Néplap, 1955. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-01 / 102. szám
RÉG i, HARCOS M j, (§j tudón ziu'&mi ok villát dák a Iák között...“ Mindketten megették mái kenyerük javát. Sok szenvedés, kínlódás, börtön van mögöttük, de még mindig állják a sarat. Dolgoznak, erejükhöz és képességükhöz mérten — becsülettel. Ez a munka az, ami élteti őket, ami nap, mint nap új erőt önt beléjük. Szabad levegővel szívhatják tele tüdejüket, immár tizenegyedik éve. Most mindketten a Gördülőcsapégygyár dolgozói. Még nevük is azonos, de csak névrokonok s nem a munkahelyükön ismerkedtek össze. Ez az ismeretség régi keletű. Még abból az időből származik, amikor lopva osontak a Nagyerdőre, hogy a velük együttérzőkkel, idős tanítómestereikkel s a velük egyidős, harcos szellemű fiatalokkal töltsék a munkások nagy ünnepét, május elsejét. £ níléktzttébeti kutat, s valahol messze, az átkos múltba néz Gönczi József géplakatos. Még most, évek, sőt évtizedek múltán sem felejtett. Ahogy a múlt hóhérairól beszél, szemében fenyegető fényeit villognak — ebből látni, hogy nem felejtett, s nem felejt soha! Kezei még mindig okölbe szorulnak, ha az átélt meghurcoltatásokra gondol, de pajkos mosoly suhan át arcán, amikor arra emlékezik: hogyan járt túl nem egyszer a csendőrök, rendőrök, detektívek eszén. Csak úgy robban belőle a szó, amikor mondja: — De azért akitor, azokban a nehéz időkben is csak kibomlott a vörös zászló! Akkor is ünnepeltünk május elsején! Akkor is kimentünk a nagyerdőre! Csak a körülmények, azok bizony mások voltak : : : Mások . : i ★ 1 : : Este volt, a nagy ünnep előestéje. Göncziék akkor a Nyíl utcában laktak. Nem is feküdtek le. Vártak. Tudták, hogy figyelik őket. Az idős, de különösen a fiatal Gönczi, a vasas ifjúmunkás volt gyanús. Nevét már régebben beírták a .feketekönyvbe“. Hiszen ismerték hírét. 1922-ben — a képviselőválasztás idején — több vasas ifjúmunkás, köztük a fiatal Gönczi József is Ondódra ment. A kisemmizett parasztokkal elegyedtek szóba, megmagyarázva nekik, hogy ne higyjenek az uraknak. A rend, az akkori rend kiváló őrei megrohanták az ifjúmunkásokat s lefogtak közülük nyolcat. Bezárták őket az iskolába, s gyorsfutárc menesztettek Debrecenbe, azzal a hírrel, hogy elfogtak nyolc veszedelmes kommunistát. De Gönczi nem ijedt meg. Nem olyan fából volt faragva. Mögötte már — fiatal kora ellenére — volt egy jó iskola. A Tanácsköztársaság idején ezred főbizalmi, majd a katonai tanács tagja volt, l^sendrt intette a fiúkat s valamennyien úgy tettek, mintha beletörődtek volna sorsukba. A csendőrökre szükség volt, hogy a választásnál fenntartsák a rendet. A zár alatt jó helyen hitték a „lá- zítókat“. Azok viszont nem vártak türelmesen;:: Ellenkezőleg! Dolgoztak;:: Bontották a falat. Lassan lazulni kezdett a tégla s ki is emelték az elsőt. Ezután mtár gyermekjáték volt. Mire Debrecenből értük jöttek, üres volt a kalitka. > : Ok jót nevettek a tréfán, a csendőrök pedig megnyúlt arccal mehettek jelentést tenni. ★ i : : Ettől kezdve minden év májusa előtti napokon különös gondja volt az akkori rendszer urainak Gönczire. Igaz, előfordult néhányszor, hogy május elsejét a börtönben töltötte, de eppen azért vigyázott később, hogy az ünnep előtt „le ne bukjon“. Bent hát készülődött a család a másnapi ünnepre. Tudták, hogy nehéz lesz kijutni az erdőre, hiszen minden „gyanús“ ember háza körül cirkáltak a detektívek. Az ifjú Gönczi felöltözött. Ügy készült, mintha esküvőre menne. Izgatott volt, nem tudta, sikerül-e terve. A piros nyakkendőt felkötötte, piros zsebkendőt csúsztatott a zsebébe s a rövid nyelű vörös zászlót kabátja alá csúsztatta. cJl z. Lilét Ólomlábakon /árt. Lassan 'mászott a mutató előre, de amikor már túlhaladt az éjfélt jelző tizenkettesen, Gönczi József eldobta parázsló cigarettáját, s lassan, óvatosan kiosont a sötét utcára. Széjjelnézett. Jó ideig sötétben ült odabent, így hát nem kellett várnia, amíg szeme hozzászokik a sötétséghez. ★ Figyelő szeme nem vett észre semmit, de füle az utca végéről halk neszt fogott íeL Meglapult. Vart. Nem akart feleslegesen kockáztatni. A neszt egyre közelebbről hallotta, de a sötétben még mindig nem látott senkit. Egyszerre, alig húsz méterre tőle gyufa lobbant. A titokzatos éji vándor rágyújtott. Az apró gyufaláng elég volt ahhoz, hogy megismerje az egyik „hekus“-t, Még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem magát, a zászlót féltette. A vörös zászló nem kerülhet ennek a kezébe.., Hiszen a legnagyobb megtiszteltetés volt számára, hogy május elsején ő lengetheti meg a vörös zászlót a langyos májusi szélben. Kincset jelentett a zászló, amit meg kell védeni. Még a lélegzetét is visszatartotta, hogy valahogy el ne árulja magát. Egyre közelebbről érezte a cigarettafüst szagát s már ki tudta venni jól a lassan, óvatosan közelgő alakot. Már ott állt a ház sarkánál, de mégis megfordult s ugyanolyan lassan és óvatosan indult visszafelé. Felsóhajtott. S most már ő is megindult, lopakodó léptekkel, de ujjongó örömmel szívében. Vitte a zászlót, egyre távolabb jutott házuktól és a detektívtől — s nem sokkal később már a nagyerdő fái között volt, a megbeszélt helyen. O volt az első, de utána szinte percenként jöttek a többiek. Mire a hajnal fénye bíborpímd színesítette be az eget, öregek és fiatalok vidám mozgalmi dala üdvözölte a május elsejét. Örömük nem tartott sokáig.;: Csendőrszuronyok villantak a fák között. Bekerítették őket. Egyeseknek sikerűit átvágnia magát, de sokan a börtönben kötöttek ki. Ezeknek mér túl sok volt a „fülük mögött . Izgattak az akkori rendszer ellen, hogyne lettek volna hát veszélyesek? De a „lebu- kottak“ helyét mindig újak foglalták el. Jöttek helyettük mások és egyre ‘öbben ! C/í CiCndÓ’riZlirOllt/ sem tarthatta őket vissza attól, hogy megünnepeljék minden évben május elsejét. ★ — Igen, ilyenek voltak az akkori májusok — mondja sóhajtva Gönczi elvtárs. Gönczi András, a névrokon, a régi harcostársa csak bólint rá egyet helyeslőn, mintha mindezt ő mondotta volna el. Ezek az emlékek filmszerűen pergették le előtterfi is a rr.ult eseményeit, de annál kellemesebb volt utána az ébredés a mára, a boldog jelenbe. Németi Éva /jSokrCL/ cL& sdl/frCt' Mtn felejti*» d..." Régi és új májusok !.. így szól a különbség egy évtizede .. 4 Huszonhat-huszonhét esztendeje annak, amire emlékszem, hogyan ünnepeltük május elsejét. Iskolások voltunk, s mint virgonc gyermekek, azon versenyeztünk, hogy ki hoz szebb és nagyobb öl virágot a tanító úrnak. Ki tud közelebb férkőzni hozzá, s ki tudja szebben díszíteni a tanulótermet. S vártuk a hatást... Mit mond a tanító, ha belép, reggel, tanítás kezdetekor? Szinte szorongott gyermeki szívünk a boldogságtól, hogy most milyen jót tettünk!? Semmi nem történt. Ugyanúgy, mint más hétköznapokon folyt a tanítás, vallástan, számtan, olvasás. Ennyiből állt a májusi ünnep. Ünnep?! Nem is úgy vettük, mint ünnepet, hanem csak mint szokást... Csak a kis Balogh fiú sírt..-. Mert tegnap hajnalban elvitték az apját.; 4 S egyszer csak kezdtem a legénykorba lépni. Tizenhat-tizenhét esztendős voltam. Akkor már válogatta szemem és ízlésem, hogy melyik lány tetszene nekem. így voltunk sokan. Dehát ki veszi komolyan a festékes nadrágú asztalosinast, a kormosképű kovácsinast, a toprongyos szabót, a mezítlábas susztert, a cingár hentest, akik akkor, mint suttyó gyerekek, egy bandába tartoztunk. Az ilyen magunkfajta inas- fattyút nem fogadták el még udvarlónak sem. Pedig, pedig titokban mégis csak szerettünk valakit. Egyik inas ezt a lányt, a másik amazt. Es, hogy májussal nyílik a szerelem is, így hát bennünlk is tótágast állt, s azon törtük fejünket, hogyan tudhatná meg a lány, hogy tetszik nekünk. Mi lehet legalkalmasabb nyilatkozásra, mint május elseje. Terveztünk mi éjjeli zenét, ajándékot, de hát sokszor Űzőnknek sem volt egy pengője. Vajon miből vásároltunk volna? Maradtak a fűzfagallyak, és kertben — ha nyíltak már akkor — a virágok, azt loptuk, vittük a lánynak kapufélfájára. Persze az nem volt baj, ha nem tudta, hogy kitől kapta a május gallyat, csak az volt a fontos, hogy mi vittük. No, de hát nem ilyen egyszerű volt az, mint ahogy így elmondja az ember. A május fát hordozó legények után hajtóvadászatot rendeztek a csendőrök. Lopva, titokban, mint űzött vad, úgy kellett kertről-kertre járni, utcáról-utcára bujkálni, mert ahogy Hor- thyék akkor kitalálták: három ember nem állhatott meg beszélgetni az utcán. Hát még tíz veszedelmes (!) inas?! Hej, pedig mi még nem tudtuk, hogy ez a május elseje nemcsak a május fák ünnepe. Mégis féltek tőlünk. Pedig milyen kínlódás árán szedtük sokszor a szép fűzfagallyakat. Volt úgy, hogy belepotyogtunk a Kis-Tisza hideg vizébe. Mikor katona voltam Debrecenben — 1941. május elsején — mint addig minden május elsején, katonának a kaszárnyán kívül jutni elképzelhetetlen volt. Együtt- lartást rendeltek el az egész országban. Hogy mi volt ez az együttartás? Együtt tartották az „angyalbőrbe bújtatott“ munkás, paraszt fiatalokat, fegyverrel a kézben, hogy ha valahol lázadás törne ki, május elsejét mernének ünnepelni agyárak munkásai, bennünket küldenek majd ellenük, velük szemben, útjukat állni és talán sortűzre is parancsot adnak, hogy meg ne csorbuljon az úri rend! Három, napig se ki, se be a kaszárnya kapuján, kivéve a tiszt urakat. S egyszer csak mégis bekövetkezett, amitől félték az úri birtokosok, a nagykereskedők, a gyárosok, az alispánok, főispánok egészt rothadt rendszere. 1944-ben felszabadult a táj, s 1945. tavaszán az egész magyar föld. Pozdorjává zúzta a hős szovjet hadsereg ezt a velejéig rothadt, kizsákmányoló rendszert. Uj tavasz fakadt tíz évvel ezelőtt. Üj barázdába akadt az eke. Akkor nem is láttuk, hogy mire vagyunk képesek, ha a miénk a tavasz, a nyár, a tél, ha miénk ez a föld, amelyen élünk, a gyár, amiben dolgozunk. Fiatal falusi párttitkár voltam. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy végre itt van as első szabad május elseje, s végre hadd tudjam meg én is, meg az egész falu népe, hogy mit jelent ez a nap. A Nemzeti Bizottság a kommunista párt javaslatára úgy határozott, hogy olyan május elsejét rendezünk, a kunok erdejében, — Tiszacsegén — amelynek híre és hangja betölti a hetedik határt is. Elhatároztuk hogy ezen a május elsején avatjuk fel hálánk jelét, az elesett szovjet katonák emlékművét. A magunk módján és az adott lehetőségekhez mérten hozzáláttunk maradandó emlékoszlopot készíteni. Apámmal együtt szívünket, lelkünket öntöttük bele ebbe a betontömbbe. Márv^nytáblával a hátamon kerékpároztam be Debrecenbe, hogy hozzáértő kézzel emléksorokat véses- sek a fehér kőlapba. Terméskő alapon ott áll ma is ez az egyszerű kis emlékmű. Annyi ember talán soha nem volt egyszerre a falu közepén, mint ezen a verőfényes, zöldbe és virágba borult gyönyörű, igazán szabad május elsején. S ekkor én adtam parancsot sortűzre, fel a zenit felé, örök tiszteletéül az elesett szovjet hősök emlékének. S miközben lehullt a lepel, — elmondtuk messzeszárnya- lóan, hogy miért ünnepelünk 1945. május elsején ilyen szabadon, ilyen felemelően, ilyen gátlás nélkül. Láttam nagyon sok férfit sírni. Hiszen nagyon sok ember már saját földjén elvetette a krumplit, a tengerit. A Radákék és a kun kulákok földje az egykori nincstelenek kezén volt már. S miközben folyt az ünnepély, kint a tölgyfa- erdőben, sok-sok kondérban kilenc-tíz marha húsa főtt, fánkot sütöttek az asszonyok, leányok. Vendégségre ^készültünk. Megvendégelni az egész falut. Délután két órakor indult a menet a majálisra. Es a csegei nép apraja-nagyja gyülekezett. Egyre több és egyre több ember sorakozott a felvonulók után. Egyezer... kétezer... három, négy, majd ötezredik ember is már a sorban állt, s hangzott, hangzott az Internacionálé s a Marseillaise. Szinte hihetetlen volt, hogy ily gyorsan megtanulta ezeket a melódiákat a falu népe. Mentek, mentek, meneteltek az emberek, gyermekek, leányok, legények, asszonyok és idős férfiak, ezrivel és ezrivel. Senki nem állta útját ennek az áradatnak. Hömpölyögtek, át a holt Tiszán és megszállták a legszebb ligetet, ahol csak valaha az urak üdülhettek. Honfoglalás volt ez _ c honfoglaló parasztok vették birtokukba a szabad levegőt, a véghetetlen nagy erdőt és ezt az egész tájat, amit a szemünk belát. Egyszer csalk felhangzott a falubeli Weinstock Miklós — azóta világhírű operaénekes ajkán — „Álmodó T is zap art, Szívem, lelkem odahajt...“ és messze, messze zengett e dal, mindenki énekelni kezdett. Zengett hurtninc szál cigány szárazfája,.. Ezt soha, de soha nem felejtem el... Es egyre szebbek lettek a többi május elsejék. A második, a harmadik, az ötödik és milyen lesz ma a tizenegyedik. Nekem egyre szebb, s egyre felemelöbb. Ma tesz fogadalmat a második gyermekem, ma avatják pirosnyakkendős úttörővé, ma mondja el, hogy minden tudásával, szívével, és erejével drága hazájáért tanul. Ünnepeljünk a tizenegyedik május elsején, szabadon, vidáman, boldogan, jókedvvel, önfeledten. De ne felejtsük el a régi, szomorú, keserű májusokat, mert akkoi nem tudjuk megbecsülni ezt a mait. FABIAN SÁNDOR
