Kelet-Magyarország, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

1958, JÚNIUS 1, VASÁRNAP KELETMAGYARORSZ.AG ' A Egy idős tanító mesélte el ezt a történetet. Vasárnaponként Nagy István kapufa előtt jöttek össze a szom­szédok, mert ott kitágult a kis ut­ca és füves térséget nyitva alkal­mas hellyel szolgált a leülni vá­gyóknak. Leültek a gyepre és bölcs szóval, okos fontolgatással méregették az életet. Ilyenkor a gyermekek nem lehettek még a közelben sem, egyetlen fiúcska mert csak odavegyülni. Nagy Ist­ván fia, a Jani. De ő is hallgatott az apja mellett, mint a gomba a nagy. fa alatt. Nagyon szerette hallgatni a felnőttek beszédét és olyan illedelmes, okos szemeket nyitott a beszélőkre, hogy nem volt szíve senkinek elzavarni. Ügy itta a szót, mint szomjú föld az* esőt. Az édesapja rá-rápillantott, tekin­tetével megsimogatta, szerette, de azért azt szokta volt mondani neki: • — Mír nem mlgy játszani? örülj, amíg játszhatsz! Jani restellkedve lehajtotta fe­jét, és ezzel adta tudtára atyjá­nak, hogy leginkább a beszédet hallgatná, ha lehetne. Egy vasárnap délután vendége volt az utcának. Kerezsl János jött haza Budapestről, ahol is im­már öt esztendeje dolgozott a ke­rékpárgyárban. Bölcsen, készség­gel oktatta, okosította a régi arató és kapás cimborákat. Két téma közt észrevette a kis Janit. — Nagy fiad van, István — mondta az apjának. — Bizony, megnőtt. ■. j Csak tudnám,'.. hogy... mire — mond­ta Nagy István minden szó közt gondolkozva. — És, hogy tanul? — Eddig szín kitűnő. ■.. dehát... *— sóhajtott — feleslegesen fá­rasztja magát. — Ej, miért? Én úgysem tudom taníttat­ni .;; Csanak Berci meg nem ad neki azír több napszámot, mert okos — vwndta keserűen. , Az emberek bólintottak. Úgy van, úgy! Mire tanuljon a sze­gényember gyermeke? Szívfájda­lomra? Ha jól tanul, de nem is­kolázhat, hiába fáj a szíve a könyv ■után, no meg a szülők szíve is, hogy nem tudják taníttatni. Ha nem tanul, könnyebb. Akkor a szüleje azt mondja: ha tanultál volna, akkor megpróbáltam volna, ha bírtam volna. —(Jaj, ez a sok volna!) Ezzel aztán a gyermek is, a szülök lelkiismerete is meg­nyugszik. Nagy István azonban ím.e nem mondhatja ezt. Pedig ősszel valamit mondani kell, mert immár az utolsót járja a fiú. •— Na, na! — intette le Kerezsi. — Fogjatok ősze, adjátok össze a pénzt, csináljatok belőle tanítót, az unokáitok hasznát veszik majd. Egyezzetek meg, hogyha kitanul, és Itt. a faluban állást kap, saját pénzén kitaníttatja három unoká­tokat ... És ha azok is visszake­rülnek a faluba, könnyebb lesz az életetek. Az emberek mosolyogtak. Okos beszéd, okos, dehát ki tudna az ilyesmiben megegyezni! Minden szülő, aki csak pénzt adna most. akkor a .maga gyermekét akarná taníttatni, illetve az unokáját. Ke- Tazsl erre is talált megoldást: — Csak a három jó tanulót ta­níttassa. 3 MÉCSES Aszályos turus&vég — Na, és ha mondjuk tíz jó lesz? — vetették ellen. — Ugyan, a próféták közt se volt csak egy Péter. Ez tényleg igaz. de hallgattak. Ősszel mégis összeültek, és meg- hányták-velették a dolgot. Havi öt pengő a tandíj, de csak az első télévben, ha jól tanul, kedvez­ményt is kaphat a gyermek. Ezt az összeget valahogy csak össze­raknák. Könyvet az iskolai se­gélytől kaphatna, az irka, tinta, penna meg kikerülne valahogy. Megegyeztek, és szeptemberben Janit feladták polgári iskolába. Az egyik esztendőben Tóth Sándor a borjúját adta el, hogy Janinak 'andiia legyen, máskor Nagyné a párnát a feje alól, de a szükséges pénzt előteremtették. Sokszor el- elmondták egymásközt, hogy bi­zony. nehéz, meg kell koplalni a Jani tudományát, de Jani kulcs lesz a tudományhoz, a hivatalhoz, segít majd kinyitni azt a kaput, ami a megunt kolduséletből va­lami másba enged átfutást. S Ja­niból tanító lett, okos, hűséges, jó tanító, hazakerült tanítani abba az iskolába, ahol néhány évvel előbb ő maga is tanult. Szabad ideje nagy részét apjánál és a szomszédoknál töltötte. Esténként összegyűjtötte az embereket, szá­molni, írni tanította őket, felvilá­gosította őket jogaikról, eljárt ügyes-bajos dolgaikban, még a legszegényebbeknek is tudott olyan tanácsot adni, amiből csur- rant néhány garas. A három jö­vendő „kulcs” is növekedett, kettő már negyedikes, egy harmadik osztályos volt, és Jani tanító ra­kosgatta a bankba a tandíjra va­lót. Legyen meg a pénz. amire kell. ki tud-a, mi jöhet még köz­be. S jött is. Egy napon behívatta a főjegyző Jani tanítót. — Micsoda maga? — kérdezte tőle, — Néptanító vagyok — felelte. — S mi a kötelessége? — fir­tatta tovább. — Abban, hogy néptanító, ben­ne vanhogy... — Nem! — mordult fel a jegy­ző. — A maga feladata az, hogy kötelességtudatra, engedelmesség­re nevelje a rábízott kölköket! És ehellyett maga mit csinál?! — för- medt rá. Mit lehet erre szólani? Lehetne, meg lehetne mondani, hogy azok, akiket <5 tanít, dolgoznak, fenn­tartják az országot, de úgy élnek, mint a barmok, becsülést, ember­séget soha sem, kapnak, még azo­kat a jogokat sem gyakorolhatják, amiket az állgm megad nekik, mert nem is tudják, hogy jogaik is vannak. Erre világosítja fel az embereket, a fajtáját. A jegyző azonban, nem azért kérdezte, hogy feleletet engedjen. Maga felelt. — Lázit, uszít!— kiáltotta. — S tudja, mi jár ezért? Mi jár azért, ha valaki felforgató mun­kát végez, visszaél a bizalommal, mint maga? Kötél! Én figyelmez­tetem. húzza meg magát, és úgy tegyen eleget a kötelességének, ahogy az elő van írva! Maga ta­nító, maga már a középosztályba tartozik, s legyen erre büszke, rá­tarti, ne üljön le a porba játszani. Ha még egyszer valamit meghal­lok magára ,akkor ...! Nem fejezte be a mondatot, de mégis megmondott mindent. A főjegyző úr feje felett ott lógott egy térkép és kék ceruzával be volt keretezve rajta egy falu: Sopronkövesd. Jánosnak ráiillant a szeme. Napokig gondolkozott, mit csináljon, ezt tovább így nem folytathatja, de valamit csinálni kell. Maga sem tudta szóval meg­magyarázni, de úgy érezte, hogy a fajtája. Iránti hűség egyre in­kább azt kívánja tőle, hogy elöl­járóival összekülönbözzék, hogy azok ellenére tegyen. Jó, megteszi, de hogy? Elhatározta, hogy ír egy levelet Kerezsi Jánosnak, hátha tud valamit ajánlani. Meg is írta. Burkoltan, finoman vázolta benne a helyzetet, leírta a főjegyzővel történt beszélgetést, aztán vége­zetül odaírta: „A mécs még pislog, de készül egy tüdő, hogy ráfúj, mit tegyek, puszta kezem nem óvhatja meg a lángot.“ A levél soha sem jutott el Ke­rezsi Jánoshoz. Megfogták a pos­tán és két nap múlva hívatta Já­nost a főjegyző. Amikor belépett, a szobában két csendőr is álldo­gált. — Na, hát mégis kialszik a mé­cses — mondta a jegyző — Majd én eloltalak! Ha úgy meggyulltál, majd hűsölsz egy kicsit... Negyvennégyet írtak akkor. A hatalom tele tüdővel fújt rá a mécsre, de a láng mégsem aludott ki, hanem szárnyra kapott és ezer más mécs is tüzet fogott tőle. (S— G—) U zakértők mondják, meteoro­k-7 lőgusok tanúskodnak mel­lette: hetven év óta nem volt ilyen forró tavaszvég, mint az idén. A hőmérő valóságos vitus- láiiceí jár, nap mint nap túllici­tálja a harminc fokot, eső viszont egy szem sc hull. Az úttesten való­sággal olvad a bitumen, egy arasznyira az akácosoktól meg senyved a fű, akárcsak a legakku- rátusabb kánikulában. A vete- mény is inkább egyhelyben topog, mintsem nő, rég szomjazva már az eset. Mondják, hogy az akác­virág is olyannak sikeredett az idén, hogy valósággal kopog a belseje, ami bizony nagy hiba, mert szinte semmit sem tud ki­venni belőle a méh. Aztán a bur­gonyabogár is feltámadt ezen a tavaszon, — két évvel ezelőtt még hírét sem hallottuk, — most azon­ban ugyancsak megdolgoztatja az agyakat. Az ember nézi a határt és arra gondol, micsoda érléke van ilyen­kor a víznek. Ilyenkor — úgy hi­szem ■— még a laikus is felfogja, hogy mit jelent mondjuk egy Keleti Főcsatorna itt, az Alföld kellős közepén, ahol aszályos években csak sziksót nyalogatha­tott a marha és a torzsközt talán még egy tenyérnyi zöld sáv sem nőtt. Nem véletlen, hogy Grúziá­ban évről évre 36—40 mázsát is ad egy hektár öntözött kukorica hozzánk hasonló éghajlat alatt, Hiába nyilazza a szárakat szün­telen a nap, a gyökerekben ott van az éltető víz és ez mindennél többet jelent. Nálunk is csak az öntözés széleskörű elterjesztése teremthet Igazán belterjes gazdál­kodást, már ahol öntözni lehet. Nos, ami az adottságokat illeti, itt Szabolcsban is van még jócs­kán tartalék, hisz“ — úgymond — alig látunk akár a Túr, akár a Szamos mellett virágzó konyha- kertészeteket. Az idei rendkívül forró tavasz­vég szinte paranccsá teszi, hogy kapálni, aztán megint csak ka­pálni kell. Enélkül nem lehetünk magabiztosak. A helyzet komoly bár korántsem reménytelen. Szor­galmas munkával még az aszá­lyon is enyhíteni lehet, aztán majdcsak megjönnek azok a hőn óhajtott borűsahb napok, és min­den bizonnyal csapadék is hull. A nyírségi ember különben Is olyan* hogy sohasem vágja sutba szer­számát. Még akkor sem, ha törté­netesen kedvezőtlenül állnak a dolgok, ha a homok is olyan forró* hogy szinte tojást lehet benne főzni. Hisz’ látott ez a föld már sok kánikulát, de akárhogy is ala­kultak a dolgok, sosem a hőség győzött, hanem a földműves te­remtő és mindent legyőző akarat­ereje! K. T* feher folt Virágba öltözött akácok közt, kellemes illatát messze tájra sodró enyhe nyári szellőben, dombra, völgybe szálló homokos, cserjékkel, töl­gyek és cserfák árnyat adó lombjaival szegélye­zett utakon haladtunk az „Űj-tanya“ felé. Két oldalt gondcs kezeket dicsérő vetemények,.szárba- szökkent, hajlongó, dús kalászok. Nem messze az úttól legelésző, szilajkedvű ménes, csöndesen kérődző marhák. Sűrű zöldpázsitos réteket, tarka virágok borítanak, kaszát forgató embeiek küzdenek a rettentő meleggel, dohányt ültető asszonyok, lányok serénykednek. Lovát vezető, ekekapót tartó népes sereg köröskörül a tájon. Kanj’argós utakon ér.ünk el az Aporligettől mint­egy ót kilométerre fekvő tanyára. Csillogva verik vissza a májusi nap­fényt a fehérre meszelt falak, a pircscserepes há­zak. Néhány év alatt új utcasor emelkedett a ta­nyán. Egészséges, tágas lakások, szép kerttel, udvarral, gémes kutakkal. S ahogy néztem az otthonok lakóit, emlékeztem egykori életükre, Károlyi József földbirtokosnál eltöltött éveikre, ötvennyolc család lakja a tanyát. Valamennyien cselédek voltak. A jogos jusson többségük embe­ribb életet kezdett. Azonban a demb tetején ott vannak még a múltra emlékeztető cselédlakások. Némán, fe­nyegetőn meredeznek az omladozó falak. Tetőze­tük megrokkant, ajtajuk, ablakuk rozoga, bújócs­kát játszik bennük a szél. A hosszú épületeket két oldalról lakják. Földbe süllyedt bejáratuk előtt alig pár lépéssel távolabb földkunyhók, ólak, trágyabűz terjeng. Kert, udvar nincs. Illemhely sehol, kút is csak egy van, de a vize szennyes. Elhullott állatok teteme is gyakran kerül bele a pajkos gyermekek „jóvoltából”. Orvos, szülésznő, vezető ember olyan ritka erre, mint a fehér holló. Kultúrház . nem volt soha. Most sincs. Évekkel ezelőtt határőrök vetítettek itt nagy ritkán filmet. Mulatság nem volt; más­fél éve. Színdarabot, más műsort csak gyerekek­től láttak, azt is a simítóban. Mint nehéz teher, úgy húzza vissza a fájó múltra emlékeztető „épületek” lakóit a ba­bona, a sok mende-monda. Kuruzslókban, meg- rentott tehenek gyógyítóiban . bízva élnek még sokan. Távol a falutól, a községi, járási, megyei vezetőktől, nagyapáik módjára gondolkoznak, dolgoznak. Földjük egy része kitűnően termő, másrésze homokos. Szőlőt, gyümölcsöst csak kís­értekben látni. Húsz hold homokot a „senk földjének” neveznek. Ott van parlagon, kihaszná­latlanul. Szabolcsi arany,. Jonathán és más finom illatú, zamatos alma, gyümölcs teremhetne azon ... Benyitunk idős Kapási Mihály 12, és özvegy Fekete Józsefné 7 holdas dolgozók laká­sába. Közös konyha, közepén hatalmas kemence* E konyhának nevezett omladozó, világító tető­zetei helyiségből négy ajtó nyílik. Két szobát gazdátlanul hagytak nemrég, az összedőlésétől félve. Kérőn, kíváncsian fürkésznek bennünket; Mennének, szabadulnának innen, ebből az átko­zott örökségből, csakhát nincs pénzük megváltani a rozoga épület anyagát. Kérnek segítséget, jó szót, tanácsot. S mikor kérdeztem, mit terem a 12 hold, elutasítóan bólint Kapásiné. Búzát, ro­zsot, répát, burgonyát termelnek, s amit nem fogyaszt el a család,, kell a jószágnak ... Úgy kellene itt a jó szó, a segítség, mint a napfény. S ha ide is eljutna agrártéziseinkből csak egy szikrányi rész, ha itt is megfordulnának községi, járási vezetők, megváltozna az élet. Ott hever lábuk előtt a megannyi lehetőség, s nincs aki tudatra ébressze a homokhegyek közt rejlő kincsek gazdáit. Ott hagyják eme fehér foltot a fiatalok is. A tanyában csak három legény van* Bélák Feri ipari tanuló, mások bányászok, üzemi munkások lettek. De sokan azért hagyták ott a feltáratlan kincsesbányát, ezt a furcsa szigetet, mert nincs szórakozási lehetőség, :vidámság, s kísérti őket a múlt emléke. Hiába szóltak az if­júság járási vezetőinek: jöjjenek, segítsenek visszaadni az ifjak és az idősek kedvét. Eddig nem jöttek ... Voltak kommunisták, külön párt- szervezetben, s az ötvenhatos vihar után senki nem kérdezte meg tőlük: visszalépnek-e a pártba? Munkácsi Antal, a tanya revelője is várja a kérdést . . . Nem könnyű szakítani a régivel, az újat választani. De ha van kitűzött cél, elfogadható terv, könnyebb a döntés. A pusztán élő emberek sorsa is csak akkor lesz könnyebb, ha végleg szakítanak a múltra emlékeztető régi szokások­kal, s bátran szembenéznek a jövendő újjal. S amíg ez eljön, sokszor kell leülni a tanyán élők­kel — beszélgetni. Meghallgatni gondjaikat, örö­meiket. Segíteni, támogatni az irányításra váró embereket. Jusson el a párt szava a legkisebb tanyákba is. Ne kerüljék ki vezetők, orvosok az újlanyasiakat. Sok kérdésre várnak feleletet. N<; hagyják feltáratlanul, porban heverni a lábuk előtt lévő kincset, a kiaknázatlan földet. Virul- :on szabolcsi arany, Jonathán és más ízletes, illa­tos gyümölcs, nektárt csepegtető szőlő megyénk eme csücskében is. Száműzzük örökre a múltat a megyénkben egyedülálló aporligeti „Új tanyáról" is, hogy gazdagabban teremjen földjük, hogy az akácrengeteg fehér virágai mellett színes gyü­mölcsfavirágok, szépen termő vetemények éke­sítsék megyénk eme — még fehér — foltját is. Nagy Tibor.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom