Keletmagyarország, 1957. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-19 / 115. szám
4 KET.ETMACTARORSrÄG 1957 május 19, vasárnap Q(élűim/ s zé a eíULEF-Uitához Sok vita, beszélgetés témája manapság a címer, a Kossuth-címer, illetve az új címer. Vannak, akik a Kossuth-címer elsőbbségéről beszélnek, mások — és ez a többség — az új címert helyeslik, mert abban felismerhetők mindazok a jegyek, amelyek által kifejeződik szocializmust építő népünk akarata, célkitűzése, hazafisága, proletár nemzetközisége és haladó hagyományaink iránti megbecsülő tiszteletünk. Akik ezt vallják, igazat vallanak, az igazság oldalán állnak. A Kossuth-cimerben vannak olyan jelképek, amelyek ma már idejüket múlták, sőt mai használatukkal népünktől, a szocializmus eszméjétől idegen eszméket fejeznénk ki. A Kossuth-cimerben ott van a négy folyó jele. Ezek közül egy folyó most szocializmust építő testvéri, szomszédos országhoz tartozik, illetve közös velük. A sovinizmus és az irredentizmus ápolását jelentené e jelek használata. Népünknek pedig az a célja, hogy testvéri szeretetben, a szocializmus építésére, függetlenségünk, békénk és munkáshatalmunk erősítésére és megtartására testvérként együttműködjünk. A Kossuth-címer másik felében ott van a „három halom” a koronával és a kettős kereszttel. Az a három zöld halmocska azonban — bár az iskolában így tanították — nem jelképezett mást, mint a három rendet. Mindenek felett azonban ott volt a koronába állított kettős kereszt, amely hűen kifejezte azt, hogy az egyház és az állam szoros egybefonodásban él egymással, mi több, az egyház, mint hatalom — koronájával és egész mezőt betöltő keresztjével — mindenek felett való. Ez a feudális Magyarország jelképe volt. Bizonysággal mondhatjuk, hogy az 1848-as forradalom győzelme esetén megváltozott volna a címer, mert megváltozott volna az ország társadalmi rendje is. — Kossuthék első dolga az volt, hogy a Habsburgokkal, a királysággal szakítva ledobják a koronát. A más irányú változtatások csak azért nem következtek be, mert az 1848-as forradalom, illetve a szabadságharc elbukott, a főnemcsség és a papság hatalma megmaradt. Ma többet látni a Kossuth-cimerben, mint egy szazadcv messzeségéből elővilágító hagyományt, helytelen dolog. Népünk szocializmust épít, munkásosztályunk van hatalmon, már régen megszüntettük az állam és egyház egybefonódottságát, gyermekeink állami iskolába járnak, a proletár hazaszeretet és proletárnemzetköziség elvei alapján állunk, miért használnánk tehát olyan jelvényt, ami ma ezeknek éppen az ellenkezőjét fejezi ki? Helytelen volna! A bőrünkön ereztük a régi Magyarország nyomorát, korbácsát, sovinizmusát, volt alkalmunk meggyőződni ezek hatásáról és ártalmáról 1956 októberében, az ellenforradalom 'soviniszta és irredentista uszításai idején. Aki egy cseppet is józan gondolkozású ember, akinek szíve a nép szívével dobban együtt, vallja a szocializmus építésének magasztos célját, az elveti az ilyen nézeteket és örülni tud afelett, hogy pártunk és kormányunk olyan címert választott országcímerül, amely hűen kifejezi a ma Magyarországát, ezen ország munkásosztályának, parasztságának, értelmiségének egyetlen helyes célját: a szocializmus építését, a proletárhazaszeretetet és proletárnemzetköziséget. SZABÓ GYÖRGY. ÉDES ANYANYELVŰNK Látjuk — lássuk Ügy gondolom, kevés olyan olvasónk akad, aki ne hallott volna már ilyen mondatokat: „Majd meglássátok, kinyissák még az ajtót.” „Sándor nem lássa be mások igazát.” Az új diák év elején megkérdezi társaitól: „Ki tanítsa a számtant a mi osztályunkban?” A válasz: „Ezt mi még nem tudhassuk!” Sorolhatnék még hasonló példákat százával is. Ezért nem art röviden foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert nemhogy kiveszne nyelvünkből, hanem veszedelmesen terjed ez a nyelvi hiba. Mi is itt a lényeg? Sokak nyelvhasználatában keverednek az igemódok, kijelentő mód helyett felszólító módot használnak. Így felcserélik a meglátjátok — lássátok meg, belátja — lássa be, tanítja — tanítsa, tudhatjuk — tudhassuk alakokat. Helyesen így hangzanának a fenti mondatok: „Majd meglátjátc ', kinyitják még az ajtót.” „Ki tanítja a szái .'.ant?” „Ezt mi még nem tudhatjuk!” Nagy különbség van a kétféle alak között. Kijelentjük, hogy kinyitják az ajtót, de felszólítjuk a szobában lévőket, hogy nyissák ki az ajtót. Kijelentjük. hogy Sándor r em látja be mások igazát, de felszólítjuk, hogy lássa be. Van eset, amikor a két alak, a kijelentő mód és a felszólító mód, azonos: .,Megnézzük a kiállítást.” „Nézzük meg a kiállítást!” „Mi mindig megmondjuk az igazat.” ,,Mondjuk meg mindig az igazat!" A fenti példákból láthatjuk, hogy főleg a „t” végű igéknél kell nagyon vigyázni a helyes alak megválasztásánál. A különböző igealakok azért fejlődtek ki, mert szükség volt rájuk. Segítségükkel tudja a beszélő mondanivalója szándékát pontosat} kifejezni. Ügyeljünk tehát helyes használatukra. mert máskülönben veszélyeztetjük beszédünk világosságát, érthetőségét. Az iskolában sem elég az, hogy tanítjuk a helyes beszédet, tanítsuk is meg rá a ttanulókat. (P. Z.) 'EOSSZ TESTVÉREK — Komorói népmese — JT gyszer volt, hol nem volt, volt a világon három király kisasszony. Ezek kimentek a tengerpartra kendert nyűni. Kendernyűvés közben hozzáfogtak beszélgetni. A legidősebbik azt mondta: ha őt egy királyfi elvenné, egy szál kenderből annyi vásznat szőne neki, hogy a regiment katonája aláférne. — Az még csak semmi, — felelt erre a másik — én egy szem búzából annyi kenyeret sütnék, hogy a regiment katonája megelégedne vele. — S ez még csak semmi! — szólott a legkisebb — ha engem egy királyfi elvenne, én egyszerre tizenkét gyermeket szülnék neki. A nap a hasán, a hold még a homlokán volna mindnek, s amint megszületne, mind a tizenkettő aranylabdával játszódna ... Amint így beszélgetnek, megszólal valaki a hátuk megett: — Mit beszélgetnek, lányok? De ők tagadták égre-földre. Mondták, hogy semmit. — Na csak mondják el szépen, hátha még hasznát veszem. — Hát én azt mondtam, — kezdte a legvénebb — hogy ha én gém egy király elvénne, egy szál kenderből annyi vásznat szőnék, hogy a regiment katonája aláféme. — Én meg egy szem búzából annyi kenyeret sütnék, hogy a regiment katonája megelégedne vele... — Én meg azt mondtam, — szólott pirulva a legkisebb — tizenkét fiúgyermekkel ajándékoznám meg egyszerre.;; E Akkor csak megszólalt az az emberi — Én vagyok az a királyfi és én téged elveszlek, ’ne megharagudott a két idősebb testvér, de hiába, a királyfi maga mellé ültette a hintóba legkisebbik testvérüket és hazavitte. Teltek, múllak az idők, ők meg éltek boldogan. A királyné várandós lett, de ugyanakkor nagy szomorúság érte a királyi házat, a fiatal királynak el kellett menni ajiáborúba. Mikor a királynénak is eljött az ideje, csakugyan tizenkét fiúgyermeket hozott a világra. Micsoda öröm! Az öreg király rögtön tarisznyát készíttetett, levelet írt és a leggyorsabb futár kezébe adta, hogy minél gyorsabban vigye az örömhírt a háborúba. A futár nyakába szedte a lábát és hol gyalog, hol lóháton, három nap ment meg három éjjel. Elfogyott az ennivalója, rá is esteledett. Szerencsére talált egy rozoga viskót és oda betért. De legnagyobb szerencsétlenségére a két gonosz testvér lakott ott. Megvendégelték és adtak neki szállást. Mikor megvacsoráztak, elbeszélte, minek megyen ő a harctérre. A két gonosz testvér összenézett. Mikor a futár elaludt, kivették a zsebéből a levelet cs elégették. Egy másikba meg azt írták, hogy tizenkét kutyakölyke lett a feleségének. Ezt aztán visszatetlék a futár zsebébe. elkelt reggel a futár cs lohalálaban sietett, hogy minél hamarabb megérkezzen az örömhírrel. Még hét nap cs hét éjjel ment, míg a király kezébe tudta adni a levelet. A király nagyon clszomorodott, mikor elolvasta. De azért leült és azt irta vissza, hogy nem baj, ha már igy rendeltetett, legyen így. Csak vigyázzanak rájok nagyon, hogy baja ne legyen egynek se. Amikor megírta, odaadta a futárnak és megparancsolta, hogy hét nap múlva otthon legyen. A futár ment is, még gyorsabban, mint ahogy jött. A kis viskóba azonban megint betért. Szívesen fogadtak és még jobb vacsorát adtak neki,, mint először. Emellé bort is adtak. A fáradtság és a bor mihamar elaltatták a futárt. A két gonosz testvér csak ezt várta. Kivették a zsebéből a levelet és elolvasták. A méreg majd megette őket, hogy a király nem haragszik a feleségére. A levelet tűzbe dugták és írtak helyette egy mást. Azt írták bele, hogy az öreg király a tizenkét pulyát az anyjával együtt vigye ki egy nagy erdőbe és égesse el. Avval visszatették a futár zsebébe. Felkelt reggel a futár és útnak indult. Ment, men* degélt, hegynek föl, völgynek le. Két és fél nap múlva az öreg király kezébe adta a levelet. Az öreg nagyon megszomorodott, mikor elolvasta a levelet. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet a fiával, mikor nagyon szerette a feleségét... De nem volt mit tenni, egy szekeret megrakott elemózsiával, a másikra felrakta a gyereke* két és az anyját. Kivitte őket a feketé tenger partjára cs ott hogyta. A királyné sírt, sirdogált, csak a nagy csendessel vette körül. Egy nagy odvas fában háltak, mohával takaróztak. Békességben éltek együtt, míg az en* nivaló cl nem fogyott. Mikor aztán elfogyott, az aszszony nem tudta nézni, hogy éhezzenek a kis ártatlan gyermekei, hát minden nap belebocsátott egyet a tenger vizébe. De annyira fájt a szíve, hogy leborult és úgy sírt keservesen, a kisfiúk meg aranyhalacskáknak változtak. Tizenegyet belelökött a tengerbe, de a tizenkettedL két nem tudta belelökni. — Jöjjön, aminek jönni kell, haljunk meg együtt — mondta sírva — de nem tudok teljesen megválni tőletek. Ezzel az eggyel aztán éldegélt nagykeservesen, Egy kis mókus hordott nekik mogyorót, egy medve meg almát, körtét. g gyik éjszaka azt álmodta a királyné, hogy a ten* ger felett egy gyönyörű rózsás híd vezetett, a tenger túlsó partján meg egy szép kis házikó állott, a házikó felett tizenegy fehér galambocska szálldos. Mi* kor felébredt, nem akart hinni a szemének, csak dör* zsölte, mert a rózsás híd és a tenger partjpn a házikó csakugyan ott volt. Odament a hídhoz, tapogatta, pró* bálgatta, félt ráfele lépni. Végre megfogta kisfia kezét és megindult rajta. Szerencsésen át is értek. Mikor át* mentek, körüljárták a kisháznak minden zugát, de sen* kit se találták, csak tizenegy kis fehér galamb fogott hozzá a fejük felett repkedni. A tizenkettedik kisfiú meg tört egy vesszőt és az asztalra ütött. Hát, csudák csudája! A kisasztal megrázkódott és amit csak szem, meg száj kívánt, azon minden volt. A királyné nem tudott hova lenni csodálkozásában és örömében. Amikor aztán megebédeztek, a gyerek újra rá* ütött az asztalra és eltűnt minden. M ostmár megvolt mindenük, éltek és éldegéllek boldogan. Vagy három esztendő múlva egy vadásznak a szolgája ment be hozzájuk szállást kérni kettőjük számára. Nagy örömmel adott nekik szállást az asszony, mert már régen nem látott embert. Meg is vendégelte őket. Vacsora után a vadász elbeszélte élete történetét, a királyné is elbeszélte és kitűnt, hogy férj és feleség került öss2e. Sírva borultak össze. A tizenegy galamb pedig ott repkedett. A királyné így szólott hozzájuk: — Csak annak váljatok, semminek másnak, mint ami voltatok! Akkor a tizenegy galamb átváltozott tizenegy kisfiúnak, a ház meg egy hajónak és hat nap, meg hét éjjel úszott állandóan, míg hazaértek. Megvolt a nagy öröm, de azért arra is volt gondjuk, hogy megbüntessék a két gonosz testvért. Ló farkához kötötték és míg egy darab volt belőlük, mindig szaladtatták a lovakat. ——— ............... I .... '' ........... MŰVELŐDÉS a Megyei Tanács Művelődési O sztályának összeállítása
