Néplap, 1954. október (11. évfolyam, 232-258. szám)
1954-10-23 / 251. szám
2 NÉPLAP 1954 október 23, szombat Mozijelenet Máriapócson Máriapócson több jegyet adnak ki a moziban, mint ahány hely van. Fényképezzünk-e, vagy szántsunk? Sok panasz érkezett a Nyíri Pajkoshoz a személyi igazolványhoz szükséges fényképek ügyében. Nagykállóban például kidobolták, hogy aki sürgősen nem fényképezteti le magát, azt rendőri őrizet alatt kísérik be az újonnan megnyílt fényképész ktsz: modernül felszerelt műtermébe és kétszáz forintot fizettetnek vele. Ennek következtében valóságos sorbaállás van a fényképezőgépek lencséje előtt. Emberek százai várnak, míg sorrakerülnek — a földek pedig ezalatt szántásra, vetésre várnak. Jobb szervezéssel köny- nyebben és észszerűbben meg lehetne oldani a! fényképezési kampányt úgy, hogy ne zavarja az őszi munkák kampányát. Ugyanakkor az illetékes hatóságok megtanulhatnák azt, hogy a dolgozókkal emberi hangon kell beszélni! Még ha ez a beszélgetés dobolás útján zajlik is le. A kenyérfrontról újabb jelentés érkezett. Ezúttal Kemecséről. Póczos János egy jól fejlett egeret talált a kenyérben. Utóirat: Vájjon az illetékes igazságügyi szervek mikor fognak végre szigorú büntetések kiszabásával rendet teremteni a kenyérgyárakban?! MEGNYUGTATÓ — Semmi félelem, jól odakötöztem magam a létrához. Találós kérdés t Mi lenne, ha a nagyhalászi kultúrotthonnak megcsalnák a lépcsőjét? (Akkor a kultúrotthon látogatói nem törnék be az orrukat.) * * Mi lenne, ha Kulina Ferenc, az aranyosapáti Béke termelőszövetkezet juhgondozója kevesebbet járna a kocsmába, korábban kelne fel reggel? (Akkor a birkák nem bégetnének keservesen, nem korogna a gyomruk az éhségtől és nemcsak jobban éreznék magukat, hanem több gyapjút is adnának.) * * * Mit lehet találni a tiszalöki földművesszövetkezeti vendéglő ételeiben? (Romlott birkahúst, kukorica selymét, tyúktollat, kukacot, spárgadarabot, hajcsomókat. Mindezt szó szerint kell érteni. Csak azt nem lehet megértem, hogy miért fordulnak elő mindezek a tiszalöki szövetkezeti kocsmahivatalban?!) Jár így néha az ember... Aki nem tudja, hogy milyen a — zenés rántott- szelet, az talán meg sem tudja érteni, miért is rúgok ki néha a „hómból“. Dehát én ismerem eme fentebb említett gyönyörűség minden báját, ezért aztán meg is bocsátom magamnak, ha akaratomtól néha függetlenül lábaim általvisznek városunk vendéglőbüszkeségének elmés forgóajtaján ... Szó, ami szó, a vendéglátóipari szakácsművészetnek eme prézlis, krumpli- és muzsikakörítéssel felszolgált remeke oly’ ínycsiklandó hatással van rám, hogy minden földi nehézség legyűrésére képes vagyok csatasorba állni. Ezért vártam hát korgó gyomorral minden esetben a pincért — ha kellett, egy óra hosszat is. Mert tudtam, hogy a türelem egyszercsak megtenni a maga ízes, prézlis rózsáját. És mivel tudnivaló, hogy rózsa sincsen tövis nélkül, én is elkönyveltem magamban az éhes embereknek kijáró tövisszúrásokat, — mármint a pin- cZ" vár ás gyötrelmeit. Egészen addig, amíg egyszer egy érdekes megfigyelést nem tettem. Egy alkalommal ugyanis újból ott ültem a íehérterítős asztalkánál, felajzottan várván ólmaim beteljesülését — találkozásomat a zenés rántottszelettel. Vártam a pincért, hogy üzenjek szivem szerelmének: frissen sülten, ropogósán, tányéromról körös-körül lecsüngve, — legyen szíves megtisztelni szerény asztalomat kedves látogatásával. Dehát a pincér csak nem jött. Azazhogy jött — csak nem hozzám. Jött is, ment is, erre is, arra is. Hozta is az illatos, csábosán mosolygó rántottszelc- teket, vitte is. Először intettem neki. Aztán kacsintottam. Aztán szóltam. Később kiáltottam. Hiába. Felém sem nézett. Mármint a pincér. Széles mosollyal, fürgén hajlongott az én drágalátos felszolgáló kartársam mindenfelé, csak az én „legyen szíves“-emre nem mozgatta a füle botját sem. Igen! Ekkor döbbentem rá arra, hogy én miért is töltöttem el sok-sok gyöt- relmes félórát, miért is szenvedtem végig annyi kínos várakozást az én szerelmetes rántottszeletem miatt. Hiszen a többi asztaloknál mindenki tegezi a pincért! Igen tegezi és „Péterként így’‘-nek, „Péterként úg,y“-nak szólítja. Remek! — gondoltam. Miért ne tegezhetném én is a pincért? Miért né? Milyen szépen is hangzik, hogy „drága kartárskám, Péterként, aranyos Petiként ... “ — vagy „Pitike, Pétiké, szakikám drága, legyél szíves nekem egy rántottszeletet... “ No, lám! Hogy én erre hamarabb nem jöttem rá ... ! Amint így ízlelgetem magamban betűrö’.-betűre a kedves, közvetlen szavakat, az én pincérem egy óra múltán mégiscsak odavetődött hozzám. — Jobbanmondva, valósággal belémbotlott és bocsánat- kérés helyett udvariasabb dolognak tartotta megkérdezni tőlem, hogy „mit tetszik“? — És én erre megfeledkezvén minden eddigi tegezési tervezge- tésemről, boldogan leheltem: „... egy bécsit...“ Egy óra múlva megkaptam. Bekebeleztem és távoztam. Azzal, hogy legközelebb ... Igen, legközelebb perceken belül hozza majd a vágyva-vágyott rántottszelctet. Mert — én is tegezni fogom ... Nos, eljött a legközelebb. Addig én legalább húsz tanulmányt és még több brosúrát, lexikont, illemkódexet böngésztem végig, hogy megnyugtassam lelkiismeretemet. — Ugyanis mindúntalan azt mondta: „Miért akarsz te egy idegen embert tegezni?“ — Ugyani — próbáltam megnyugtatni. — Miért lenne idegen? Hiszen minden esetben ő okozza órák-hösszat tartó gyötrődésemet! Mindig ö az, aki a füle botját se mozgatja, ha magázom őt! És különbenis! Miért ne lehetne ő az én pertubarátom?! Igen! — határoztam él. — Legközelebb meghívom az asztaHorgásstréfa Egy sétáló a Sóstón körüljárja a tópartot. Álldogál a horgászok mellett, míg végül megkérdezi az egyiket: — Mondja csak, nem unalmas egész nap itt ülni, ezzel a horgászbottal a kezében? — Egyáltalán nem unal- más — feleli erre a hor-f gász. — Mert mindig jön valaki és ilyen hülyeségeket kérdez.;i Amerikai utcasarkon «— Szenzációs kiadás! Hogyan lehet gyorsan ás könnyen meggazdagodni?! Ne csak olvasd a Nyíri Pajkost! Vegyél részt szerkesztésében, küldd be ötleteidet is! ÖTLETES EMBER Az utas nagy bőröndöket cipelve odaér a nyíregyházi állomás előtt várakozó taxihoz és lelkendezve mondja: — Milyen nagyszerű, hogy itt találom magát! Eddig úgy tudtam, hogy Nyíregyházán ugyancsak nehéz szabad taxit találni üi lomhoz és — megiszom vele a pertut. És talán még azt is kiderítjük, hogy együtt jártunk iskolába! Vagy azt, hogy együtt katonáskodtunK! Vágj' esetleg azt, hogy egy utcában lakunk. És ki tudja? Az is lehet, hogy távoli rokonom... Ott ültem hát a kis asztalkánál. Dagadó kebellel, megnyugtatott lelkiismerettel és azzal a szándékkal, hogy a bécsi előtt pohárka Mecsekivel megiszom a pertut az én aranyos Péterkémmel. A Petivel. De most nem fog ki rajtam a kis huncut! És már kiáltottam is, előre kuncogva: — Péterkém! Légy olyan aranyos... De mi ez? Mord arccal rámnéz — és elindul. De nem felém. Hanem éppen az ellenkező irányba... És én még sokáig vártam rá. Mert a termelési értekezleten közben megbírálták. — És azóta — megszüntette a protekciót... Jár így néha az ember .. i — tyák — Erre a taxis, röstellkedve: — Ugyan, kérem ;:; Erre az utas, homlokát törölgetve: — No, jó! Mondja, mennyiért visz el a Vörös Hadsereg-útjára? — Körülbelül három forint az út. — És a bőröndökért mennyit kér? — Azokért nem kell fizetni. — Nagyszerű — mondja az utas. — Akkor vigye el a bőröndjeimet a Vörös Hadsereg-útja 50. alá. Én majd gyalog megyek... Elfoglalt ember Krupák Ödön megnézi a múzeumban a Benczúr- kiállítást feleségével. — Nézd, Ödön, milyen gyönyörű festmények! — ábrándozik Krupákné. — Szép volna, ha a mi szobánk is tele lenne ilyen csodaszép festményekkel.: — Ugyan, fiam — legyint Krupák. — Hát van nekem időm festeni? Hirdessen a Néplapban! Újabb jelentés a kenyérfrontról
