Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-16 / 40. szám

JÜ58. IFBRUAR 16, VASÁRNAP KELETMAGV AKoKMAU Boldog öregkor A nábrádi asszonyok szívesen járnak a Nőtanács ülésére. Olykor a Ruzsalyokat is magukkal viszik. Képünk: Balogh Miklósné (a Nütaiiács elnöke) felolvas. Mindig „töri valami újban a fejét” Nemes Zoltán, a Fehér- gyarmati Gépállomás esztergályosa. Újításai révén jobbá, gyorsabbá válik a javítási munka. Képünk: csapágyöntés. Hammel József felvételei. » ki harcot harcol, és sod- ró éveket gomelyíi. annak oly fontos, hogy megpihenjen egyszer. Hogy aludni rákja szerszámait, mie­lőtt még lemegy a nap és van idő arra, hogy a megtett útra visszatekinthessen. Az öregkor elévülhetetlen joga ez afféle számvetés, még inkább jól meg­érdemelt pihenője az elzúgoti küzdelmeknek. hlég a mi apáink is féltek és tartottak az öregkortól. Tartot­tak attól, hogy hajlék nélkül, magányosan maradnak, hogy éhezés vár rájuk, hogy még tán koporsó sem jut nekik, ha meg­halnak. Igaz, korántsem volt ez általános, de tegye csak a szí­vére a kezét a mai idős nem­zedékünk: vajon 15—20 évvel ezelőtt nem gondoltak erre? , tiszazugi arzénper s a kapuk alatt háló Hunla Máriák sorsa világosan példázta, milyen volt a mi öreg­jeink sorsa tegnap. De sokszor elfordullak tőlük, de sok meg­aláztatásban volt részük csupán azért, mert kieseit kezükből a szerszám, mert tovább már nem küzdhettek! Az elaggás réme számos öreget már korán sírba vitt, míg mások könnyezve, sze­retet és megértés nélkül törlesz­tették napjaikat. Ki mert akkor még csak álmodni is g közös segítségről és nyugdíjról, ki merte hinni, hogy egykor ebben az országban még állami támo­gatást is kap a magyar paraszt!? ... Nyugdíjas szövetkezeti gaz­dák! Ez a fogalom talán még a mi számunkra is új. De már való, de már rajta a pecsét és olvashat, okulhat belőle a föld- rnűvelő nép. Kiolvashatja belőle a mi társadalmunk erejét, a mi szocializmust építő rendünk me­leg együttérzését minden becsü­letes és munkában megőszült falusi dolgozó iránt. Nem kell maradt cimborák is mit monda­nak? Az öreg Selymes itt elgondol­kodott, igaz, nem az asszony szaván, hanem azon, hogy tulaj­donképpen visszafogadjak-e a szövetkezetbe? Mert azok bizony kevesen maradtak együtt, sok iölddei és még több gonddal. Bi­zonyára haragszanak is azokra, akik kezdetben kardoskodtak a közösért, s aztán meg valahogy elpártoltak tőle. NA DE LESZ, AMI LESZ. Fejébe csapta a kalapját és meg sem állt a párttitkárig. Majd el­törte a kilincset, ahogy Ku.csar elvtársra ajtót nyitott. Kulcsár csak nezett rá. Nem akart hinni a szemének. Vajon mi hozta ide ezt az embert? A szíve, vagy a haragja? És tulajdonképpen mit akar? Máj--már szólni készült, de az öreg Selymes megelőzte. Szinte föléje hajolt és úgy dörmögle. — Ide figyelj, Kulcsár, én me­gint bekívankozok a szövetke­zetbe. A párttitkár szeme még kere­kebbre nyílt. Érzések és gondola­tok viharzottak tel benne. A régi cselédévek, a pajtásság, a közös szövetkezetaiaknás, aztán azok a szomorú, megbolydult napok. Vé­gül csak annyira futotta erejé­ből, hogy megveregette Selymes vállát: — Jól van komám, látom, hogy kommunista vagy. A SZÖVETKEZETBEN is nem várt örömmel iogadták a minta­gazdát. Dűli bennük ugyan va­lami, de aztán arra gondolta*, hogy Selymes István nem olyan utolsó ember. Sőt, ha ö jön, majd bekéiezkednek a többiek is. És igy is lett. Megindultak hát sokan visszafelé. És az Üj Élet megint virágzani, erősödni kezdett. 1954-ben már • kétszázötven mázsa cukorrépát takarítottak be. Az őski árpa, meg a szerző­déses borsó is gazdagon fizetett. Aztán a dohánnyal sem vallottak szégyent. Hát még az állatállo­mány! Az is úgy szaporodott, hogy öröm volt nézni. Perszz mindez nem pottyant az égből. Megdolgoztak, megverejtékezteü érte. Selymes István is, meg a többiek is. Különben az öreg má­sodik kopogtatása után valóság­gal megtáltosodott. Dolgozott, okosodott és mindenben segí­tett. Megmutatta, hogy nincs sus- mus, nem előny az, hogy veje Lipcsei Jóska, az elnök. VALAMI AZONBAN újból tör­tént. Szert ncsére nem a szövet­kezettel, hanem a vővel, de .bi­zony ez is nagy baj »volt. Jóská­nak ugyanis fejébe szállt a dicső­ség. Kezdte a szövetkezet tagjait félvállról kezelni. Csak az volt a jó, amit ő javasolt. Mások vé­leményét semmibe se vette. Még az öregekére sem adott. Olyan eset is megtörtént, hogy az. egyik panaszkodot kihajította az- irodá­ból. Az öreg felfortyant. Neki is sok minden a tűiébe jutott. Bement hát a Búhoz és a szeme közé né­zett. — Nem jó lesz ez így, Jóska! — zsörtölődött. A közös csak közös eiövel boldogulhat. Te meg mit csinálsz? Jársz-kelsz, mint a páva, parancsolgatsz, kiskirályos- kodsz. A munkától meg elhúzó­dok Ne hidd, hogy így is lehet irányítani! .■!— Gondolj’csak arra: hogy a mostani szövetkezeti tagok regen már félni az öregkor sivárságá­tól, mert az állam és a közösség (ha egyelőre még szerény eszkö­zökkel is) de mindenképpen biz­tosítja a szövetkezeti parasztság nyugodt öregségét. y me ct példa, amit most l hozok Székelyből. Mol­nár Mihály bátyánk, az ottani Búzakalász TSZ tagja is már a pihenés éveire készül. Otven kemény és munkában el­töltött esztendő áll mögötte, így megérdemli, hogy az elillant évek után végre kifújhassa ma­gát és megálljon. Méghozzá mi­lyen 50 esztendő áll mögötte! Dolgozott mint kubikos, cseled, szőlőcsősz, komenciús, járt és koptatta a nyírségi országutat és ha kellett, még éjt, nappalt is eggyé tett, csakhogy hét apró gyermeket felnevelhesse. Bizony nem egyszer — hogy a költő szavait idézzem — csak pókfo­nálon csüngött az életük. Pók- fonálon, mikor mindössze csak hét-három lángos volt egész napi Hőségük és tekintetükben le­mondó fáradt rémület bujkált. Pedig kint ragyogás és július volt, a nyár fénycsője mosdatta a háztetőket, ők mégis azon tű­nődtek, hogy bírják-e tovább, hogy lesz-e erejük megfogni is­mét a kapanyelet? Máskor meg 14 kilométert is legyalogolt az Öreg egyetlen egy kiló lisztért, vagy Laskodra járt át ennivalót kér égetni. A henye úri kastélyok árnyékában így szövődött életük, igy sodorták napjaik fonalát: gondból, bizonytalanságból és verejtékből. Oh, ha ezek a Mol­nár Mihályok még úgy élnének, mint tegnap, vajon hányszor ehetnének húst, vajon hogyan nézhetnének arra a századosi rangra, amelyet most ifjabbik Molnár Sándor visel? (De a többi gyerekek is a felemelkedés útját járják már, pont azok a fiata­lok, akik a felszabadulás előtt még talán hivatalsegédi állást sem remélhettek.) Í ztán itt van maga az öreg. Most lett csak fiatal, most 64 éves ko­rára igazán. Már nincsenek li­dérces álmai, nem nyűgözi a gond, nem szapulja az úr, szö­vetkezeti gazda lelt, boldog és megelégedett... Most az ősszel is — csak a fontosabb termények­ből — 10 mázsa burgonyát, 10 mázsa kukoricát, 14 mázsa búzát fuvarozott haza, már eddig is két kövér hízót vágott, a har­madik pedig most gömbölyödik. Életét végre a megelégedés, a növő bizalom sugározza be, sőt, ha az otthoni kis hajlék is újjá­épül, akkor meg bizony egy va­lóságos herceggel sem cserél. Azám az otthoni fészek ...Ez most Mihály bátyánk legnagyobb gondja, hogy ha az almafák alá majd pipálgatni tér, akkor min­den kedves, közvetlen és meg­hitt lehessen. Illetve van még egy további nagy kérése is: Sze­retné viszontlátni a Szovjetuniót, azt a földet, ahol a szegények igazsága és a jövő reménysége először csiszolódott fényesre. Ha netalán sikerülne, akkor ő, az 1919-es vöröskatona, a szövetke­zés egyik úttörője, boldogan pi­hen majd meg, mert mindörökre megőrzi és magába zárja azt a jövőt, amely már a mi számunk­ra is fényeskedik. Befejezésül hadd mond­jam még el: Ünnepélyes ígéretet tettem az öregnek,hogy a további években is felkeresem majd. Fel­keresem fénylő nyárí délutáno­kon, mikor ő bizonyára az aranyló almafák alatt ül majd és az elsuhant, nagy évek tanul­ságát meséli el nekem. Tudom, ott, azokban a pillanatokban én is boldog leszek, mert a valóság igazságát láthatom, és ihatom be, azt, hogy milyen derűs és boldog már nálunk az öregkor. (K. T.) wv*>v*:-v .»v-;*•;* v v T* v v v •;< mind cselédek voltak. Parancsolta nekik az úr, az intéző, még a* bandagazda is. És mi sem éltünkX különbm. Mi is lábakapcája vol-3 lünk mindenkinek. Még te is azT voltál. Érted?! Most meg te3 akarsz olyan lenni, mint .valami-jí kor az urak voltak?! ♦> BESZÉLT, BESZÉLT, de Lip-f csei Jóska csak a fejét, ingatta.v Mindig csak a magáét hajtogat-V ta, mint a pereces. Hogy miért? Hát azt is tudja ő. Tudja, hogy*|< még a járásból kijött ellenőrök is Jóskát ajnározták. Csak vele beszéltek. A tagokkal meg aüg- alig törődtek. így ment ez az 1956. évi zár­számadásig. Maradt minden a régiben. Az emberek ugyan fir­tatták, vitatták a dolgot, de vé­gül is hallgattak. Valami félsz bujkált bennük. Tartottak attól, hogy ha szót emelnek, kevesebb munkaegységet kapnak. Lipcsei Jóska konokságában még az öregtől is elfordult. Igaz, ez vé­leménynyilvánítás nélkül ment de azért mégis csak igy volt. A ZÁRSZÁMADÁS előtt min-: dent betakarítottak. Még az e!-- lenforradalom sem okozott a szövetkezetben zűrzavart. Messze volt a város, messze volt a já-3 rás, nem igen merészkedtek ki a? sáros, lucskos pusztára a fegyve-jj resek. Aztán a kulákok is inkább a nemzeti bizottságok táján le- gyeskedtek. Ügy gondolták, elő­ször a hatalmat ragadják meg,. aztán majd térdre kényszerül a? puszta is. így volt ez, és a csendj jó segítőtárs lett Fástanyán. Si-*; került kiheverni azt, ami más-1 hol annyi kárt, összetűzést ést szenvedést okozott. £ (Folytatjuk.).;­helyzetről A Túr, a Szamos és a Kraszna folyókon, valamint a Felsö- Tiszán az előző nap jelzett apadás folytatódott, Vásárosnaménytól lefelé a tetőző árhullám fokozatosan lehúzódik. Jelenleg már csak a Tűr folyón, valamint a Tisza folyó Ugomya- lónyai és tiszaberccli szakaszán áll fenn I. fokú készültség. Ha az időjárásban kedvezőtlen változás nem következik be, akkor a* ár­vízvédelmi készültség 2—3 napon belül mindenütt megszűnik. Lakatos Irén, a panyolai községi tanács adminisztrátora új előfizetője a Kcletmagyarországnak, de már régóta olvassa a cikkeit. Ha olyan irás van, amely ismerősről szól, értesíti őket. Ilyen jelenetet örökít meg képünk is. Tájékoztató az árvízvédelmi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom