Néplap, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-29 / 204. szám

€

N CP LAP

1351 augusztus 29, vaaamap

R £ M D £ L Ő B E N

Ratitó Jóxaeft

A váróterem tele van.

A nyolc lépés hosz- szú, három-négy lépés széles szobácska levegője meglehetősen nehéz, odakinn még hideg van, mindenki igyekszik az ajtót csukni. •Egy-két fegyelmezetlen férfi cigarettát puhít, rágyújt. A többiek titkos megrovó pillantást vetnek a terjengő füstre.

Este hét óra.

Többen már órák óta várnak, arcuk merő gyötrelem. Az ajtóhoz legközelebb ülő idős férfi homlokán lassan 'fényleni kezd az izzadtság.

Már percek óta senki sem szól, némán hallgatják a Rendelőből kiszűrődő zajokat, a tompa fémes csatta- násokat, egy-egy orvosi műszer letételének hangjait. Ritkábban az orvos hangját ereszti át a vékony ajtó. Érzéstelen, magabiztos szavak egyforma, monoton előadásban. Mintha gép beszélne, nem ember.

Az egyik cigarettázó férfi vidám elbeszélésbe kezd, talán, hogy saját magát megnyugtassa. Pár pillanat múlva azonban önként elhallgat. Teljes, és mozdulatlan csend ereszkedik újra a várakozókra.

Az idős férfi megtörli homlokát tarka zsebkendőjével.

' — Hát.., azért borzasztó dolog, hogy ennyit kell várni.

' — Igen, — folytatja megélénkülve egy kékkabátos fiatal asszony. — Az embernek nincs idege kivárni, amíg rákerül a sor.

— Nem is. Nekem már a fejem is fő. Na, meg is mondom a doktornak, ha bekerülök. Doktorkám, a mennyek országába hamarább bemehet az ember, mint magához. Megmondom, én meg.

Ezen kicsit hallgat mindenki. Hogy ki mit gondol, nem lehet tudni.

TVyílik az ajtó, sápadt ’ nőt támogatnak be. Panasz nélkül vánszorog az egyik székhez, melyről feláll egy férfi.

A rendelőben ismét beszél az orvos, s a beteg tétova válaszát is lehet hallani, csak éppen az értelmét nem foghatja fel senki.

— Hát... sok beteg is van az idén. Ez az influenza járvány..,

— Bizony ... — mondja rá valaki más, — meg tudja, talán több a beteg is.

— Dehogy több, — vitatkozik az öreg. — Az orvos kevesebb.

— Miért lenne kevesebb?

— Hát hány meghalt, — morog az öreg.

— Ha meghaltak, — vitázik a kékkabátos asszony, — lettek is! Azelőtt is meghaltak, mégis volt elég. Én inkább azt mondom, hogy több a beteg.

— Igaza van, — sóhajt egy munkaruhás ember. —

Mert az ember, most már ha a haja fáj, akkor is szalad az orvoshoz. Mindenért. Különösen a nők. Ha két- szerannyi orvos lenne, se győzné.

Az újonnan jött nő lecsukott szemmel ül, a férfi aggódva tartja vállán fejét. A várakozók csendes részvéttel figyelik.

— Maga meg mért nem kopog? — morog rá az öreg és megveregeti a férfi vállát, hogy a figyelmét magára vonja.

A férfi tétován körülnéz. Igen, igen! Biztatják mindenfelől. Biztatják mindenfelől. Kopogjon csak, látjuk szegény asszonyka milyen rosszul van. Ezért biztosan nem haragszik a doktor, mert egyébként nem szereti, ha vizsgálat közben zavarják.

Még egy tétova pillantás a nagybeteg asszonyra, — valószínűleg a felesége, — és a férfi zavartan, gyengén megkoppantja a rendelő ajtaját.

Nem hallatszik felelet.

— Ej, nem olyan gyengén kell azt! — buzgólkodik egy vasutas. — Nem hallotta biztosan a doktor. — Erőteljesen ráver nagycsontú kezével a deszkára. Nagyot döbben az ajtó, a vasutas maga is megijed a hangra, ijedten visszakapja a kezét.

— Azonnal! — felel az ajtó mögül a szenvtelen, érzéstelen orvos.

— Na, látja, — mondja megkönnyebbülten a vasutas.

— Igen, nagyon derék ember ez. Járnak is hozzá sokan, még nemcsak az OTI-betegek is.

— óh, minden orvos ilyen, — szólal meg egy anyóka a kabátok mögül. — Minden orvos ilyen, lelkem, csak kinek ez tetszik, kinek az.

— Nem, én hallottam, hogy sokakat visszahozott már a sír széléről. Már le is mondtak róla. Le bizony.-— Csodadoktor?

— Hát éppen nem. De igen jó doktor.

— Ritka doktor amék nem jó, — mondja az anyóka csökönyösen. — Csak gyöt- ri magát mind, gyógyít, éjjel-nappal, nem is ember.

— Csak ennyit ne kellene várni az embernek! Én mindjárt itt hagyom, a teremtésit, — fortyan fel hirtelen újra az öreg, az ajtó mellett.

E pillanatban nyílik az udvar felől a várószoba ajtaja, fiatal lányka lépked át. a betegek között, kezében feketekávé, üvegpohárban.

— Szabad? Szabad?

— Adsza csak, éppen jókor! — fordítja tréfára a szót az öreg. — Úgyis elfáradtam.

— Ma még nem is ebédelt a doktor, — mondja a leányka, amint bekopog a

rendelő ajtaján. — Itt a fekete!

Az orvos sokára nyitja meg az ajtót. Ezt a pillanatot használja ki a nagybeteg asszony férje, sietve szól:

— A... feleségem... szív...

Az orvos kitekint egy pillanatra.

— Hozza be.

Pár perc múlva az öreg, — az ajtó mellett, — újra előveszi zsebkendőjét. Homloka ezer ráncba szalad.

— Mit tud ennyit csinálni a beteggel.

— Legalább alaposan kivizsgálja, — mondja valaki.

— De, a teremtésit, az embernek nincs annyi idege, hogy győzze kivárni! Meg is mondom neki, esküszöm, megmondom neki! Egész délután itt ülök.

A várószoba ideges csendbe merül. A rendelőből kiszűrődő nyugodt hangok még jobban ingerük az öreg embert. Dühödten zsebre- vágja a tarka zsebkendőt, feláll.

— Én nem várok tovább. Csak beteg ne lenne az ember! Ezek az orvosok tönkreteszik az ember idegit!

Éppen lépne, amikor nyílik az ajtó. Az orvos áll mögötte, sápadtan, és nyugodtan.

^ — Tessék, a következő.

Az öreg köhhent egyet és belép.

A rendelőben erős or- vosság szag árad. Fehéren világít minden, szinte érzi az ember, hogy porszem sincs a levegőben.

— Na, mi baj? Mi fáj? — áll meg előtte a fehérköpe- nyes orvos.

Az öreg nyomást érez a jeliében, egy kicsit le van győzve máris, dehát tartani kell magát az embernek.

— Hát megmondom, doktor úr, hogy... a mennyországba könnyebb bejutni, mint ide. Az embernek tönkremegy az idege.

Az orvos szeme kicsit megnyílik, hallgat. Közömbös arcán átfut valami haragféle, szeme körül megvö- rösödik az arca.

— Igazán? — kérdezi rekedten. — Tönkremegy az idege? És akkor én mit szóljak, kedves barátom? Mióta van itt?

— Én? Én kérem elég régen .. . dehiszen nem azért mondom... — kushadozik az öreg, — ... csak úgy ...

— Mióta van itt? — szögezi a kérdést az orvos.

Nicsak, néz az öreg, mi- lyén kemény a tekintete. Mennyi akarat feszül az arcán. Szinte emberfeletti a nézése. Ez azután bírhatja a fáradtságot.

— Mióta van itt?

— Én?... délután jöttem ...

— Én meg reggel óta itt vagyok, látja? És maga meg hánykor szokott lefeküdni?

<— Kilenckor.., — felel megszeppenve az öreg.

— Én meg egykor, néha kettőkor, látja! Amikor maga nyugodtan alszik, én kinn járkálok az éjszakában, a betegekhez.

Hirtelen elhallgat. Szemét a kis spirituszlángra függeszti, amely ott ég egy üvegtetejű asztalkán, felette lombikban pezseg valami.

Csak egy pillanat az egész, de az öreg jól látja. Az orvos szeme ködös, arca megnyúlt, végtelen fáradtság van ráírva. Az állandó, folyamatos, pihenés nélküli munka idegtépő, idegmorzsoló jelei. Az idős férfi megborzong, hiszen ez az orvos nem is ember. Tökéletes gép, és semmi más. A legfelelősségteijesebb dolga van a földön. Emberek élete van a kezében. S ezt végzi tizenkét, tizenhat órán keresztül.

Csak egy pillanat az egész, de az öreg már szeretné lenyelni a nyelvét. Milyen meggondolatlan is volt! Jóvátehetetlen hiba.

Az orvos a lombikat leveszi a láng felől, kicsit megrázza, félreteszi. A lángot eloltja. Üjra az öreg felé fordul.

|V| ig ez a művelet tart, 1TX a beteg feje megforrósodik. Mit is csinált! Most azután várhatja, hogy megvizsgálja az orvos. Pedig lényegében ... most legalább is úgy érzi, hogy semmi baja sincsen. Az utóbbi időben romlott az étvágya, egyszer visszaadta az ételt, s néha fáj a gyomra. Szinte várja, hogy megkérdezzék: — Mi a panasza? Tudja már rá a feleletet, amint előadja a baját. S hallja az orvos dühös hangját: —

Nincsen magának semmi baja, érti? Mit rontja itt a levegőt?!

S az orvos tényleg kérdezi:

— Mi a panasza?

— Én? Nekem?... — csuklik meg a hangja az öregnek. — Csak... csak a gyomrom fáj, néha.

Egyebet nem is mond. Nem jön a szájára, de utána érzi, hogy nagyon keveset mondott. Még kevesebbet, mint kellett volna. — Most azután mindjárt kidobja az orvos és igaza lesz. Nem is fog haragudni érte. Már szinte fordul is az ajtó felé, amikor ismét megszólal az orvos, s ugyanolyan szenvtelen, nyugodt a hangja, mint amikor az ajtón keresztül hallatszott:

— Az étvágya milyen? Romlott? Na, vetkőzzön csak le.

S addig az asztalhoz megy, hogy megigya az üvegpohárból a már régen behozott feketét, amely azóta teljesen kihűlt.

SIPKA Y BARNA.

405.000 meter vásznai szenek az idén a vásárosnamenyi járás 30 községében

Szabolcs-Szatmár megye tiszamenti községében mar évszázadokkal ezelőtt is ismeretes volt a házi szövésfonás. Ezt a hagyományos foglalkozást 40 községben még ma is folytatják. Különösen a vásárosnaményi járás híres a háziipari kender termeléséről. A.z idén mintegy 30 községben 150 kát. hold kendert termeltek. Az itt élő emberek jól ismerik a kender rostjának fonásához való előkészítését. Két hete kezdték meg a nyü- vést, áztatást. Az áztatás- hoz jól hasznosítják a holt

! Tisza-ágakat, mélyebb, álló ! kis tavakat. A • Gyüre és I Aranyosapáti községek ha- | tárában mintegy 300 hold nagyságú holt Tiszaágban az idén több mint 8000 dolgozó paraszt áztatta kenderét. Nemsokára előkerülnek a kendertörőgépek, vágók és tilók. A lányos házaknál pedig a szokásos szösz-dör- zsölő estéket tartanak. — Ilyenkor itt találják helyüket a falu legényei is, akik hagyományos játékokkal teszik színessé, vidámmá, ünnepélyessé ezeket az estéket. A rostkender vala| mennyi munkafolyamatát I vidáman végzik. Az unal- j más téli estéken a kalákafonást szervezik meg, s csak ott szórakoznak Kellemesen.

A szórakozva végzett rostkészítés komoly értéket jelent ebben a járásban. Az idén megtermett 150 kát. hold kender terméséből

1.620.000 orsó fonalat,

405.000 méter vásznat, vagy

135.000 zsákot készítenek majd. A finom fonálból pedig értékes háziszőtteseket, helyi mintájú hímzéses díszkendőket, térítőkét állítanak elő.

A kötelező biztosítási díjró

A korábbi rendelkezések értelmében a kötelező biztosítási díjak befizetése december 1-én lenne esedékes. A minisztertanács legutóbbi ülésén ezt az időpontot megváltoztatta. A határozat szerint a kötelező mezőgazda- ági (tűz-cs jég) biztosítás, valamint a lakóépületi tűzbiztosítás 1855. évi díjának befizetése 1955. január elsejével esedékes. A biztosítási díj ja-1 nuár 31-ig késedelmi pótlék nélkül fizethető be. A termelőszövetkezeteknek a jég- űztosítási díjat 1955. cv1 uarmadik negyedében kell befizetniük, J

AP AM 1 OLL AVAL*

Vacogtam nedves bunkerokban

hol sápadt, girhes asszonyok

sikoltoztak vagy várták szótlan

a biztos-halál-holnapot;

míg kinn tarolt, gyalult a bomba,

harapta, tépte föl a földet...

s a föld ivott — hosszú kortyokban

itta a vért, nyelte a könnyet,

Lestem idegen katonákat házak mögül vagy fák alól.

Egyszer, láttam, hurkát zabáitok s kértem tőlük. — Hát kaptam isi nagy pofont piszkos nácitól.

2.

Elfáradt hó feküdt a földön, sápadt, piszkos volt, nem fehér s a sikoltást, a jajkiáltást már nagyon .negúnta a tél.; •

A hó alatt ibolya szunnyadt, ezernyi virág várta, várta, hogy sötét, roppant börtönéből kijöhessen az új világra —

Az ágyúk, bombák elhallgattak; komoly, szokatlan csönd lett végül — hiszen tudod! — Megjött a szovjet s mi észrevettük, hogy tavasz készül.

3,

Egy kedves emlék él még bennem: Mentünk az utcán. Hogy hova, nem tudom már. És velünk szemben jött egy köpenyes katona, valamit szólt és fagyott almát nyomott kezünkbe s ment tovább.

(És én azóta nem felejtem azt a köpenyes katonát!)

Álltunk Anyám szoknyáját fogva.

— Hideg télvégi szél dúdolt, m- öcsém hosszan utánanézett

s két harapás közt megkérdezte:

„Üde, anukám, juszki voltf"

Aztán, emlékszem, jött a május. Napfényt, mosolyt, kedvet hozott, és kivonultunk sápadt arccal fiúk, leányok, asszonyok és néhány férfi —■ ki a gyöpre, hol zászlók lobogtak, zene szólt, az öröm arcunkat pirosra csípte, köröttünk minden élt, dalolt, hogy szinte jókedv csörgött a fákról.. Színpadra álltam s elszavaltam apám versét a szabadságról,

4.

Apám versét a szabadságról...

Mert félig költő volt apám! Lázadozott: verseket írt a „föld rögös íróasztalán'%

Félig költő... De aztán később, amikor már hiába vágyott azzá lenni: fogta a vésőt, lendítette a kalapácsot; a szép szavakat reámhagyta;

— ügy érzem, mintha vélem szólna most is. —

Érchangon szólt parancsa: írj! azt, amit én írtam volna!

Szigorú szavát megfogadtam.

Légy tanúm, küzdő ember! íme: az ő tollával, ő szavával vésem föl jövőnk íveire a tőle tanult büszke szókat:

Talán még kettő-három század s Afrikában vagy valahol a földön —— tágas, szép szobában meleg családi csönd honol s ősz öreg apó fölemeli ezüsttel hintett vén fejét s unokák vidám körében ülve pipaszó mellett mond mesét:

„Hallottam én is. Nagyapámtól. Valamikor könnyeket sírt az érd jaj és sikoly dagadt a réten, pusztult az ember, hullt a bomb halál szántott a földön, égen, házak omlottak, 'dőltek romba; éhség, nyomor volt, szenny, ború S mindezt egy rémes szörny o.', úgy hívták régen: háború.“

S az unokák tán meg se értik, mind tágranyitja nagy szemét... Barátaim! ezért a harcunk, hogy az apó mondhassa nékik, mondhassa ezt a,ti szép meséU