Néplap, 1955. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1955-01-01 / 1. szám
NÉPLAP 1955 január 1, szombat 1-:^wm Imdaltnu Jttunó szét CKi'itiku A nnyi sokat törtem a fejemet azon: miért is nem dolgozik az én apám?! Hiszen ha dolgozna, milyen jó lenne. Sok pénzt hozna haza, nem kellene mindig csak krumplit, krumplit és krumplit enni, nekem is lenne jó cipóm, amolyan igazi bakancs. És anyám arcán is láthatnék mosolyt. De- hát... Pedig milyen erős ember az apám. Talán mindenkinél erősebb. És mégis, üres kézzel megy mindig a városba reggel. A nagy láda, amelynek titokzatos tartalmát, minden kis simítóját, malteroskanalát, kő- müveskalapácsát oly jól ismertem, mindig otthonmaradt Aztán láttam, hogy ott, ahová reggelente elment és ahonnan csak este tért haza, sok olyanfajta ember ácsorgott, tétlenkedett naphosszat, mint az apám. A Kossuth-szobor körüli füveskert vaskorlátjainál álldogáltak, vagy éppen ültek a korláton, sorjában, egymás mellett, mint a csupasz ágakon gubbasztó verebek. Ott. a városháza előtti emberpiacon. És este, mikor hazajött az apám, legtöbbet semmit se szólt. Csak ült az asztalnál görnyedt háttal, csendesen. ölébe ejtette két erős kezét. Ha megkértem, meséljen arról, mi volt a piacon? — megsímogatta a fejemet és azt mondta: — Semmi. Dehát te ezt úgyse1 érted, kisfiam... Egyszer, hogy a kedvem keresse, néhány kurta szóval elmondta, hogy akkomap egy úr, hogy „hecce- lődött“ velük. Ügy mondta: heccelódött. — Odajött, hogy egy kőműves kéne neki, mert a házán egy kémény ledűlt. De akármilyen kőműves nem köll. Csak néztünk rá. Vártuk, mit süt ki az úr. Az fogta magát és udvarias meghajlással odaállt az egyik ember elé: „Uraságod megfelelne nekem. Mily nagyszerű, keményített inge van. Dehát maga bizonyára nem jön, talán nem is munkanélküli“... Szóval ezt mondta. Erre az ember —• tényleg csinos, kemény inge volt a kopott kabátja alatt — csak köpött egyet. Aztán hirtelen lerántotta magáról a kabátot, összegyűrte és az úr arcába vágta. Tudjátok, mi volt a kabát alatt? Egy fehér ingmell, amit madzaggal kötött a nyakába... Nevettem. De láttam, hogy apám csak elfordítja a fejét, hát elhallgattam. Anyám is csendben hámozta a krumplit tovább. Vacsorát készített. Nem értettem őket. Hát miért nem nevettek ők is? Milyen érdekes is lehetett, ahogy ott áll az a bácsi, kabát nélkül és a nyakában, a madzagon ott figyeg az a fehér ingmell... Mintha csak táblát akasztott volna valaki a nyakába. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem: „aztán mi volt, apám?“ De ahogy ránéztem, meg anyámra, nem mertem forszírozni a történet folytatását.. Ügy emlékszem, akkor éjjel azt álmodtam, hogy egy kövér úr sok-sok olyan erős embert parancsolt sorakozóba, mint az apám, meg az a bácsi, aki egy madzagon az ingmellet hordta a nyakában. És a sok erős ember mind ott állt a sorban. Ing egyiken sem volt. A kövér úr mindegyiknek egy fehér táblát akasztott madzagon a nyakába. Reggel nyögve ébredtem fel. Eszembe jutott a vacsorái krumpli Ki nem állhattam a krumplit. Talán azért álmodtam olyan csúnyát. Dehát hiába mondtam én az anyámnak, hogy egyszer már főzzön csirkepaprikást... Szóval furcsa az apró emberkék kobakja. Hiába is törtem én akkor a fejemet azoknak a szavaknak az értelmén, hogy „sztrájk", meg „munkanélküli". Mikor első elemista lettem, kint laktunk messzire, nagyon messzire a várostól. Egy kerülőház mellett bádogtetős vityilló volt az otthonunk. A bérbe krumplit, meg tengerit kellett kapálni, örültem akkoriban nagyon. Mert reggel, mikor iskolába indultam, együtt mentünk apámmal, ö „Kossuthhoz ment“. Az emberPR1STYÁK JÓZSEF: MUNKÁSOK piacra. És nem is maradt estig. Mert délután velem jött haza. És vidámabb is volt. mint azelőtt. Lepkét kergettünk, cserebogarat ráztunk a hosszú dűlő fiefái- ról, hazafelé meg virágot szedtünk az anyámnak. Sok szép virág volt arrafelé a mezőn. Meg sok-sok krumpli, meg tengeriföld. Oda járt anyám is kapálni a lakbérbe. És volt krumplink, egy kis tengeri is, mert ősszel szabad volt a környékbe' mezgerélni. Meg akácgallyat gyűjteni, hogy legyen télire. És egyszer anyám — honnan, honnan nem — egy koszos, vakarcs malacot is sikerített. Mekkora kövér disznó lett belőle. Máig sincs fogalmam arról, miből lett ez a szörnyű nagy gazdagság. D e aztán vége lett annak is. A nagygazda, akié a vityilló volt — azelőtt tán szerszámot, miegymást tarthatott benne — beállított egyszer, nagy hanggal, hogy ő lázítónak, forradalmárnak nem ad lakást. Ezt apámra mondta. Akkor hallottam, hogy anyám, meg apám többször emlegették azt az előttem oly rejtélyes szót, hogy „sztrájk“. Meg azt is mondták, hogy apámnak minden nap jelentkezni kell menni a rendőrségre. Szóval, akkor vége szakadt a szép pusztai életnek, amit az én elemista kobakom oly gyöngyéletnek tartott. Mennyi keserűség következett ezután. A mindig ragyogó, napfényes, vadvirágé® puszta után egy dohos, penészes lyuk a Kállai-utcán, N. nagyságosúrék sokszobás lakása mögött, ott hátul, ahol a disznóól volt és amit a nagyságosúr mindig oly negédes mosollyal úgy titulált az apóm előtt, hogy „a házmesterlakás“. Igen, úgy, hogy „a maga bére fiam? a házmesterlakás“. No, és itt már krumpli sem volt. Csak néha savanyú író, amit az anyám kapott a nagyságosúrék konyhájából, mikor naphosszat zsurbolta a nehéz köpülővel a sok-sok tál gyönyörű sárga vajat. Mert a nagyságos- úréknak sok földjük, sok tehenük volt ám falun. És a házmesternek sok más mellett az is a dolga volt, hogy vajat köpüljön a konyhán. Meg mossa a nagy gang kockaköveit akkor is, ha a kezéhez fagyott a felmosócsutak. Meg ... meg még sok mindent kellett csinálnia. És amellett éjjel még mosni is kellett az anyámnak másutt, mert az író, az csak író. Az író mellé kellett egy kis lábos aljára sült ételmaradék is vacsorára, meg Még a máglyák, íme, ki se Az új várak: nagy, piros hültek, lelkek, i Régi-zászlós még sok orom, Szándékok, célok és hitek, Röpdös babona és turul. Vágyak, amelyek az avas i De az új várak fölépültek. Várakra villámmal tüzelnek. Es a napok lángolva telnek, Az ó várak leomlanak. Csupa új vár lesz a világ, Hol győztes bárdok énekelnek. miegyéb. És hát az apám akkor is csak oda járt, a „Kossuth elé“. Az emberpiacra. E mlékszem, kemény idő volt akkoriban. Az év utolsó napja. Nagyon hideg volt nálunk,; abban a sötét, dohos szobácskábán, ahol! laktunk. Nem volt tüzelőnk. Anyám halálos fáradtan kerüjt elő a nagyságosúrék konyhájáról. Leroskadt; egy székre és mintha nekem magyarázná fáradsága: okát, azt mondta:, ,Az úréknál nagy szilveszteri muri lesz az éccaka.“ Már a számon volt, hogy „hát mink mit fogunk' vacsorázni“? — mintha csak erről jutott volna eszem-! be. De nem kérdeztem. Meggondoltam. Az apám valahol egész nap odajárt. De egyszer- csak hirtelen betoppant. Azt mondta anyámnak, hogy „házmester, most ne csukd be estére a kaput. Mert! vendégek jöiínek hozzánk“. Vendégek? No, ez nagyszerű. Milyen jó is lesz, —; gondoltam magamban. Hiszen nálunk azelőtt sohasem1 vpltak vendégek! Anyám is csak nézett apámra, de nem kérdezett. Nemsokára egy ember jött be az ajtón. Csendesen, zaj nélkül, mintha sokszor járt volna nálunk. Az arca is ismerős volt. Láttam apámmal ott, az emberpiacon.! Köszönt, aztán a földre dobott a hóna alól valamit. Egy köteg fa volt. Anyám tüzet rakott. A hideg dohot; hamar barátságos meleg űzte kívülre. Aztán megint! jött vendégünk. De ő sem üres kézzel. Egy kis szilke-; ben savanyúkáposztát hozott. A harmadik meg egy darabka kolbászt kotort ki a zsebéből, amit nagy barna papírba csomagolt. Milyen boldog voltam! Hisz' ma este hozzánk ilyen gazdag emberek jönnek! Aztán körülültük az asztalt. Anyám mindenki elé egy tányér káposztalevest tett. És, micsoda boldogság! A levesben ott mosolygott mindegyik tányéron két- három karika kolbász. Ahogy megettük a vacsorát, apám odahúzta a székeket a görbelábú csikóspór mellé és odaültünk a vendégekkel. Anyám feljebb srófolta a petróleumlámpát1 és valamennyien csendes beszédbe kezdtek. Én felhúzódtam a dikóra és onnan hallgattam a különös, addig; még sohasem hallott szavakat, hogy „kommunista", meg a „párt“. Aztán az este sok izgalmas érdekessége álomba ringatott. Arra ébredtem, hogy apámék valami csodálatosan szép dalt dúdolnak csendesen. Aztán az apám már mondta a szöveget is, hogy ,.a múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk...“ Aztán elmentek a vendégek. Az ajtóban mind ke-; zetfogtak az apámmal, az anyámmal és azt mondták: „Elvtársak, boldog újesztendőt“! Apám meg visszajött, odaült hozzám a dikóra és mesélni kezdett. Vidáman, mosolyogva. Arról, hogy egyszer... egyszer majd csodálatosan szép házat épít nekünk, ö maga. Ez a ház igazán a miénk lesz. Több szoba is lesz benne, meg még fürdőszoba is. És lesz benne rádió... Én hallgattam az apámat és csordultig volt a szívem. Hittem minden szavát. Hiszen az én apám olyan erős ember! És akik nálunk voltak ma este. Azok is mind olyan erős emberek...! # Most, az óév utolsó estéjén, itt ülök emlékeimmel. És csordultig’ van a szívem. Már épül a házunk! Apámék építik, az erős emberek. És segítünk nekik mindannyian. A ház igazán a miénk. Több szoba lesz benne, meg még fürdőszoba is. És lesz benne rádió... meg minden, minden. Igazi emberi élet, nagy-nagy boldogság ... Hát akkor, elvtársak, ti erős emberek, boldog újesztendőt! ADY ENDRE: Í)J VÁRAK ÉPÍJLTEIÍ AZ UTOLSÓ BETYÁROK Az a betyár, akiről szó Jog esni, ide való Szabolcs- Szatmár megyébe. Pontosan melyik községbe, arra nem emlékszem, de azt biztosan tudorp, hogy a kisari erdőben volt a tanyája. Máté Sándor bácsi mesélte nékem a történetet Nagyecseden. Ha nem hiszik, kérdezzék meg tőle, biztosan elmondja. Még kisfiú volt abban az időben Sándor bácsi, — olyan 8—9 éves, (aki mindenre kapható, csak a jóra nem) amikor Magos Jóskát, a. hires betyárt megismerte. Az ismeretség úgy kezdődött, hogy a Sándor bácsi édesapjának szép lánytestvérei voltak. Ahol meg szép lányokról van szó, ott nemcsak a község legényei kerülgetik a ház táját, de a betyároknak is megakad a szemük rajta Nos, Magos Józsefnek megtetszett az egyik szép leány, így aztán esténként el-ellátogatott hozzájuk. Sándor bácsi apja szerette az italt, — azt is hozott magával, így ösz- szekötve o kellemest a hasznossal, jóba lett a csaladdal is. Olyannyira, hogy feleségül is vette a híres szép leányt (a. nevére nem emlékszem). •SAz egyik este azt mondta a legény a kis Sándornak: „Idehallgass kisfiam, te ma este eljössz én velem!“ Nem mondta ugyan, hogy hova mennek, de Sándor kitalálta, hogy a betyártanyára gondol Jóska „bácsi“. Mert olyan ember volt az, hogy amit a fejébe vett, azt meg is csinálta. Meghallotta ezt az alkudozást Sándor édesapja, hogy mire készül a kisfia, nem akarta engedni. Amikor a betyár szedte a sátorfáját, hogy indul, a nénje kikísérte. — ő mégis csak kisurrant az ajtón... Szép sötét este volt, csak a csillagok világítottak, amikor a kis Sándor utolérte a betyárt a Túr hídjának Boldogan lépkedett a nagy ember, s mellette peckesen a kicsi, aki már kis betyárnak tartotta magát. Ez pedig roppant nagy dicsőség egy 8 éves fiú számára. * A kisari országúton két nagy tölgyfa van az út szélén az árokparton. Az út, s két oldalán az erdő Kisartól a Vereczkei-szo- rosig tart. Valáj-gazdá- nak hívják az erdőt. Körül mindenütt csend volt. Csak a fák susogtak halkan, nagyon halkan, hogy a titkot idegenek meg ne hallják. Mikor már jól beértek az erdőbe, Magos Jóska füttyen- tett egyet, aztán megállt. Megfogta a fiú balkezét, megszólalt: „Ne menj tovább, itt várjál meg". Aztán még lépett vagy kettőt előre, s megállt az egyik nagy fánál. — Zöld moha takarta a földet. A tövében egy nagy ajtót nyitott ki, ezen volt a moha fedezékül. Ki gondolta volna, hogy ez alatt van a híres betyárok tanyája? — Aztán halkan szólt a kisfiúnak. Az ajtón befelé lépve, mint az alagútban, úgy mentek tovább. Egy nagy terembe érve, nagyot nézett Sándor. 8—10 ökör állott szépen egymás mellett, mintha istállóba tettek volna bekötve. — Csendesen kérődztek. — Amint beljebb mentek, ott találták a betyárok tanyáját. „Volt olyan nagy bográcsuk — mondja most Sándor bácsi visszaemlékezésül a nagy élményre — mint ez a kosár kerülete“ — amiben most kukoricát morzsolt. A terem közepén két vaságasra egy vasgerenda volt rakva, ezen a bogrács. Már sült, főtt a disznóhús. Amikor elkészült, két fickó felállt, !:■ vették az állványról bográcsot, hülni hagytál: az ételt. Míg az hült, sza lonnát, kenyeret, hider húst ettek, bort ittak, néha még egy-egy nótára is rákezdtek. Mikor eléggé meghűlt a bogrács, közösen ettek. Aztán eltették a szerszámokat, és úgy kezdtek hozzá dano- lászni. A betyárok főnöke egy kis alacsony ember volt, Körte Józsinak hívták. Ez nem ült le, se nem feküdt le, hanem adta a parancsot, hogyan lesz akkor éjjel? A többiek hallgattak, jóváhagyták parancsait. Az volt a számításuk, hogy a szomszédos uradalom egy pár disznóját hajtják el. * A legények elindultál ö maga is útrakelt, de úgy gondolta, előbb megkocogtatja babája ablakát s csak úgy megy tovább ■ többiek után. Hiszen ügy legények azok. Csendesen poroszkdi pcjlovával az erdő útjá amikor a csendességben a: egyik fagyökérben megbo lőtt a ló lába. Nagyot döbbent a föld. Kilenc olyan zsandár, aki egy emberi könnyen el tud fogni. A' betyárokat nagyon figyelték. Körte Józsi zsandárkézre került, börtönbe ve- tették. A börtönben dalolta szomorúan nótáját. „Mikor jártam zöld erdőnek mélyibe, Lovam lába megbotlott egy gyükérbe, Lovam lába egy gyükérbe megbotlott. Abba helybe 9 zsandár megfogott.“ De ha a zsandár ok ügyesek voltak, a betyárok még ügyesebbek. Magos József jó komája már másnap éjjel kiszabadított ia. Olyan keze volt annak, hogy minden zár kinyílott néki, ha egyszer megfogta. Hogy csinálta iránt csinálta?... Nem1 ■idta át tudományát. Csu-j 'átkoztak aztán a zsandá- ok, hogy hová tűnt eV Körte Józsi, mert a vas-, i icsos ablak, meg az ajtó gyan úgy be volt zárva,' mint ahogyan ők hagyták ott foglyukat, mikor más-, t ip keresték. SZENTESI MAGDA.
