Kelet-Magyarország, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-19 / 247. szám
!*» OgltiBEB. IS, TASÄBIfA? RELETMAGYAROnSZAG 7 J^'zerleileneszéxhavmineketté- -t-'ben végeztem el az elemi ha boáik, osztályát. Vágytam még hogy tovább tanuljak. Nagyon vágytam. S ha apámnak mondtam ebbéli szándékomat, még komo- rabb lett, mint amilyennek min-. dig láttam. Mert, amiképpen növekvő tudatommal mind jobban kezdtem megismerni az apámat, szinte nekem is fajt, amiért az ő mindennapjaiban oly ritka volt a mosolya, derűs nevetése, mint amilyen ritka a korán beköszöntött hideg őszben a másodszor nyíló orgonavirág. ►— Hogyan tegyük, fiam, a tanulásodat — nézett apám rám nagy sajnálkozva. — Tudni kén •neked mán arrúl, mennyire szegények vagyunk. — De én úgy akarnék tovább •tanulni. Legalább polgárit.. ■. — Nagy a család, gyermekem. Heten esszük a kenyeret, keresők meg csak ketten vagyunk, Róza néniddel. Hogy ű mán odacseperedett. •— Én pedig úgy szeretném azt, tovább tanulni — rimánkodtam kezdetben, hej, beh sokszor! Hasztalan volt minden vágyakozás, minden lángoló akarat. Szegények voltunk rettenetesen, és már ekkor meg kellett tanulnom, hogy a szegénység és a vágyakozás úgy van egymással, mint a koromsötét fellegek tengere, meg a tiszta égen ragyogó nap. Vagy egyik, vagy a másik. Együtt nem lehetnek. fTét év telt el állandó vágya- kozással. Tizenkilenc éves Voltam már, de én nem adtam fel a reményt. Makacsul ragaszkodtam hozzá. Mert van-e olyan igazi vágy. amiről annak teljesedéséig egykönnyen lemond az ember? Aki igen, az gyáva, az megalkuvó, s az ilyen becstelennek nem való sem vágy, sem beteljesülés. Hát én nem adtam fel a íreményt. Nosza, megindítottam én a kérvények özönét sorrend és mindenféle hivatali fokozatok betartása nélkül. Írtam a főszolgabírónak, a főispánnak, alispánnak, polgári és gimnáziumi iskolák igazgatóinak, a megyei főigazgatónak, a község „bárójánaku, az akkoriban , jótéteményeiről híres“ gróf Károlyi Gyulának, a kultuszminiszternek, a miniszterelnöknek, Horthy Miklósnak, s a jónyehézség tudja hova, kinek még. Meiihyit ért a sok kérvényezge- tés? Semmit. Lyukas mogyorót, A testvéreim a szomszédokkal együtt nevettek is, sajnálkoztak is rajtam. Felváltva. Mikor így, mikor úgy. A hangulatuk szerint. Engem persze bántott mindez. Másrészt viszont megállíthatatla- < nul hajtott tovább az akarat, a) tanulás utáni vágy. Hogy tudjak] minél többet, sokat, mindent aJ földről, égről, emberekről, gépek- í ról.i. Tudjak többet a szüleimtől,* a rokonaimtól, a szomszédoktól,• az egész utcától. Mindenkitől töb-; b eV. j Kérvényeimre nem mindenün-) nen érkezett válasz. De ahonnan) jött is valami, pársoros firkantás,) ezek kiállhatatlan, hivatalosan ko-\ mór vagy lelekteienül szaraz szavak) voltak. Lényegileg ilyenformán:) továbbítottamfelterjesztettem“) „nincs módombankivizsgálásra< leküldtcm„nem foglalkozhatom) az üggyel“1 stb. Mákszemnyi segí-t feni akaró szándék, sem egy szó • biztatás sehonnan. < JM egsoványodva bár, de annál < cmésztőbben élt bennem < tovább a remény, amikor az egyik< kapuelőtti beszélgetés során arra< tértek az idősebbek, hogy Baka] Lajos élete tavaszán milyen szép < szál legény volt és mindig piros, < mint a frissen nyílt rózsa. Meg) irtózatosan erős. Hogy táncolnij pedig éppenséggel úgy tudott,] mint a mezei forgószél: mozgását,2 forgását színnel rakta tele. És so-) káig bírta. Mert igen csudálatos 1 a természet. Egyik emberre annyi • Asztalos Bálint: A MEGHIVA S lávánatosat rak, hogy szinte belebolondul, míg a másikat alig észrevehető valaminek hagyja. Szóval olyan legény volt Baka Lajos, aki után futni tudnak a lányok. Hanem ez esetben igen visszájára fordult a dolog, mert ő szaladt el, éspedig egyenesen Fülpösdarócra — egy lány után. Oda nősült. Ellenben a nősülése mégsem lett szerencsés. Elváltak pár évi együttélés után. Hazajött majd később a szüleihez — akikkel egy utcában la- lcunk — látogatóba, és akkor tudtam meg, hogy a daróci földbirtokosnál amolyan mindenes-féle. „Rangnélküll“ szolga. Nohiszen, a híres Baka jó helyre tette a szépségét, nyalka táncát, bikaerejét! Viszont a gazdája képviselő lett az akkori választás után. He _ j mimódon, a jónyavaja tudja, ■. .ért nem szavazott arra csak egynéhány nagygazda, esküdt, meg hivatali szolga. De sok csendőr is volt akkor a községben, akik vagy kétszáz embert erőszakkal hazá- zavartuk a választásról. . Végülis Radák Lajos lett a képviselő. És most, a szolgájától, Baka Lajostól azt vártam, hogy a tovább tanulásommal kapcsolatban valami épkézláb tanácsot adjon. — Maga urak mellett van, érthet az ilyesmihez — biztattam és dicsőítettem őt ily álnokul. — Próbáld meg, öcsém, írni a képviselő úrnak. — Megteszek én mindent, csak sikerüljön a dolog — kapaszkodtam meg az újabb szalmaszálban. És Baka Lajos megadta a címet: „Vitéz Radák Lajos nyugalmazott huszárezredes, országgyűlési képviselő, Budapest első kerület, Logodi út 3.“ A képviselőnek írt levelemre pár nap múlva valóban válasz érkezett. Pontosan így: „Ez év május hó 15-én kelt és hozzám intézett levelére értesítem, hogy június 4-től lent leszek a birtokomon. Szeretném, ha Június 4-e után, valamelyik nap felkeresne és hozna magával pár verset s írást, hogy megnézhetném én is és megítélhetném. Továbbá megbeszélnénk jövendő jövőjét, illetve pályáját.“ No, ebből ki fog sikerülni valami — gondoltam. Ilyen választ rimánkodá kérvényeimre sehonnan sem kaptam. A jelzett napon összeszedtem a vinntvalókat. Könnyű volt ezt, mert nem nagyon volt még mit. Mindössze két negyven lapos irkát zártam be nagy megbecsülésre — a sifonba. Ugyanis a levelemben mellesleg arra hivatkoztam, hogy verseket és novellákat írogatok. Egyébként ez meg is felelt a valóságnak. És ez nekem borzasztóan sokat számított! (Az írójuk én voltam!) Mert, vajon a velem együtt járt iskolások, a volt osztálytársaim, írtak-e egyszerre akár öt mondatot is, amióta kimaradtunk az iskolából? Nem kérdeztem tőlük, viszont így is tudtam, hogy nem. Bár írtak volna, minél töö- b-n, mindannyian, akkor most együtt mehetnénk a képviselőhöz. Együtt, bátrabban! Az egész osztály! De így csak magam készülődtem. Ügy csürhehajtáskor indultam. Az urak nem kelnek korán, tíz órára pedig feltétlen Daráéra érek. Számításom valóban bevu t. A mikor lehetett, felmentem ** egyenesen a tornácra. De mekkora tornác ez!? Akár egy kisebbszerű templom belseje. A falak szép fehérek, és még ilyenkor, júniusi nyárban is fázósan hűvös van itt. S amíg a megvénült cseléd ment beljebb, hogy jelentsen az úrnak, igyekeztem jobban körülnézni. A földimet, a legényvir- tusos Baka Lajost kerestem. Es sehol nem találtam, pedig valósággal kérkedni kezdtem magamban: csak látná meg ittlétemet. Hogy én nem szolgának, hanem meghívásra, megbeszélésre jöttem ..; Pár perc múlva nyílt az egyik magas ajtó, és kilépett azon egy középkorú, egyenes tcsttartású férfi. Barna, nagyon is barna a bőre. Ritkás, fekete haja félre fésülve, vagy inkább . kefélve, mert túlságosan sima ez, és igen fényes. Szeme mély, sötét-eres gödörbe süppedt, a fénye olyasvalami, mint az árnyék világosság. Bajusza stuccolt, úgy van vágva, miképpen annakidején már igen sok képet közöltek Hitlerről, aztán azé is ilyen volt. Egyébként ruhájával, tisztiszárú csizmájával, halottasán fekete az egész ember. Rámnézett. — ön keres? — Igen, mert. -.; — Na. Foglaljunk helyet — mutatott a kerek asztal körül levő négy vesszőszékre. Éppen szembe ültünk le. Ellenben köszönés nem volt. ö nem rtíondott semmi ilyet, én viszont a mindjobban növekvő izgalmamban elfeledkeztem erről. Hisz olyan váratlanul lett ez az egész találkozás. — Hát igen, te vagy akkor, aki írta azt a... izét •— kérdezte. Hanem az előbbi „ön“ után most egyszerűen „te“ lettem. A bizalom reményében ezzel se törődtem. — Én. — Mi is az, kérlek? Miért jöttél? — Tanulni szeretnék. Nagy vágyásom van hozzá ... Azért írtam a levelet. — Ah! Tudom már. Hoztál va’a mit? — Igen. Tessék! — nyújtottam elé p két füzetet. Amelyikben a versek voltak szétnyitotta és olvasni kezdett Csak úgy magában. — Hm. Nem jó ez a vers. Se ütem, se rím, se pontosság benne. És fantázia? Az meg egyáltalán nincs ... Egyébként nem is ilyen szomorkodtató az aratás. Nem ilyen nehéz. A paraszt egyik legszebb, legnemesebb munkája az. Habár egyesek, a... a lázongó stricik mást mondanak róla, de csak azért, hogy több részt követelhessenek. Különben hagyju ezt most. Mennyi iskolád van neked? — Nincs nekem egy sem, kérem. Csak hat elemit végeztem. lV’em értettem jól, na. Egyéb- ' ként valóságos igazat mondtam, mert nem volt nekem iskolám tényleg egy sem. — És te mégis írsz. Érőlködöl. Aztán miért? — Ügy látom, meg érzem is, képviselő úr kérem — bátorkodtam meg a remény hiedelmed'n ■—, hogy a mi életünk nem jól Jtlieii, a k(Hituf&zó (Esetleg liaugjáték) (Szín: hivatali szoba, valamivel délután. Asztal, rajta telefon, mögötte Mihály, a kontírozó, nyakig aktában.) Csörög a telefon. Mihály: Mulya ... Hang: Pá édesem. (Nőies kuncogással:) Remélem nem nekem akartál bókolnül Mihály: Ismétlem, Mulya ... Hang: Veszem észre, hogy mulya vagy... Pedig reméltem a nyaralás alatt, hogy mire visszajövök megváltozol... Hát nem is kérdezed: „Hogy érzed magad mókuskám .. Mihály: (Kapcsolni kezd) Oh .. . hogyne, persze, hogy telt el a nyaralás Mókuskám? Hang: Na, mit gondolsz? Mihály: Mit gondolhat egy mulya... Hang: Jaj, te, isteni a Balaton, lűjra kuncogás) Csak ... csak olyan egyedül éreztem magamat. Ha ott lettél volna ... Mihály: Ha ott lettem volna...? Hang: Jaj, te kis buta! Gondolod, hogy a férjem ...? Olyan egy ríinnffra nlaV xmlf hnefv frblwfnn evett meg olvasott. Süttette a pocakját. Rám se ügyelt egész idő alatt... Mihály: Részvétem ‘Mókuskám. Hang: Igazán kedves vagy. Jaj, csak most jut eszembe, ugye te még nem is láttál engemet fürdőruhában? Mihály: (Egyre melegebben) Für .. dő .. ruhában ...? Hang: Tudod, azt mondták az üdülőben, hogy húszévesnek festek úgy. És még azt, hogy vétek leélni az életemet egy olyan mamlasz férj mellett. Mihály: Egész idő alatt sajnáltalak Mókuskám. Hang: De mostrr.ár újra itthon ... és, na és ... Mihály: És este vársz majd, ugye Mókuskám? Hang: Hallkabban, mert meghallják ... Tehát az Illat utca kettőbe ... Tudod a hátsó kapun hat után, Micu ma úgyis túlórázik ... Mihály: Homlokát törölgetve, erőltetett nyugalommal: És ha Micu mégis haza találna jönni? Hang: Ne butáskodj megint. van valahogy. Erről kellene sokat 'eszélni, sokat iml De hogy ezt olcosan tudjam tenni, ahhoj tu* nulni kellene. — Pedig sok baj van azzal. Nehéz az. S ha azt vesszük, anélkül is meg lehet élni. MunkáL kodni kell szorgalommal, és tisz- telni a rendet, amelyik alá születő tünk. Nekem elhiheted, kérlek, hogy sokkal egyszerűbb az, cs .,, mondjuk, türelmesebb az olyan ember élete, aki kevesebbet tud. — De kérem, képviselő úr, c • csak azért nem tanulhatok, mert szegény ember az apám? A múlt nyár óta pedig, hogy leesett a bú ró uradalmában a búzaasztagról, nyomorék is. Egy vasat nem kap- ■ nk a gyógyíttatására. Nem is lett belőle ember többet. Mi meg a testvérek. mert öten vagyunk kérem, hiába gürcölünk szakadásig, nem bírunk semmire haladni. — Ejnye — csóválta simára fésült fejét, és szemének fekete gödrét összeszűkitette. Hogy milyen makacs ... i-izé vagy te. Hiszen nősülni való vagy már. — Nem számít az, képviselő úr kérem. Szívesen tanulok én ilyen korban is. Csak lehetséges legyen. Egy ideig vékony ujjainakgyori rángásával türelmetlenül dobt lf az asztalon. Maid felvette a másik füzetet, s abból is olvasott keveset. — Ez jobb, mint a verscléscd. ezek a leírások. Tagadhatatlanul jobbak. Az azonban nem helyet, hogy ennyire komornak, perspek- tívátlannak látod az életet. — Nem tudom másmilyennek látni, képviselő úr kérém. A mi életünk nagyon nehéz. Megint dobolni kezdett az aszú talon, és mindenfelé nézett, csak rám nem. — Hát jó. Megpróbálunk vala* mit. Talán Sárospatakon. Híres iskola, jó magyar iskola. Marodé junk tehát abban, hogy pár napon belül megteszem a szükséges iné tézkedéseket — mondta így végrt és nagyon gyorsan. Aztán felállt, — Mégis, képviselő úr kérem, honnnan tudom meg, ha lesz valami? — kérdeztem vágyam telje- sütésének hófehér örömfelhőiből, — Tőlem... Megírom. Vagy az iskola fog értesíteni. De menj most már szépen haza, kérlek. Borzasztó sok dolgom van, tudod... Én ugyan nem tudtam, mennyi dolga van. Mindenesetre az enyé* met csinálja meg. Az nagyon jó lesz. Köszönés most lett volna vala* hogy, mert ő azt mondta igen váratlanul: „Szervusz“, s míg cn azon tűnődtem, mit mondhatnék rá, nagyot csapódott mögötte a magas, vastag ajtó. TJazaérkeztemkor éppen együtt volt a család. És persze, 'nem kevés kíváncsisággal vártak '•rám. A mi szürke, bolygó élet- !fellegekkel mindig terhes napijainkban már maga az út, a képiviselővel való személyes találko- l zásom is végtelenül nagy ese- • ménynek számított. Kérdezték l azonnyomban: mi volt, hogy volt. lEl kellett mondanom mindent Itöviről-hegyire. Leánytestvéreim mindinkább l irigykedve néztek rám. Nem rej- í tették véka alá csípős megjegyezéseiket: „Na, csak úr lesz már s > fiúból”; „Nem kell ennek kapa, a dolog”; „Mindig olvas, meg ír, pedig abból sose élünk meg”; •„Nem fogja ez még a saját szüleit se megismerni, ha kitanul";' •„Ügy hagyj el bennünket tanult ; ember lettedre, hogy mi is meg-' ; tagadunk!” ; Ezeket mondták az én kedves1 testvéreim. A féltékenység beszélt ■belőlük, hogy elveszítenek. De modhattak akármit, sértő meg- j jegyzéseikkel szúrkálhattak volna kegyetlenebbül — az eredmény semminek maradt. Ahogy telt, múlt az idő, agy hét, két hét, egy hónap, két hónap, válasz sehonnan nem jött. Egy betű nem sok, annyi sem, Se tsbnJrílrtl «i» ni ni Mihály: És ha Micu idegeskedne, hogy reggel nem melegítetted meg neki a kávét, és nem varrtad fel a gombot az ingére ...? Hang: (Mostmár csak nyöszörögve) De kérlek ... Mihály: Aztán mi lenne, ha Micu gyanút fogna és a szemedbe olvasná, hogy halálba hajszolod a túlórázással... És a vacsorával még tízkor sem vagy kész. a heti szennyest sem mosod ki időben, az ágy alól nem sepred ki a szemetet... Hang:. Mi ez a kirohanás Zolikám...? (Hosszú csend.) Mihály: Zo ... liii..kám! (Megint csend) Hang: Halló... 19-18? Mihály: Ügy? Zolikám!! Tizen- kilenc-tizennyolc ...! Na megállj csak Gizi, Majd megmutatja neked Mulya Mihály, a mamlasz Micu, hogy nem lesz alkalmad máskor összecserélni a telefonszámot...! (Vékony sikoltás, és telefontörés zaja.) ■ (angyal)
