Keletmagyarország, 1957. június (14. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-09 / 133. szám
«FTTTM Sf^ 1937. június 12-én Zalka Máté kait meg TÁBORNOKRÓL Meghajlik a búban a harc lobogoja, fjpanyolhon a gyász hona lett: Aragonban elérte a gaz düh golyója, S a drága Lukács elesett. Te szülted a íöldre napos Magyarország! Harcolt Európa terén, Vállalta utóbb a szovjet haza sorsát Az eszme örök mezején. Hegyen, vizen egyre követte a hangot 5 ment, míg ama tájra jutptt, Hol dúlnak a vad fasiszta bitangok. Es hullanak a spanyolok. Meghalt, hogy c föld ne legyen suta torzó. 8 kacagjon a gyermek, a vén! Valencia... arra haladt a koporsó fiajtársaj puszta kezén. 6 a föld — az a föld befogadta halottját 6 hegyesebb lett s több a szurony. Nyugszik, de szavával azóta Is ott jár A hősök előtt az úton! Két alma 1920-BAN TÖRTÉNT. Az uráli 30-as iadosztály .Poltaván rukkolt keresztül, Inkor hozzácsapták a mi „internacionálénkat”. Nem először találkoztunk az uráliakkal. Krasznojarszk és Kljukvenpája között együtt vettük el a csehektöl áz aranyvonalot. Kolcsákot együtt szorongattuk Acsinszklól Kanszkig. Most íztan nagy-örömös volt ám a találkozás. fV pólyák frontról jöttek ők is, mi is. Vrangel ellen masíroztunk. Uj ütközetek ílőtt állottunk. Abban az időben nevezték ki Frunze Mihály elvtársat a déli front parancsnotáva. Frunze nagyralartotta az inter nationalistakat. Becsülte a kezüket még Ufa dói, no meg a Fergánaiak se hoztak szégyent a nevükre. Mialatt mi a lengyel urakkal bajlódtunk a Dnyepertől a Visztuláig, a vrangelisták kibújtak Erimből és nagy dérrel-durral elfogadók 1 auriát — a Don-medence felé igyekezik. Bizony ideje volt, hogy kézbevegye ügyüket Frunze elvlárs. Mire beérkeztünk a déli front hadtápjába, Frunze elvtárs már készen volt i haditervvel. Ö ott kezdte, ahol a fehérek bevégezték — a Dnyeprnél. Megsütött Frunze elvtárs a Dnyepr kanyarulatánál, úgy Kicskász táján és kitárta két hatalmas karját. Az egyik öklét odatette, ahol Kahov- Itanál a szibériaiak, a lettek, meg a tüzdandár állottak. Idehúzódott eröltelett menetben az Első Lovas Hadsereg, Bugyonnij is. Másik karját Szinyelnikovótól Pologeig nyújtotta ki. — Át kell ölelni a fehérek hadsereget a tauriai alíöldon. Derékon kell kapfii balkézzel, a jobbal meg Kahovkánál kell torkonragadni. Itt, a jó sík helyen kell velük elbánni, nehogy elfuthassanak előlünk Krimbe, ahol Perekoptól Cson£árig jól beásott, erős állások, betonfedetések várják őket. Ez volt Frunze haditerve. Meg kell adni, értették ám a fehérek is a módját. Kitértek a döntő ütközet elől és amikor már majd a nyakukba ültünk, egyszerre csak köddé váltak, eltűntek. Kétnapi dühös marssal Ugrattunk utánuk, míg-újra szembetalálkoztunk, de ez már a csongári szorosnál volt, a Szívás partján. Éktelen tüzet ontottak ránk fogadásul. GYERMEKKOROMBAN egyszer, korán reggel, még amúgy félig álmosan, kimentem az udvarra és valami különös ►nacskaformájú állat surrant el előttem. Nyomban kiröppent szememből az álom és uccu, utána. A kis állatnak lompos volt a farka, kurták a lábai. Esetlenül, ugrándozva futott ,hörgött, sziszegett, nekiugrott a kerítésnek, visszabukott róla és már-már elkaptam a farkát, amikor kiutat talált és átsurrant, a szomszédunk ólja alá. A szomszédunkkal régi, elmérgesedett haragot tartottunk, nem mehettem át, savanyú képet vágtam hát a kerítésnél . . . ... Mi ott állottunk az uráliakkal a Szívás partján és távcsövön néztük a kibontakozó harcot. Az előrenyomuló zászlóaljakat pontosan belőtt ütegek zárótüze fogadta. Ugyanolyan savanyú vonást láttam az én szeretett hadosztályom katonáinak arcán, ezen a szélfújta, havatlan, de fagyverte novemberi reggelen, mint mikor én elszalajtotiam a görényemet. Elsurrant a görény, bebújt Vrangel Krímbe. Közöttünk és a fehérek között, zavaros habokat vert a sűrűvízű Szivason a fagyot hordó szélvihar. Ez volt az a híres, azóta történelemmé vált perckopi „züdveszt'’, a délnyugati szél. November volt. A forradalom óta a harmadik. Mi fáztunk, háttal fordultunk a szélnek, öklünket harapdáituk dühünkben, Kemény napok elé néztünk. Legkisebb mozdulatunkat ágyútűzzel vetette vissza a krimi oldal. CSONGÁRNAL szeli át a Szivast az egyik parttól a másikig, egy ötkilométeres betonba préselt vasúti töltés. Közepén híd van. Idekerült az én csapatom első tartalékba. A mi oldalunkon - a tönkre lőtt kis Szaljkovó, a másik oldalon, a krimin, elérhetetlen messzeségben barnállott Taganas állomás. Kigurul a töltésre a mi páncélvonatunk. (A híd persze alá van aknázva). Megy a töltésen a páncélvonat, mi meg a hullámtörő kövek köpött h.'nit-i-.nk v'-Ko-i ats^e'vn-k apró cseppjeit gyönggyé fagyasztja a köpenyünkön a förtelmes szélvihar. Aztán egyszer csak Traganas felől kiugrik a fehérek rövid, kemény páncélvonala, olyan mint egy bulldog. És kezdődik a párbaj. A gránátok sisteregve hullanak a vízbe, mint a zápor, fröccsen ránk a tengeriszap, a gránátszilánkok és a sósvíz. Torkukszakadtából kelepeinek a gépfegyverek. Szétfröccsen, vijjog, csattog a betonfalon a golyózápor. A mi páncélvonatunk meghátrál. Két telitalálat morzsolta szét a rszahúzódunk mi is és ebben a percben egy véletlen gépfegyversortűz beletéved a mi lucskos libasorunkba. A jajkiáltás és a halálnyögést elnyeli a hullámok zaja A fájdalmat eltiporja az ágyúörjöngés. Hullámfedezékbe húzom a fejem. Szalad felém a zavaros taraj és raita, egyenesen hozzám ... egy alma. Odakoppan a lábam elé. Elkapom s beletörülöm a köpenyem uj.iába. Hosszúkás, ismeretlen formájú, halványoircs alma .., Egy pl1’"' ra felidézem gyermekségem almáinak bűzávalérő édes zamatját, borízű savanvkás levét és ott, az ágvúbömbölés. gépfeevver kab^-s. a sírjak kínálkozó zavaros tengerviharzás közepette, önfeledten beleharapok az almába. Csipős, dohos, savanyú íz húzza össze a száma*. r'i~üuen nyitom ki szemeimet. Amit láttam, az a valóság volt. Harmadnapja . köztünk a vízzel, tűzzel és a hc‘állal. Megint visszavert bennünket az ellenség tüze. Kiköptem a falatot a számból és dühösen beledobtam az almát az elémfutó hullámba. Csak vettem észre, hogy csuromvizesen áll előttem a segédtisztem. A fiú egy namVlapot nyújtott át. A papiros vizes volt és a szél már kifodrozta a szélét. Belenéztem az írásba . . . A frontparancsnokság közölte velünk, hogy ,,a napok óta dühöngő délkeleti szél elhajtotta a Szivas vizét Sztroganovka község és a krimi oldalon levő litovszki félsziget között. A járhatóvá vált tenger fenekén ma éjszaka a sötétség leple alatt hős csapataink, a 15-ös és 52-es hada~ Mlyok, váratlan rohammal bevették a félszigetet és most győzedelmesen vonulnak a töröksáncot védő fehérek háta mögé. Az 51-esek hajnriM’rohama sikerrel vé^'döb. Vrn-'-’nk jobbszárnya mái Krímet +»-'>««■». ^«»nnel elvárom. hoev a 30-as hadosztály és a hozzácsatolt csapatok sem maradnak el egy lépést se.” Felnéztem a betontöltés peremére. Páncélvonatunk előrerobogott. Csattogtak ám a kerekek s a mozdony, mint e«y gigászi lövedék, becsapódott a hid bolthajtásába. Elkiáltottam magamat. A papirost kitépte kezemből a szélroham. Ki tudná azt megmondani, hogy másztok mi meg a síkos falú betontöltését? Ki tudná azt megmondani, hogy dobálták a gyalogosr a leégett k's fah'i ’ " ''elmaradt cölönelre a deszkából, hullákból épült gátat, amelyen a bugyonnisták lovai átrobogtak? Ki tudná mindezt megmondani? Reggelre Cserkor a rme-v volt p«-.<jglro Taganas templomterén összeribáltuk az ..internacionálét“. Bizony sokan hiányoztak. Végignéztem a sorokon és lekonyult a Ekkor l^nett hozzám az az öregaszsrony. Az öregasszony feketébe volt öltözve, mint az én szívein. Mosolygott, mint a letörölt könnyosepn a szemen. Az öregasszony kivett a kötnie alól egv almát f- ' ’-m-iváltotta. Olyan hosszúkásformájú pirosas alma volt az, olyan amilyet reggel sódert e'ém a víz. Szorongást p~- ■' a szívem körű1 de baUársalm kérdő 1 " más'»! nézték a bizonytalanságomat. Flc"p* • —,n, a katonai illed-’meci-z-mek. Bébim” tarn a szerrmm. élőké'zinjem egy újabb meg*v. — -pimába. Zamatos, gyengéd, ezidtig soha nem élvezett -..'.'tő íz ömlött szét a számban. Kinyitottam a szememet és zavart, bcld-- mcs.llyal bólintottam a vénasszony felé. Ajkamon megéréztem a győzelem felejthetetlen ízét. Zalka Máté ÖNÉLETRAJZ A születéssel keli kezdenem, 1896- ban születtem. A legfiatalabb voltam a családban. Áprilisban volt, a szamosparti Matolcs faluban, Szatmár megyében, a magyar Alföld északi részén, a zordon Kárpátok lábánál. Már virítottak az almafák. Mit műveltem gyerekkoromban? Erről jobb nem beszélni egy önéletrajzi kérdőíven. Pajkos kölyök voltam, do azért nem lehet mondani, hogy nagyon rossz fiú lettem volna. Sőt mindig rendes gyereknek véltem magamat és ha büntettek, megsértődtem. Nagy fantaszta voltam. Szerettem elnézni a messzi hegyeket és szerettem volna odarepülni. Szerettem a falusiakkal dalolgatni és kitűnő hangom volt. Nem mondom — szerettek. Az apám köztiszteletbeu állt, még most is él jó egészségben, közel száz esztendős. Rossz tanuló voltam, sehogyse tudtam odafigyelni, de amit egyszer megj tanultam, azt nem felejtettem el. A számtant és holmi számításokat ueni szíveltem. Félénk gyerek voltam, s ha tudtam volna is verekedni, sohasem vet« tem részt a verekedésekben. Egyszer, védekezésből megütöttem egy pajtásom mat és a gyerek csepp híján belehalt. Merthogy nagyon fiehéz a kezem. Kijártam a falusi elemi iskolát, azután négy középiskolát s végül a l'clsó« kereskedelmit. A háborúban kezdettől fogva „ben« ne voltam” — előbb a szerb, azután a kárpáti határon. Eljutottam az olasz frontra is, a híres Doberdóra. Sok-sokezer magyar és osztrák parasztnak leli a temetője ez a Doberdó. Amikor a megboldogult Bmszílov tábornok azt a bizonyos volhinaí áttörést csinálta, a mi hegyilövész brigádunkat az orosz frontra dobták, itt estem fogságba, Lucknál. 1916-ban. A hadifogság számomra jó iskola volt. Fiatal katonatisztből előbb pacifista lettem, aki már eltűnődik az emberiséget illető kérdéseken, azután pedig — heves és kérlelhetetlen anlimiiitorisla. A hadifogságban ismertem meg a szocialista eszméket s annyira megragadtak, olyan új "érzéssel töltötték meg egész lényemet, hogy én teljesen átadtam magam annak a nagy igazságnak, amely — úgy véltem — mindig is ott élt lelkem melyén. Lassanként eltávolodtam a tisztek társaságától, idegennek éreztem. A népet akartam szolgálni. Különös erővel hatott rám a Második Internacionálé tevékenységének leleplezése 1914-ben és boldogan üdvözöltem a Harmadik — a bolsevik — Intern acioná lét. 1917 vegére bolsevik, vörösgárdista, internacionalista lettem. A polgárháború sok győzelmét és vereségét értem meg ezredemmel együtt. Vrangel szétverése óta Moszkvában lakom. A háború alatt találkoztam egy emberrel, nyilván szociáldemokrata volt és a vele folytatott beszélgetések során ismerkedtem meg az antimilitarista eszmékkel. Nem beszélt velem nyiltan, de az, amit kivettem beszédéből, felkavart. Sebesülésem után, márciusban írtam egy elbeszélést, címe: „A sörgyáros és János, a katona”. Naturalista módon írtam lg benne a háborút. Barátom le akarta közöltéin!, kevéssel azután öt golyó találta, két hónappal később pedig engem hadi-? törvényszék elé állítottak. Megmutatták A folyóiratot a novellámmal. Furcsáltam; hegy leközölték, s mert arra a kérdésre, milyen viszonyban vagyok a szerkesztőséggel, megtagadtam a választ — lefokozással fenyegettek. Nem tudom, ho« gyan végződött volna az ügy, de én egy« hónap múltán már a kievi kórházban feküdtem félholtan — hadifogolyként. A hadifogságban sokat írtam, elbeszéléseim meg is jelentek a Szovjetunióban és külföldön. 1918-tól 1921-ig nem írtam semmit De aztán újra tollat fogtam. Műveim: „Első, második, harmadik'^ „Mese a magyar katonáról”. „Lázadás", ,.A cárért", „Liu elvtárs”, „Mese egy magyar leányról". Mostanában a „Vörös gárda" című színművem befejezésén dolgozom es regényem vázlatán, a címe: „Szabó Mihály közkatona törzslapja". Szeretnék róhat olvasni, rendszerezni ismereteimet, de a mi mindennapos építemunkánk. lázas napjainkban erőt és áldozatot köve-, telnek, mert hiszen én nem csak író vagyok, hanem kommunista is, 1928.
