha én vesztek, adok egy szemet az olvasómról, ha kigyelmed vészit, ad nekem egy mogyorópálcát. — Bolond ember! — legyintett az úr. — Hiszen ebből egyikőnknek sem származik haszna. Ti' rre meg a pap nevetett. ^ — Ne higyje! Én minden elnyert vesszővel egyszer fenyíthetek, kigyelmed pedig minden olvasószemet beválthat nálam egy prédikációra. Ez már tetszett az úrnak, de azért azt mondta: — Ugyan, hiszen nincsen annyi olvasód, hogy cl ne nyerjem! — nevetett Nagy uram. — Attól ne féljen kigyelmed, majd faragtatok penitenciában! — felelte a pap. — Ej te judásmaradék, hát nem bánom, legyen! Azóta minden délután tétre kockáznak. Sokszor csak a feltetszö hajnal vet veget a játéknak. Ilyenkor nagy öröm ömlik végig a főúr arcán, mert marékszám hever előtte az olvasószem. A pap is boldog és kaján mosollyal simogatja az ölnyi mogyoróvesszőt: fejecskére, vajacs- kára váltja azt ö mindet. Mégpedig azon egyszerű mondás alapján, hogy aki nem akar kapni, az fizessen. Nagy Mihály pedig a kezét dörzsöli: milyen jól jönnek majd az őszi robotváltás, dézsma és szolgáltatások idején az okos prédikációk Szabó Györgyi HOGYAN SZEREZ NEVET AZ ÚR? (Regényrészlet) és papi intelmek. Addig őrzi a szemeket, aztán egyenként beváltja: Ma a robot- mcgváliás istennek tetsző voltáról beszélj. a következő alkalommal: Add meg a császárnak, ami a császáré, istennek, ami istené és így tovább. A szentmihályhegyi jobbágyok semmit sem sejtenek ebből. Ha papjuk megvesszőztet közülük valakit, a papot sai- nálgatják. — Hogy van lelke a mi urunknak ilyet bízni szegény papra?! — mondják. Csak akkor esnek egy kicsit gondolkodóba, amikor a pap a gyártási peniten- ciát is botütésben szabja ki. Ez már nem lehet kötelező — okoskodnak — de hisz akkor miért csinálja? — így akar jó útra téríteni bennünket! — feleli valaki és ebben megnyugodva hálával vannak papjuk iránt. Még az sem kelt gyanút, hogy az ilyen botozást nem lehet megváltani s akkor kerül csak rá sor, amikor nem is tudnák megváltani, mert a vajacskától, tyúkocskától nagyon megkopaszttattak, a tisztelendő úr udvarán pedig úgy felgyűlt a vessző, hogy hét falut is végig lehetne vele veretni. Azaz: infláció dühöng a vesszők körül, s valahogy túl kall a feleslegen adni. Ennek alapján aztán, akit megvesszőznek ajándékba megkapja a botot is. Vigye haza és emlékezzék rá, miért kapta. C zerencse, hogy a kockajátékban ^ is van szünet, különben nagyon gyakran kerülne sor efféle vesszőzésre Szentmihályon. Ilyenkor az úr hazaküldi a. papot, ő maga pedig nagy készülődést csap. Megy vadászni. Természetesen Szentmihályra, mert ott van a legtöbb vad. A falu alatt folyik el a Dráva s csatlakozik hozzá a Mura. A két folyó találkozásánál beláthatatlan nyár és nád erdő van. amiben megtalálható minden lőnivaló állat, ami csak ismert az országban. Mint minden mocsaras helyen, a vadászat itt sem veszélytelen. A vadlakta helyeket csónakon kell megközelíteni s útközben ezer veszedelem leselkedik a vadászba. A hínár minden pillanatban megfoghatja a csónakot, a víz alatt rejtőző szakálas gyökerek felboríthatják és akkor aztán nem igen van menekvés. A hínár lehúzza, a millió féle viziféreg pedig felfalja a szerencsétlenül járt embert. Nagy Mihály azonban nem ijed meg az efféle dolgoktól. Tetszik neki, hogy az ő vadászata nemesek játszi szórakozás,- de virtus is. Jól ellátja magát meleg ruhával az éjszakai lesekhez, lőszerrel, fegyverrel és két szolgával elindul. Csak kettőt visz, pedig egész szolga hada van, mert neki ennyi is elég. Az egyik majd tölti a puskát, a másik folyton evez. Történetünk idején is vadászatra érkezett Nagy Mihály uram Szentmihályra. Meg sem pihent, egyenest ment le a nagy ártérre, amit itt Pokolnak neveznek veszélyessége miatt. A jobbágyai az elmaradt látogatás miatt nem búsultak, mert tudták, hogy majd a vadászat után úgyis kárpótolja őket az úr. Messziről hallgatták a puskalövéseket és minden durranásra keresztet vetettek: Adj neki istenem szerencsét! Bizony ez fontos, mert ha elpártol tőle a szerencse, akkor eszébe jut minden baja, minden mérge és rajtuk tölti ki. Már második napja, hogy dörgött a puska a Pokolban, amikor este léleksza- kadm jött az egyik szolga. Egyenest a bíróhoz ment, majd onnan a paphoz szaladt, s a nyomában ott loholt a bíró. — Mi baj? — ijedt meg láttukra a pap is. — Jaj tisztelendő uram. vitézlő uramat elvitte az ördög! — vallotta a megrettent szolga. — Az lehetetlen, nem kell az annak! — legyintett a pap, aztán leültette a szolgát, hogy mondjon el töviről hegyire mindent. — Márpedig ez igaz... — lihegte a szolga. — Másként nem. lehet. Hiszen ott állt mellettem a csónakban, amikor felugrott előttünk olyan harminc ölnyire egy szarvas. Urunk rálőtt s amikor a füst eloszlott, nem volt a csónakban, eltűnt. — És megnéztétek legalább azt a környéket? — kérdezte a pap. — Meg bizony, de hasztalan. János olt is maradt, hogyha kell, hát kéznél legyen. /V osza, félreverték nyomban a haL rangot, és amikor összesereglett a nép, a pap a bíró segítségével csónakba tuszkolta a férfinépet, s megindultak az eltűnt főúr keresésére. Közben az asz- szonyok hosszú rudakra szurkos rongyokat kötöttek, hogyha bealkonyodik és nem kerülne elő Nagy Mihály uram, tovább folytathassák a keresést. Amikor leszállt a nap, már az egész falu ott volt a parton. Várta, hogy mi lesz. Asszonyok, öregek, gyqermekek beszélték egymásnak az esetet, az öregemberek azon tanakodtak, miként lehetne megmenteni a bajbajutott urat. — Fel kell gyújtani az erdőt! — mondta az öreg Hamusics. —Akkor beleég! — vetette ellen valaki. — Kár volna azért a sok fáért! — Hát a nád, azt is számold! — Majd előkerül, isten akarata nélkül egy hajunk szála sem hullhat el! Minél jobban leszállt az este, majd az éjszaka, annál szabadabban beszéltek az emberek. Voltak, akik nyíltan megmondták, hogy nem urat, de aranyat érdemelne az az ördög, aki megszabadította őket. — Vigyázz, hogy korán ne szólj! — óvatoskodott az öreg Hamusics. — Aszondod, visszajön? — Még ha nem is jön, van örököse. — Az szelídebb természetű. — De mellette lesz az anyja. — Dehogy, dehogy, a mi papunk lesz a tanácsadója, mert eddig is 6 tanította... A gyermek is csak hozd van bizalommal. Szinte úgy veszi, mint második atyját! j— magyarázta Járgány Péter. — Hehehe... — nevettek az emberek. — Meglehet, hogy első apja! Hallottunk már olyat, hehehe ... Jóképű a mi papunk, azért, hogy egy kicsit, hát... olyan... — s mutatták, hogy bizony pocakos őkelme. I assan, lassan a legkételkedőbbelc — közük Hamusics is — csatlakoztak az örvendők táborához. Éjfélkor már csak néhány vénasszony sopánkodott, de azok is inkább istenfélelemből a papjuk előtt, mint szívből. Amíg imát mormoltak, arra gondoltak, hogy uruk azóta aluról nézi a lápi virágokat, talán ekkorra már a halak és a víziférgek ki is lcezdék, vagy talán az ördögök sütögetik a nagyszigeten. No iszen, nem lesz sovány falat őkelme. Olyan háj lehet annak a hasán, hogy egy hónapig is föz- henek vele a sátán konyháján. A két lába — az elég vékony ugyan — jó lesz kocsonyának, a csonjaival meg majd kísérteni járnak a rosszlelkek. De az is könnyen meglehet — és ez a félő —, hogy az úr ott is úr marad, és Lucifer rábíz egy falka ördögöt. Akkor pedig jaj lesz a szentmihályioknak, mert MUi'ály úr vissza fog járni, megnyomorítja az életüket —4 Jaj lesz .a kárörvendíiknek! — Ha csak szentség alá nem járulnak! — Kormos Cébert is megnyomorgatta egy gömböc... Úgy gurult mindig utána, mint egy nagy tök ... Amíg a papunk meg nem szentelte az udvarát, ki sem mert menni.. ■ Egy borjújába kerüli a dolog... De nem is szólt aula, addig meg mindig kárörvendő volt... így okoskodra c a vénasszonyok. Az úr azonban a pokolban is úr. Éjfél után megtalálták, amint éppen egy fán kuvorgott.^A parton ivott egy kis bort és erre annyira visszatért bele a lélek, hogy elmondta miként járt. Az úgy volt, hogy amikor a puskát elsütötte— sok port talált önteni a fojtás alá a szolga —, a fegyver lökésétől ha- nyaitesett. Ki a vízbe. Szerencsére a víz alatt oly sűrű volt a fák gyökérzete, hegy nem merült el, csupán megmártó- dott egy kicsit a vízben cs a lábszárába ragadt egy-két pióca. Egy fában megkapaszkodott, aztán felmászott rá, de kiáltani nem mert. Oly sok és rémes történetet hallott már erről az ártéri erdőről, hogy a foga is vacogott arra a gondolatra, hogy fegyvertelenül van. Se egy puska, se egy pisztoly, de még csak egy tőr sincs nála. A sötétség leszálltával méginkább nőtt a félelme. Nem volt nagy természettudós, de azt tudta, hogy a nádas ragadozói éjszaka járnak zsákmány után. Ritka állat tud fára mászni, de vannak ragadozó madarak is, nem is beszélve a vadmacskáról, ami minden pillanatban meglepheti. Várt, imádkozott, vént, s csak akkor mert hangos szót ejteni, amikor jobbágyai a fa alá értek. A parton, immár biztos helyen, az első életérzése az volt, hogy nagyon, de nagyon éhes. Felvitette rnagal a bíró lakására, és pecsenyét sütlctetl. Megevett egy egész borjúcombot, ivott egy „kevéske” bort, aztán erőtlenül lehanyatlott az asztalra. Elaludt. A bíró vetkőztette le és tette ágyba, A jámbor bíró a pitvarban vetett magának fekhelyet, de alig hajtotta álomra fejét, Nagy uram éktelen jajgatásba kezdet. A bíró úgy ingben, glóriában, tehát egyáltalán nem olyan öltözékben, amilyenben úr elé szokás járulni, szaladt be hozzá. — Mi bántja kigyelmedet? tuda* holta készségesen. — J aha jaja jahahajj ... átkozott kó- lika! — nyögte ökigyelme. — Forduljon négykézláb, uram! n* javallottá a bíró. Nagy uram megfordult, szégycllős fertályát az ablak felé fordítva nyögött, de oly keservesen, hogy a pogány is megszánta volna. —■. Nem ér e semmit... jaaaj mondta kisvártatva. — Hát nyomja, vitézlő uram! — Nem lehet... — Csak nyomja, nyomja ... —Nem, mert könnyenjáró dolgom is van.. .jahahahajaj ... — Az nem baj... csak a falra vigyázzon, mert tegnapelőtt meszeltek ... i — biztatta és intette a bíró. De hiábavaló volt minden, most még az is elállt Nagy uram-on, aminek járását az imént könnyűnek hitte. A biró pedig ott topogott az ágy körül, tördelte a kezét, imádkozott és káromkodott, mindig aszerint, milyen gondolatok fordultak meg eszében parancsolója betegségével kapcsolatban. — Mit csináljak, mit? Még meghal a nyakamon! Talán a hasát kellene megtlörzsöl- getni, mert olyan feszes, hogy bolhát lehetne rajta ölni. De az is lehet, hogy csap volna szükséges, dohát hogy csinálja meg mindezt, mikor sose próbálta. Ez asszonynak való munka, de hol az asszony? Bizony, az talán a mennyországból nézi, mily gonddal jár a bírói^ hivatás. Meghalt ezelőtt tíz esztendővel a jó Anica, ej, most tudni meg, hogy mit ért, amíg élt. — Inkább veszett volna oda! -* mondta mérgesen egy idő után. (it hívjon? Fiatalabb asszony nem jön — fene az álszent fajtájukat —, a vénasszonyok meg ravaszok, nem tudja majd kifizetni őket. De még gondolkozni sem tud, meri a nagy úr mór fenyegetőzik — Te gazember ... te ... karóba hu*, zatlak... hívj ide valakit, mert... ketté hasütatlak... — mondta Nagy Mihály, fogát csikorgatva. — De kit?... azt mondja meg lágy elmed! — Hívd a papot! — Nem imádság kell ide! — felelta a bíró. Ekkor már az úr két szolgája, kiknek a tornácon volt fekhelye, előkerült, és ott állt az ajtó sarkánál. A biró ráparancsolt az egyikre, azonnal szaladjon el a ven Hamusicsnéhoz azzal az üzenettel, hogy jöjjön azonnal, és hozzon magával mindent, ami a kólika megszűnte- t-séhez szükséges. A szolga elment, a bíró pedig topogott az ágy körül, és közben némi bűnbánattal gondolt orré, hogy éppen Hamusicsnéért üzent, akit mindig féltett tőle a felesége. No persze, az esetnek hire mint, .t a kólikaüzés után Nagy uramon rajta maradott a kólikás név, amit aztán a hivatalok is átvettek, és úgy írták az okma-' nyekra: Kólikás Nagy Mihály.
