Szabolcs-Szatmár Népe, 1956. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1956-12-24 / 299. szám

<

SZABOLCS-SZATIIAB Nfii'*

193«. december 24, bélfő

cftodalom

JU ti ofszet

DCritika

Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam és először léptem a Köz- szereplés terére. A köz- szereplés tere az öreg templomunk volt. Űri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De n bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendbentartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosa*b ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé.

— Aztán nem félsz majd, kisfiú? — emelte fel az állam valamelyik tanító úr.

— Nem félek én, csak a kutyáktól — mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót, — meg a bakteroktól,

Megnyugtattak, hogy£ ezeket nem eresztik a* templomba, s kezembe*; adták a köszöntő verset, ► amit Fehér tanító úr írt.J isten nyugtassa a haló£ porában. Szép hosszú vers £ volt, a két első sorát még fc akkor is tudom mondani,* ha majd odafönt a nagyfc vizsgán találkozom a ta-c nító úrral. £

Szép karácsony szép zülrl £ fája, ►

Mondsza csak. honnan * jövel? *

Sok ilyen sose hallott* furcsa szó volt benne,* mint a mondsza, meg a ► jövel s ezekkel rikattem? meg legjobban a daru-ut-? cai nemzetet a próbasza- ? válásokon. Akkor tapasz-? taltam először, hogy a? szónok mindig akkor éri £ el a legnagyobb hatást, hat olyant mond, amit magaF sem ért meg. ►

Minden program szerintt ment, még az idő is elő-£ írásosan viselte magát. E Karácsony böjtje reggelén* akkora jégcsapok lógtak E a tetőkön, hogy a feldo-E bott sapkámmal le bírtam E törni a hegyüket. Azóta? sem szopogattam jég- ? csapban olyan jóízűt. ? Olyan rothadtzsindelyza- £ matú volt, amilyent sem-* miféle cukrász sem tud t produkálni. Amellett a E torkot is edzette és nagy* önbizalmat csepegtetett ► belém. Kezdő szónoknak E nagyon ajánlhatom, ajég-£ csapszopogatástól elmú- E lik a lámpaláz. E

Azt nem vettem észreE az úton, hogy fáznék,*'

MÓRA FERENC:

&zéfL luLUU'AÖíUJ

izéft zöld ifdfa

mert szegény édesanyám támadta á nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csák azért hullott a könnyem, mert as orromat meg az államat ' mardösta a hideg. Dehát nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A tanítóké, tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán topogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam Honthy Berta kisasszony áldott szeme.

— Attól félek, — mosolyodott el, mikor meglátott, — hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot: Mégis

csak kellene rá valami kabátot adni.

Mindenki igazat adott neki, dehát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szénié tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába és ott felruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a tempómba, perzsagalléros ünneplőjében. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét.

— Én odaadhatnám a gyeikőenek addig a bekecsemet — mondta egy kicsit vontatva, mintha esu-, dálná önmagát.

— No,. ezt megfizeti az Isten, Károly bácsi —repkedett Berta kisasszony s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a bekecsből.

— Jaj, kérem, én nem .ezt gondoltam, — hőkölt vissza ijedten az öregember,.— hanem a hétköznapiét. Már hozom is kérem.

Hát nem lehet mondani, hegy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söprem, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták és oi- zonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki sein látszott, a kezemfeje a könyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleumszaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé, — mais mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor dísz- magyart látok.

A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat törni, eiüi az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkee- dős öregasszonyok, a só- tét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a mézesfokhagymáéval, — olyan

nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskedtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral.

— Székre kellene állítani ezt a Hüvelyk Mai lyjt, hiszen így egészen eivész!

Szólították is a haran- gozót, de az váJlvoncgatás- sai felelt a sekrestye ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ö megpróbálja székkel tömi át ezt a tömeget! — Föl kell i,eani a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki s már akkor föl is nyaláboit valaki és ráálllítctt már a márványkcrlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel, — óh, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a íel- egyházi öregtemplomban!

Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgár- mester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohasem próbált még ilyet életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a ke- rubinok és én már kezdtem álomba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szenté tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot.

— Csák bátran, Ferics- kém!

Hát miért ne lettem volna bátor. Csengettyű- zött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:

Szép karácsony szép zöld fája,

Motndsza csak, honnan jövel?

— Ember vagy, Ferics- ke, — jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik, — Most már lejöhetsz, add ide a kezed!

Persza csak a kabátuj- ját adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt a baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.

— Gyere hát, nem hallod, — rántotta meg a tanító úr mosolyogva a ka- bátujjat. — A nagyságos úr akar megsimogatni.

Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott:

— Gyere kis pajtás, majd leveszlek.

— Nem . . . nem ereszt a Iában, motyogtam piAZ AJÁNDÉK

— Karácsonyi mese fiataloknak —

Volt egyszer egy fiú és egy lány, akik nem a Meseországban éltek, hanem a földön. Ennek ellenére nagyon szerették egymást. Űgyannyira, hogy ha az egyikük pogácsát evett, akkor azt ketté törte, még akkor is, ha a másik nem volt ott. így aztán azt hitték, hogy minden percet és minden órát együtt töltenek. Ettől r.em is volt nagyobb vágyuk. A helyzet ugyanis az volt, hogy a gonosz emberek, rossz szokások és embertelen törvények nem engedték meg, hogy valójában is együtt lehessenek és szabadon szeressék egymást.

Egyikük a város egyik végén, másikuk a város másik végén lakott. A lány a déli oldalon, a fiú az északi negyedben. S ha északi szél fújt, akkor a Délre suhanó felhőkkel a fiú üzent, ha megfordult a széljárás, akkor a lány bízta szerelmes szép üzenetét a nyargaló égi postásokra. Nagyon ritkán találkozhattak egymással. Inkább csak a hideg, havas téli napokon, amiKor kevesen jártak az utcákon és amikor a siető emberek még kinn is a duruzsoló kályhákra gondoltak, kevés ügyet vetve az utca kóboraira. Egymáshoz bújva andalegtak a havas utcákon. A sarkokon imbolygett némi lámpafény az oszlopok tetejére tűzve.

— Fázik a kezed? — kérdezte suttogva a lány a fiútól.

A fiú bólintott és gyorsan bedugta kivörösödött kezeit a lány kabátja alá, ahol annak szíve dobogott.

— A tiéd is, ügye?

A fiú kigombolta a kabátját, ingét s a lány kezét elrejtette a szíve mellett.

Ilyenkor nem fáztak még akkor sem, ha vad szél süvöltött és eszeveszett tánccal seperte a téli utcákat. Arról beszélgettek, ha együtt lehetnének, akkor a fiú verseket olvasna a tűz mellett. így aludnának el minden este. Máskor a tavaszt idézték és arról beszélgettek, hogy kunyhót építenek maguknak az erdő mélyén, ott élnek majd,

; mígcsak élni lehet. — Olyan szép veit minderről beszélni, hogy megfeledkeztek a gonosz emberekről, a rossz szokásokról és az embertelen törvényekről.

így történt, hogy az utcán hirtelen rájukripako- doít egy csendőrkinézetű ember, aki szátvetett lábakkal és bottal a kezében á’lt eléjük.

— Te fiú! Téged azon-^ nal magammal viszlek.a börtönbe!

A lány zokogni kezdett, ám a csendőrkinézetű ember. akinek nyilván nem

volt szíve, mert a szeme sem fénylett, magával cipelte a fiút és börtönbe zárta.

A börtön hideg és sötét volt. Enni sem kapott eleget. Mégsem ez bántotta a legjobban. Az gyötörte, hogy egy félhődarabkát sem láthat, amelyikkel üzenetet küldhetné szerelmének. Valahonnan, nagyon messziről vánszor- gott csak egy parányi tény a börtön mélyébe, de rögtön eltűnt, mihelyt a penészes kövek homályába ért. Éppen csak megvillantotta magát a mészkövek kicsorduló cseppjein.

A fiú nem akarta elveszteni az időt és a börtön sziklájába minden nap rovátkát vájt a körmével, így tudta meg, hogy itt a karácsony. Az emberek karácsonykor megajándékozzák azokat, akiket szeretnek. A fiú még s haséra adott ajándékot a lánynak, ez lelt volna szerelmük első ünnepe.

Ó! Ha szabad lenne, gyönyörű ajándékot vinne a lánynak! Addig keresne, amíg virágokat nem találna szerelme számára.

Ám semmi, de semmi reménye nem volt arra, hogy szabad legyen. Köny- nyezve borult a börtön padlójára. Ahogy megmozdult, zörögtek, cső-; rögtek a vasbilincsek.; Álomba merült. S ekkor; jelent meg előtte az a! tündér, aki azokat ke-I resi fel, akik igazán sze-I retnek, akiknek lángolói szívük van. Lehajolt az! alvó fiúhoz és megérin-j tette a vállát: ;

— Milyen ajándékot I küldesz a szerelmednek?;

A fiú felemelte a fe-! jét. Még mindig peregtek! a könnyek a szeméből és! úgy suttogta: virágokat;

szép virágokat. ;

A tündér bólintott és! eltűnt. !

A lány karácsony egész; éjszakáján virrasztott. A; fenyőfán két kicsi gyeriya; égett. Várta kedvese üze-; netét, mert szentül meg; volt győződve arról, hogy; a szeretet éjszakáján hírt; ad magáról. Hajnal felé; elbóbiskolt. Elnyomta a; fáradság és bánat. I

Reggel felébredt. Ki-! nyitotta a szemét és az 3 első pillantása az ablakra 3 esett. Tágranyitotta két 3 szép fekete szemét, aztán -j felsikoltott örömében: cső-* dálatcs virágokkal, ró-* zsákkal, liliomokkal volt* telehintve az ablak üvege * Jégvirágokkal. A lány* megérezte, hogv kedvesé-* nek üzenete, ajándéka. 5

A fiú, aki a hideg bőr-3 tön padlóján feküdt, tu-3 dett a dologról. A börtön-* őr, aki reggel észrevette, * hogy foglya nem él már,* látta, hogy a halott fiú* arca mosolyóg. 5

Soltész István,

tyergure görbü.t szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz.

— Mi a macska, nem ereszt a lábad? —• nevetett Holló s erősen magához rántott.

Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat éspedig jó kiadósán,

— Jaj, jaj, jaj, ne bántson!

A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és — és' Berta kisasszonytól hal-; lotam később — vérebe- gyottan emelkedett föl.

— Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a; lába a kőhöz!

A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés, terére s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltamban először elolvadt a meleg talpam alatt, aztán megfagyott és hozzátapadt a kőhöz.

— Sebaj, kikerül a maga foltjából, — nyomogatta a lábam Sor doktor úr, hogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kény ér- - sütögető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt. mondta, hogy jó lenne el- szalajtani Daskóért, a városi előfogatosért.

És így ültem először életemben úri hintón, ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok vál- tozandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól és dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen lévők, egy-két szüle azonban elégedetlen resz- kettette a fejét, hegy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt.

— A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony, — próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és a felesége, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek föl világosi tásával, mert a népek hcl kinevették őket, hol. zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyereküket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén.

Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti a lehúzott talpamat és akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli isten is, aki más, mint az az isten, aki a nyarat mosolyogja.