Kelet-Magyarország, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-04 / 80. szám

!?Sí. AFHIUS 4. PÉNTEK KII,TT SI AG V A KOR S 7 A G Á FÖLD AZÉ aki MEGMŰVELI A felszabadulás előtt Szabolcs és Szatmár megyék minden (falujában nyomorúságban élt a cselédember, nagy szegénységben bünden pár holdas kisparaszt, és létbizonytalanságban teltek még 8 középparasztok napjai is. A mellékelt grafikon jellemző képet ad például az 1935-ös földbirtokviszonyról. Megyénk földterülete kb. I millió holdat tett ki. Ebből 800 ezer hold volt a nagybirtokosok kezén és mindössze 200 ezer hold jutott a dolgozó parasztoknak. lA hatalmas, 800 ezer holdat kitevő földbirtokok mindössze 7 és fél ezernyi nagybirtokos és kulák kezében voltak. A maradék 200 ezer Isold több mint 40 ezer kisparaszt, (1—5 holdig) és 14 ezernyi (5—10) holdas középblrtokos között oszlott meg. Ezek mellett 41 és fél ezer család volt olyan, amelyiknek egyetlen talpalatnyi Iföld sem volt a kezén; 1945-ben megváltozott a helyzet. A földeket azok kapták meg, akik egész életen át verejtékeztek értük. Szabolcs és Szatmár me­gyékben közel 60 ezer nincstelen kapott földet, 24 és fél ezer ember jutott házhelyhez és több mint két és fél ezren részesültek lakás­juttatásban; Kis idő múlva próbáltuk be­kötözni, de hiába. Tüdőlövés Volt; Amfg bajlódunk, egyszercsak zür etik a kaput. Ki menjünk, ne menjünk? A házigazda tudott oroszul, de félt. Mi is azt hittük, ha felme­gyünk, leharapják az orrunkat. Egyszer mégis leszól valaki oro­szul: Német van-e. A gazda értette, s hát feltar­tott kézzel feljövünk, reszke­tünk. Ott állt az ajtóban a szovjet katona, látva minket, nevetni kezdett. Akkor láttuk, hogy még géppisztoly sincs nála, mert mo­torszerelő volt. Moszkvából Való kedves, köpcös, pirosarcú szőke fiú. Sorra ölelgetett bennünket, kézzel lábbal magyarázta, hogy ne féljünk, csak a németeket, a fasisztákat keresik. Kutya bátor gyerek volt, fegyver nélkül ku­tatott; Na, ő meglátta a sebesültün­ket. Azonnal letérdelt hozzá, nézte, s elszaladt, hogy hoz or­vost Bizonyosan hozott volna, ha közben légitámadást nem ka­Vonultak a szovjet csapatok Nyíregyháza felé. Akkora tan­kok, mint egy-egy ház. Füst és büdösség. Égett a do­hánybeváltó, a németek benzi­nes hordót gurítottak végig rajta égve. Felaknázták a műemléke­ket is, a református templomot is, de felrobbantani nem ma­radt idejük. Leégett a nyomda, a központ teljesen. Kimerészkedtek az emberek, s láttam, itt is ott is beszélgettek a szovjet katonákkal. Arcukon a kellemes csalódás, a felszaba­dult megkönyebbülés, hogy túl vannak a harcon, s hogy a szov­jet katonák éppen nem olyanok, mint a fasiszta propaganda ter­jesztette. Azt mondták az oroszok hogy1 most mennek Budapestre, onnan meg Berlinbe. És vége lesz rövidesen a háborúnak. Ennek aztán példátlanul örült mindenki! Legjobban az a sok magyar katona, akik itt táboroztak, s le­vetkőztek civilre, annyira gyű­lölték már a németeket, s a há­borút. Csak még hátra volt a fekete leves. •k punk. De az orvos akkor sem kellett volna, ha jön, mert a ko­csis szegény egy félórán belül meghalt. ★ Ez volt pénteken. Másnap, szombat reggelre virradva, én is elindultam hazafelé. Meg vol­tam pakolva bakkanccsal, sállal borotvapengével, amit szovjet katonák adtak a német teher­kocsiról; Mert igaz volt a hír, hogy Szatmárnémetihez negyven ki­lométerre vannak a. szovjet csa­patok. Ezek, akik bejöttek Nagy- k állóba, Debrecenből törtek er­re, ékként befűródtak a hitleri hadsereg oldalába. Elvágták a hátat, s erre dühödt patkány­módra fordultak vissza, hogy az éket kiverjék testükből. Persze, nem tudták. cÁ ojIIIiuj leipiibm 1944 október ti'gy keménykötésű kis orosz jolt a fasoron felfelé az ud­var irányában. Széles válláról fur­csa kis fegyver lógott lefelé. Fél kezével játékosan el-elkapta a cső. vét, a másikkal pedig olyanforma mozdulatot tett, mint aki a búza­föld ösvényén halad és tenyerével a kalászok haját simogatja. Dere­kán csillagos szíj feszült, fején bundás sapka, lábán puhaszárú csizma. Szőke legény volt, hetyke kis bajusszal, aminek hegye tré­fát kunkorítva fordult szája szög­letére. A kertet nézte, ezt a bul- gárkertíszet-szerű valamit, amit Deme János allcotott magának abbeli kínjában: hogyan lehet egy tenyérnyi földből fillérenként ki­csalni a mindennapi morzsát. Deme János ott ült az eperfa alatt. Kicsit ijetten, kicsit kíván- csian figyelte a haton át. Ha az ilyen szelíden megnézegeti a Ker­tet, akkor csak nem jog talán bántani? No hiszen, miért is bán­tana, nem úr ő, se palotája, se földje, de még élérevert pengői sincsenek. Különben is abban a röpcédulában, amit a minap a re- piilőgépről dobáltak őróla nem volt szőj abban ugyanis az állt: „Papok urak szaladjatok, ti szegé­nyek maradjatokV* Igaz, hogy ő nem olvasta, de mondják. A felesége még egyszer kilesett az ajtón. — Gyere be hékám, mert még agyonlünek — mondta. *— Lűnek a fenét... Másra kell annak a golyó — felelte, de bi­zony rezgeti az ina ekkor. Bosszankodott is a szomszédok­ra, hogy eddig mindet itt ette a lúg, napok óta jártak beszélgetni, de amikor ezt az orosz katonát meglátták, mindnek dolga akadt otthon. Hazaszaladtak. Eszébe ju­tott a vén Csabai szava is: „Fér kete lúval álmodtam az íccaka, az pedig gyászt jelent, meglátjátok baj lesz.” Aztán Margitai mon­dása: „Különösen, ha olyannal lesz az első találkozásunk, akinek a magyarok valamivel ártottak..." De tizenhárom napig senki földje lettünk. Vasárnap reggel újra megszó­laltak a fegyverek, amikor anyám éppen palacsintát sütött a szovjet katonáknak. Az átvonuló német katonák teljesen kiélték a községet. Harc közben nem maradt olyan lakás, középület, ami épen maradt volna. Nagyon sok áldozata lett a községnek is. Temetetlenül fe­küdtek a halottak, sebesültek jajgattak, nem volt, aki istápol- ja őket, mert a németek csak saját sebesültjeikkel törődtek. Ott haltak meg a németek között, az utcán, udvarokon. ★ De csak elment a tizenhárom nap is. S a tizennegyedik, ahogy felvirradt, már új nap volt, tel­jesen új. Ennek a mi szép, békés éle­tünknek a napja. Első intézkedésekre kinyitot­ták a pékségeket, kiosztották a nélkülözheietíen élelmiszereket, s más szükséges dolgokat, pél­dául cipőtalpakat. Megindult a malom, s mindez a szovjet pa­rancsnokság intézkedése volt. Én magam is, ellátatlan lévén, otthon öt testvér, szegénység, mentem és kaptam a malomban lisztet. Emlékszem, milyen tiszta volt és meleg. Elmondta: Noszály András. (V—b) Mindezen mégis uralkodásra ka­pott Ancsán szomszéd biztatása: „Nem kell félni, mert ha az oro­szok idejönnek, a szegény ember­nek megvirrad'.” — Lesz, ahogy lesz... — gon­dolta, amikor a katona óvatosan benyitotta maga előtt a gyenge kerti léckaput. Deme János felállt, levette fe­jéről a kalapot, köszönt és vala­hogy olyanformán topogott a ka­tona előtt, mint valamikor űrt sü- vegelte béres leorában. A katona észrevette ezt. Jobb kezével elen­gedte a fegyvert és mosolygott, mondott valami köszönés félét, kezetnyújtott. — Madar... madar... nyem fii- ni... — mondta és mutatta, hogy tegye csak fel a kalapját, aztán a tenyerét mutatta, majd Demét nézte és nevetve magyarázta, hogy kéz, kéz, egyforma, munkára és kézfogásra való, nem kalaple­vételre. A szomszédok, akik a kerítés mö­gül, a szín eresze alól figyelték a jelenetet, felbátorodtak és előre­merészkedtek. Elsőnek az öreg Csobai jött át és hozott egy kan­csó bort. Egy kicsit bizonytalan­kodva, oda lépett a katonához. — No, igyál... igyál csak... ■.— biztatta. — Ah... nyet... nyet — felelt a katona és mutatta, hogy először igyon az öreg. Csobai ivott, aztán ismét a katonának nyújtotta a háncsát. ‘— Harasó madar... harasó <— mondta és átadta Demének a bo­ros edényt. Ittak. Ivott mindenki, aki csak átme­részkedett. A heteken át érzett bizonytalanság, félelem feloldódott és a megnyugvás jókedvet virág­zott. Ebben persze a kancsó is se­gített. Az utolsó kortyok után Csobai odatépett a katonához. — Te, ...osztón templom van nálatok? — kérdezte. — Nyem irtem... felelte a harcos. Margitai szomszéd lerajzolta a földre. — Ez van? A katona nevetett. •— Vany... sok... van... da, da... — És úr? Az is van? A katona nem értette, ekkor az­tán Margitainak eszébe jutott * szó, s megkérdezte: Burzsuj van? — Burzsuj pasli, pasli... -* fe­lelte a katona és mutatta is, hogy azok bizony elszaladtak. — És a földdel mit csináltatok7 — kérdezte Deme. Minden szem a harcosra meredt. Vajon mit mond ez a katona? Biz­tatót vagy szomorút? Igaz-e va­jon, amit a földosztásról hallot­tak? Megnőtt a füle mindegyikő< jüknek, a szájuk is kinyílt, úgy várták a választ. A katona végignézett rajtuk és olyasforma kifejezést öltött az ar­ca, mint amikor a felnőtt ember megsajnálja a szájába néző ches gyermeket és tör neki egy darab­kát a kenyérből A fához támasz­totta kis fegyverét, aztán leguggolt és egy fadarabbal rajzolt egy négyszöget. — Ez burzsujé — mondta és mutatta, hogy a burzsuj ám el- paslizott és a föld — Enyim... tied... övé... — magyarázta és sorra rámutatott a körülötte ál­lókra. Az emberek boldogan lélegeztek fel. Ez igen, így nagyon jól van, De a következő pillanatban egy gondolat megint csak szeget ütött a fejükbe. — Te, oszt itt is úgy lesz? kérdezte Deme. — Da, dadada... — bólintott a katona. Kék szeme tisztán, derűsen esti* logott, sapkája alól egy előbújl hajtincs annyiszor mozdult, ahány­szor azt mondta, hogy da. — Taroson meg az isten fiam} — mondta Csobai és megvereget­te a katona vállát, majd megint elszaladt borért. Amikor visszajött, megkínálta a katonát. Az el is fogadta a hán­csát, magasra emelte és azt mond­ta: —Vojna kaput... nektek lesz jó... csináltok szocializmus— és sapkája csillagjára mutatóit, majd ivott, aztán átadta az edényt Demének. Deme újra levette a kalapot, felemelte a lcancsót és szemében valami különös, meleg ragyogás­sal azt mondta: — Isten íltesse a cociálizmustl — íltesse az isten sokáig! —» mondták a többiek és megemel* ték kalapjukat. Valahonnan a ház mögül nap­kelet felől kis szél kerekedett és vidáman kezdett dudorászni a fá­hoz támasztott fegyver sokjukú csövén. (-bőg-] A termelőszövetkezeti jövedelem alakulása Szabolcs-Sza t márka n Falvaink előtt ott áll a paraszti jómód, a felemelkedés egyet­len járható útja, a nagyüzemi, szövetkezeti gazdálkodás. Jónéhány milliomos termelőszövetkezet van már megyénk területén, sokezer szövetkezeti parasztcsalád örül az esztendőről esztendőre növekvő jövedjlemnek, amit munkaegységeik után kapnak a termelőszövet­kezetekben. A mellékelt ábra jól mutatja, hogy forintban átszá­mítva esztendőről esztendőre milyen mértékben nő egy munka­egység értéke a megye termelőszövetkezeteiben, 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom