Néplap, 1954. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1954-09-19 / 222. szám

4

NÉPEA V

1964 szeptember 19, vasárnap

KOSSUTH-HAGYOMÁNYOK MEGYÉNKBEN

Ma 152 éve született Kossuth Lajos. Ennek az évfordulónak ünneplésében országunk dolgozó népe

egy volt mindig, mióta annak jelentőségét felismerte. Nem célunk most a 48-as körök, egyletek, egyesületek révén a Kossuth-ha- gyomány éltető szerepét végig kísérni megyénkben. Csak néhány mozzanatot ragadunk ki Kossuth emlékének ápolására. Elsőnek a százéves évforduló alkalmával hogyan nyilatkozott meg megyénknek Kossuth iránti szere- tete, mit jelentett akkor Kossuth?

Nem telt el egy emberöltő sem, már külső jelekben is látszott Kossuth jóslatának igaz volta, mely szerint a 67-es kiegyezés, a függetlenségi elv feladása nem fogja megadni az országnak a kívánt jövőt, a fejlődés lehetőségeit.

Az ezeréves emlékünnepségek 1896-ban morajló vulkán fölött zajlottak le, néhány év múlva pedig már ki is tört ez a vulkán: a nemzeti ellenállás, az alkotmányos mozgalom. Az ellenállás különféle mozzanatainak egyike volt mindvégig a Kossuth-hagyo- mány ápolása. Mint Andies Erzsébet mondja: „Kossuth nagy alakja hosz- szú évtizedeken keresztül vita tárgyát képezte. Iste- nités az egyik oldalon, a magyar nép oldalán, többé- kevésbbé nyílt gyűlölet az uralkodó osztályok részéről volt osztályrésze, sőt az ellenforradalom korában még rosszabb, mint a gyűlölet: a magyar hivatalos történetírás, az iskola, a sajtó, hideg lekicsinyléssel, körmönfont, ravasz disz- kreditálással igyekezett

Kossuth Lajos alakját és munkásságát kisebbíteni.” A nemzet túlnyomó többsége azonban már látta Kossuth igazát és városok, megyék, községek és a dolgozó nép társadalmának megszámlálhatatlan tömegei fényes ünnepélyeket tartottak születésének százéves évfordulóján.

Városunk és a megye díszközgyűlése 1902 szeptember 19-én zajlott le. A beszédek, melyek itt elhangzottak, a közgyűlési jegyzőkönyvekben olvashatók. Ezek jól megmutatják az előbb jelzett állapotokat. A város közgyűlésének szónoka a magyar történelem legkiválóbb alakjának nevezi Kossuthot, aki bár szerényen mást nevezett a legnagyobb magyarnak, mégis ő volt a XIX. század legnagyobb magyarja, aki nemcsak úgy töltötte be a letűnt századot, hogy az elején született és az utolsó évtizedében hunyta le örök álomra a szemét, de betöltötte fényes tetteivel és végig dolgozott a magyar szabadságért még akkor is, amikor a megalkuvók már elfordultak tőle és az eszmétől. Pályája elején ott látjuk a régi Magyarországot elavult intézményeivel, ott látjuk a nemzetet osztályokra tagolva s rideg elkülönültségben élve úgy, hogy az egyik osztály élvezett minden jogot, a másik viselt minden terhet, ott látjuk a kasztszellemet, a maradiság szellemét teljes virágában, mely Pató Pállal minden reformeszmét azzal ütött el, hogy: „ej ráérünk arra még”.

Pesti Hírlapjában csakhamar kimondja a nagy szót: „előbb politikailag

kell szabadoknak és önál- lóaknak lennünk, mert csak politikailag szabad és önálló nemzet annyira úr otthonában, hogy teljes erejével fejlesztheti anyagi és gazdasági érdekeit”. Ehhez az elvéhez hű maradt mindhalálig. Nem térítette el tőle sem a börtön levegője, sem Metternich kecsegtető ajánlata. Büszkén jelentette ki, hogy ő nem fogad el semmit, sem anyagi javakat, sem hivatalt, csak hírlapja kiadására kért engedélyt. Tűz- zel-vassal küzdött a reformpárt élén elveiért s fényesen beváltotta „Pest vármegye rendei előtt tett azon ígéretét, hogy ha szüksége lesz a honnak férfiakra, kik tegyenek mindent, amit ember tehet, áldozzanak mindent, mit ember becsülhet: éltet, vagyont, minden családi örömet — ő mindent a honért feláldozni kész”. — Kossuth beváltotta ígéretét.

Kortársai közül legnagyobb ellenfele, Széchenyi így nyilatkozott: „Bátrabbak, merészebbek, kikkel magasabb láthatatlan hatalmak látszanak szorosabb szövetségben lenni; rövid napok alatt oly alapra fektették hazánk jövendőjét, melyet — tisztelet, becsület, de igazság is — velem együtt, mi hangyamunkások tán soha, vagy csak generációk után lettünk volna képesek megalakítani.”

Deák Ferenc pedig 1867- ben, mikor a legélesebb

volt köztük a politikai ellentét, így írt: „Magyarország közjogának történetében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847—48-ban jött létre, mert enélkül a korszak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöpörték volna alkotmányunkat. Ezen átalakulást a történelem Kossuth nevével fogja összekötni, ki azt 1848-ban megindította s er- nyedetlen eréllyel keresztül is vitte. Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének e része fentmaradt, s fenn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.”

Amit Széchenyi és Deák mondott, azt szentesítette egy hálás nemzet közvéleménye, szentesítette az igazmondó történelem tárgyilagos bírálata, s mindezek oly sűrű és hervadhatatlan babérkoszorúval övezik az 1848-i törvényalkotások vezéralakját és szellemi szerzőjét, hogy ahhoz csak egy levélkét is hozzátenni merőben felesleges.

A haladó szellemű Nyíregyháza viharos lelkesedéssel ajánlotta meg a Kos- suht-szobrot közgyűlésén. Ezzel szemben nézzük meg a „tekintetes vármegyét” is. Fáj még olvasni is az egykorú feljegyzéseket a közgyűlési jegyzőkönyvekben. Mindjárt az elején úgy kezdődik a dolog, hogy „a fényes múltú és közönségesen elismert fényes szónoki tehetséggel rendelkező szónok, Kállay András

elháríthatatlan akadályokra hivatkozva, e megbízatástól visszavonult.” A hirtelen előkapott, egyébként elismert szónok Görömbey Péter beszéde híven tükrözi a közgyűlést. Hatalmas páthosz, lélektelen, üres, minden lelkesedést nélkülöző, szinte már nevetséges beszéd. Hadd iktassunk ide néhány sort belőle: „Ah, isteni ,hiet! Ah! Istennek lelke! Ah! Dicső magyar Génius! Szánjatok le reám! Ihlessétek meg szívemet, telkemet! Üljetek nyelvemre, hogy ez ünnepélyes, fontos történelmi jelentőségű órában, a nagy nemzeti ünnep célja, tárgya, alakja és méltóságához képest szólhassak! íme! Tehát Kossuth Lajos születésének százéves fordulóját ünnepeljük Méltóságos Főispán Űr, Tekintetes Törvényhatósági Díszközgyűlés! — Igenis! mert Kossuth Lajos is született. Született 1802 szeptember 19-én Monokon, Zemplén vármegyében. Édesapja volt.. Nem idézzük tovább, ilyen végig az egész ..,

Lássunk végül egy ünneplő községet is. Tisza- dob képviselőtestületi jegyzőkönyvében olvashatjuk: „Azon örök hála kifejezéséül, mellyel Kossuth Lajosnak, a világ legnagyobb történelmi alakjának tartozik a magyar haza minden fia — a százéves születés évfordulóját iktassuk jegyzőkönyvünkbe s örökítse meg a képviselet, hogy szeptember 19-én községünk is ünnepelt s buzgó imában adott hálát az Istennek, hogy Monokon

viszi is, mindig kilátszik a sing a zsebéből.

Nevetett jóízűen erre a megjegyzésemre.

— Meglehet. Az ördögbe, meglehet. Nem rossz, becsületemre mondom, nem rossz. De a Kapuczán derék ember és előreláthatólag szép karriert fog csinálni.

— És hogy bukott meg Katánghy?

Élénken emelté föl a fejét.

— Jaj, fura egy história,

— mondá vigyorogva, — baland, de nagyon baland.

Elbeszélte, hogy vagy három héttel a választás előtt Katánghyné állított be Ba- rantóra (mert nagyon sok „a“ betűt tartanak raktáron az örmények) a férje nélkül. (De milyen kedves fehér- cseléd instálom.) Itt aztán sorba látogatta a befolyásos családokat és rimánkodott nekik, hogy ne válasszák meg a férjét.

— És persze megtették neki.

— Ingyen, szívességből, — kiáltá a himiőhelyes emberke dicsekedő hangon. (Valószínűleg azt akarta demonstrálni, hogy Borontó még nem korrumpált kerület.)

— Megfoghatatlan. Nem értem, mi volt a Kiára asz- szony lélektani indoka?

A különös utas elbeszélte, hogy a szálláskeresés komédiája keserítette el Klárikát. Elpanaszolta a borontói asz- szonyoknak, hogy a képviselői élet lumppá tette a férjét, elfordította a családjától, s hazudozó leveleivel országszerte nevetségessé tette nevét. „Adják vissza

— mondá — a férjemet és gyermekeimnek atyját.“ Az asszonyok pártjára álltak Katánghynénak. Mert a tyúk tyúkkal tart és amit a tyúkok akarnak, azt a kakasok kikaparják. Mikor

1802 szeptember 19-én nekünk, a magyar hazának Kossuth Lajost adta, — Aj helybeli függetlenségi és 48-as olvasókör azon bejelentése folytán, hogy a százéves születés évfordulóját a párt politikától mentesen; szept. 28-án szintén meg akarja ünnepelni, indítvá-i nyozza, hogy ezen községi ünnepen a képviselőtestületi tagok is vegyenek részt,” Az indítványt á képviselőtestület, amely már Kossuth halálakor 1894 március 24-én tartott- közgyűlésén — csaknem, tíz évvel előzte meg a megyét és várost — gyűjtés' megindítását határozta el egy megyénkben felállítandó Kossuth-szobor javára.'

örök felkiáltójel volt a király előtt is Kossuth, sokba került az uralkodónak Kossuth megfigyeltetése. Igen érdekes lenne annak feldolgozása, hogy ez mennyiben járult hozzá engedékenységéhez. Tudjuk, hogy Széchenyi naplóit Ferenc József íróasztala fiókjában tartotta és tanulmányozta, de ennél sokkal többet jelentett számára az örök felkiáltójel, mely mindig ott lebegett előtte: Kossuth. Még halálában is üldözte, még hivatalos temetést sem engedélyezett, uszályhordozói is elutaztak Budapestről a temetés elől, de a dolgozó nép fiai megtöltötték helyettük az utcákat és egész éjjel várakozva, az utcákon lepihenve a zarándok- lás fáradalmai miatt, még egyszer látni óhajtották Kossuth Lajost.

Kollega Tarsoly Sándor

levéltáros.

egy hét múlva bejött Katánghy a zászlókkal, már akkor vége volt. Kereken megmondták neki, hogy itt nincsen több keresnivalója.

— Szegény Menyus, — sóhajtottam föl, — kár érte!

— Talán rokona, vagy barátja volt önnek? — kérde- zé az idegen figyelmesen.

— Egyszerűen képviselő- társam volt, — feleltem ki- térőleg.

— Ohó hó! — ugrott fel az én himlőhelyes emberkém felvillanyozva és a kis csontos tenyerét vígan odacsapta az enyimhez. — Hát mért nem szólsz, barátja az erénynek? Huh kutyamája, mért nem szólasz? Az ember már alig várja, hogy egy magához hasonló lényt találjon. S ehol ni, itt van egy törvényhozó és föl sem ismeri a másik törvényhozót. Különösek a sors útjai, barátom. Hogy hívnak, édes czimborácskám?

Mondhatom, meg voltam lepetve ettől a különösörömtől, — de végre is az új képviselők, a „gólyák”, miért ne éreznék magukat a mézes órákban, míg a rideg való le nem töri a szarvukat,' ilyen boldogok-: nak! Mért ne legyenek az örömeik kitörőek — hiszen elég jól megfizették.

Megmondtam neki a nevemet.

— Kutyamája! — rikkantott föl. — Igen, olvastam már felőled valamit. De‘ hogy mit, ha agyonütnének* se tudom.

— Hát te ki vagy? — kér-' dém csöndesen mosolyogva.

Egy percre megütődött, mintha restelne valamit. Aztán egyszerre borzasztó hahotára fakadt.

— Hát a Kapuczán, hehe- he... Igen, a Kapuczán, hihihi. Hát nem találtad ki; a diskurzusomból, hehehe.: Kaptális tréfa volt, ugye?

Mikszáth Kálmán:

A körtvélyesi csíny

Ki találja el, mi a legnagyobb élvezete a képviselődnek újbóli megválasztása után?

A mandátum átvétele.

Dehogy. A mandátum átvétele inkább kellemetlen, mert beszédet kell tarti ni.

Akkor tehát az első óra az átvétel után.

Dehogy. Az első órában jönnek a számlák és jönnek, jönnek számos utána következő órákon át.

Már látom, magamnak kell elmondanom, mi a legnagyobb élvezet. Az, mikor felülsz a vasútra hazamenet és kezedbe akad valamelyik állomáson az első újság, mely a többi pajtásaidról ad hírt: ki lett meg, ki bukott el. Mohón rohansz végig a táviratokon. Bizonytalan formákban és eredményekkel hömpölyögnek benned az érzések, melyeket a benyomások keltettek. Egy jóleső tudat bizsereg egész valódban és mitigálja a sötét színeket. Kellemetlenül érint, hogy X megbukott, de nem búslakodsz sokáig, mert te meglettél. Esetleg még jobban bosszant, hogy Y nem bukott meg, de elméd folyton visszaszökdel arra, hogy üsse a kő, hisz te is megvagy. Nem fájhat semmi, hogy legott be ne gyógyítsa, ha megtapogatod

a zsebedet, ahol a mandátum ropog, ha pedig a bőröndben van, sokszor és szeretettel pillantsz a bőröndre: viszont semminek

sem örülhetsz még ma önállóan, hogy ne a saját mandátumod után akasztanád újabban keletkezett örömödet, ahogy a csónakot szokás a hajó után kötni.

Amint olvasod' a táviratokat, melyekben összes barátaid és ellenfeleid ott kavarognak, úgy tűnik föl, mintha a csatatéren volnál a halottakat agnoszkálni, vagy pedig a Jozafát völgyében lesed (már persze a Gábriel trombitálása után), hogy kik támadtak föl. Nagy élvezet az, sokszor próbáltam és még ezután sokszor szeretném megpróbálni.

Hazafelé legutóbb is folyton molesztáltam a kalauzt:

— Hol lehet kapni lapokat?

— Talán Kolozsvárott.

— Mikor érünk oda?

— Éjfél felé.

— Az későn van. Előbb nem lehet? Például Seges- várott?

— Esetleg Tövisen.

— Legyen gondja rá, ka- laúz. Jó borravalót aaok, ha egy mai lapot tud keríteni.

A kalauz és a borravaló ikertestvérek, együtt a kettő csődákra képes. (Külön ! ellenben, kivált a kalauz, I semmire sem képes.) Hol vette, hol nem vette, egy- szercsak betoppan egy „Pesti Hirlap“-pal. Amint átfutom, mindjárt az elején szemembe ötlik egy sürgöny Borontóról: Föladatott 10

óra 25 perc. „Itt ma Kapuczán Gergely sz. p. egyhangúlag megválasztatott.“

összerezzentem. Borontó. Hiszen az Katánghy Menyhért volt kerülete. (Reményiem, önök is ismerik Ka- tánghyt, a naplóbíráló bizottság híres tagját.)

Ej, ej, mi történhetett Bo- rontóval, vagyis mi történhetett Katánghyval? Majdnem hihetetlen, hogy a derék hazafi kibukott volna. Mit szól ehhez Klárika? És mit szólnak a miniszterek? És mi lesz ezentúl a Ház naplójával? Hát már ebben az országban semmi se szent?

S ki legyen vájjon az a Kapuczán Gergely, az új borontói képviselő?

Olyan hangosan gondolkoztam, hogy az étkezőkocsiban, melynek egy kis asztalkájánál iszogattam az erdélyi „Leánykát”, megszólalt a vizavim, egy erősen barna, himlőhelyes emberke:

— Csodálatos időnk van, — mondá izzadt vörös nyakát törölgetve egy keszkenővel.

— Igazi nyár — feleltem szórakozottan.

— Azt mondják az asztro- nómusok, hogy a földünket valami csillagzat odább taszította, hogy azért van ez a furcsa idő.

— Hm.

— De én azt mondtam, mikor azok a nagy hidegek voltak júniusban, hogy nem

kell búsulni, se a' telet, se a nyarat nem eszi meg a kutya. Kijön az.

Rám pislogott a fél szemével, hogy hajlandó vagyok-e valami beszélgetésbe ereszkedni? De én állhatatosan olvastam a lapot és meglehetősen közömbösek voltak rám az ő meteorológiai megfigyelései.

— Ügy veszem észre, — folytató, kitűzött célját nem hagyva el, — hogy uraságo- dat a választások érdeklik. Hát mi is felküldtük most ezt a Kapuczánt...

— A Kapuczánt? ön talán borontói?

— Éppeg.

— Ügy? És miféle ez a Kapuczán?

— Hát az bizony, instál- lom, afféle örmény... kit is mondjak, tessék például engem megnézni.

Tényleg figyelmesebben néztem meg. A kicsiny úr lehetett vagy harmincötéves, élénk, eszes szemei voltak, öltözékén a vidéki gavallér feltűnési vágya domborodott ki. Mindene új volt és túlságosan szép. A fehér atlasz nyakkendőben egy gyémánttal kirakott patkó szórta a fényét.

— És mi volt azelőtt? — kérdém.

— Azelőtt is örmény volt, instálom.

— Nem azt kérdeztem, hanem hogy miféle: ügyvéd, örvös, vagy kereskedő?

— Igen becsületes,' rendkívül becsületes úri ember, — mondá az utas szinte meghatottsággal. — Ügyvéd és okos ember ... nagyon okos ember. — És a szem- öldjei felszaladtak egész az üstökéig.

— Azt hallottam, hogy az örménynek, akármennyire

választásra készül az ország. Talán nem lesz hiábavaló, ha emlékeztetünk egy régi választásra, arra az időre, amelyet Wikszáth Kálmán örökített meg „Két választás Magvarorszámn" — cimtí regényében. Az alábbiakban „A körtvélyesi csíny“ I. fejszetét közöljük folytatásokban:

I.

Katánghy megbukott.

Szerző megösmerkedik egy „gólyával“