Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-27 / 151. szám

4

NIPL4F

1951 JUNIUS 27, ’ VASÁRNAP

EBÉD UTÁN a járóbetegek felballagtak a szobába. Hónuk alá csapták a kispárnát — a szanatóriumét, vagy a módosabbak, finnyásabbak az otthonit, a sajátjukat — és szépen, lassan, lomha, álmos, imbolygó léptekkel lebotorkáltak a hűvös lombsátrak alatt meghúzódó napozófolyosóra.

Egyik-másik, a fiata- labbja még könyvet is hozott. Mások mást hoztak, így például a meszelőlábú,' lilaképű borbély, meg a ragyásarcú, bodroshajú pincér, a „főúr“, egy-egy zsíros, gyűrött kórtyapaklit szorongatott izzadt markában.

A fogatlan, csapottvállú, 8 bordaplasztikás, ziháló lélegzetű vén tanító egy sakktáblával igyekezett, arcán kárörvendő vigyor- ral, zsákmányra éhesen „ma beadom a mattot annak a nagyszájú vasutasnak, a csúcsfejtésesnek“,

Ferike, a lányok kedvence, a snejdig, finombeszé- dű úrifiú franciául, meg angolul raccsolt valamit Gyurkának, a behemót bárgyúképű jogásznak, a hősszerelmesnek, fitogtatva előtte nyelvtudását az „el nem mondott érettségi tételt ..

Mind a ketten rádiókagylót szorongattak hónuk alatt, hiszen ma „Szív- küldi“ lesz és elvégre a szívek forróbban dobbannak, s a szerelmek tán szenvedélyesebben lángolnak itt a szigeten, mint másutt.

ÍGY SORJÁZTAK lefelé a szigetlakok (mert a szanatóriumi betegeket mindenki így hívta), hurcolva magukban a megmaradt kis életet, mint az elégett gyertya megmaradt csonkját, amit még nem őrölt fel a láthatatlan, félelmetes, a rettenetes nagyúr, a bizton őrlő szú .:;

S olyan mohón kaptak az életbe, mintha az utolsó sakkpartira, az utolsó kártyacsatára készülnének, mintha az utolsó szívdobbanás küldené az utolsó „szeretlek“ jelzést valakinek valahová..;

Mert tudták, kegyetlenül tudták, hogyha eljő az este, s megszállja a szigetet a dermedt, riadt éjszakai csend, az őrjítő magányban felrémlik a százarcú rém, s akkor, akkor nincs menekvés, akkor egyedül, barát- talan, kietlen egyedül kell megvívni az irtózatos harcot, a lemondás — remény; lenni — elmúlni küzdelmet.

S a szigetlakok semmitől sem remegtek jobban, mint ettől a magánytól, a köny- nyek, a sóhajok, a lemondások fájdalmas magányától, az éjszakától.

Mert nem lehetett tudni, ki az, ki holnap már nem sakkozik, nem kártyázik, nem vall szerelmet. Lehet, hogy műtét előtt, lehet, hogy csak után, de sokan tudták, érezték, hogy ott leselkedik mögötte sunyin, lépteit követve, a szőrös mancsát felényujtva a menthetetlenség, a reménytelenség. ^edig élni olyan jó, élni olyan szép, még nyomorultan is, még ziháló tüdővel is, még szenvedve is, még gyötrődve is.

MERT SZERETNI az életet csak az tudja igazán, akinek az életet szűkén mérték, aki nem dúskálhat gazdagreményű tavaszokban, csak talán esztendőkben, vagy hónapokban, s kinek az útja nem táguló látóhatár, hanem ponttá zsugorodó lét, hátrálás, hő- kölés a nagy pihenőbe, az

Barota Mihály

cyziqetlakók

örömök, bánatok megnyug- vó, békéltető nagy csendjébe.

Imigyen gondolkodott Lajos bácsi, a szikár, sokatlá- tott, az évtizedes kubikosmunkában megrokkant paraszt, 6 gyermek apja, 8 unoka nagyapja, — ahogy végigfeküdt az ágyon és belenézett a sűrű, forrólehel- Ietű, vibráló fényű júniusi délutánba. Aztán szeme ólmos lassúsággal lecsukódott, agyára tompa zsibba- nás felhője húzódott, érezte, hogy zuhan, egyre mélyebben zuhan a kába, búfelejtő, gondoszlató álomba. Igencsak otthon járt, mert forgolódott, aztán ilyeneket motyogott:

— Kis onokám..: ide

gyere, a térdemre ... hoc, hőc katona. — Aztán felsóhajtott, másik oldalára fordult és nem szólalt. Olyan jóízűen aludt, hogy még az édes álom méze is kicsordult a száján. Nem hallotta már, hogy turbé- koltak a tetőn párjahívoga- tóan, légyottra váróan a galambok. Nem hallotta már a csiripelő gyerekzsivajt, a hancúrozó vihogást és az orvos Évi labdájának pattogását.

Egyszer csak felriadt nagyapó. Mintha kiáltást hallott volna.

— Mi történt? — nézett maga körül ijedten, hunyorgó szemmel, kis unokáját keresve. Mert arról álmodott, álmában még vele játszott, aztán mintha annak segítségkiáltását hallotta volna.

Mivel nem látott semmit, megnyugodott, visszadőlt az ágyra és lecsukódott a szeme. De alig, hogy letette a fejét, azonnyomban fel is kapta, de fel is ugrott, mint a gumilabda, mert valami sikoltás, valami szörnyű sikoltás vijjogott, jaj- jogott végigkígyózva, szerteszét szaggatva a délutáni csendet. És most ismét hallotta, élesebben, közelebbről.

— Segítsséég! Segítsséég!

A betegek felugráltak.

— Mi történt?

— Emberölés?

— Szerencsétlenség?

— Mi van, Lajos bátyám?

— kiáltott a Dorogi-fiú a csatornához kocogó Lajos bácsi után. A többiek is mind felugráltak és futólépésben igyekeztek Lajos bácsi után.

— Mi történt, kislányom?

— kérdi az öreg a reszkető, egész testében remegő, ré- mültarcú kislánytól.

— Beleesett.

— Kicsoda?

— A galamb.

— Hová?

SZEGÉNY KISLÁNY nem volt se holt, se eleven, úgy megijedt és csak apránként adogatta a szót.

— Hová esett, kislányom?

— kérdezte Lajos bácsi, s azzal megsímogatta a kislány fejet. Az hálásan rá- erhelte könnybelábadt szemét, hozzásimúlt és hüp- pögve, akadozva elmondta a történteket:

— A csatornááába... báá- csi kéérem.

— Hogy történt, mikor történt? — szaporáztak, pattogtak a kérdések, a csoportosuló, kíváncsi, részvéttel teli, segíteni akaró betegek szájából. Nagyon saj- hálták a kis Évit, akinek szép bogár szeméből a gyöngyök mintha füzérről bomlanának, gurultak szem

szem után gömbölyűn, pergőn a könnycsatornán, amit arcára ásott az ijedelem. És ezt olyan rossz volt, olyan fájdalmas volt látni. Mert ha valakinek fáj a fáj, akkor a betegeknek fáj a legjobban.

— No, ne sírjál, cseppség,

— vigasztalta Lajos bácsi a kislányt.

— Segítünk, fiacskám, kivesszük mi azt a galambot, ne félj semmit, — így a többiek is.

A kislány felbátorodott, erőt vett magán, s beszélni kezdett.

— Az úgy volt, hogy az a gonosz szürke, az az idegen galamb addig verte azzal a vércse csőrével az én kis fehérkémet, míg egyszer csak zsupsz, beleesett a csa-csa-csatornába.

A GYEREKET annyira felizgatta a baleset, hogy lélegzetet is alig-alig, akadozva tudott venni. Könyörgésre kulcsolta a kis kezét és úgy kérte az embereket:

— Bácsi kérem, tessék megmenteni... megfullad szegénykém — és a gyerek arcát elfutotta a rémület, szemében tompán villant fel a félelem lángja.

Lajos bácsi nem sokáig töprengett, már osztogatta is a parancsot.

— Te fiú, te! Te Dorogi fiú!

— Parancs, Lajos báttya!

— kapta haptákba magát a Dorogi fiú.

— Eriggy, fiam, hozzál nekem harapófogót, meg kalapácsot...

Majd az elinduló fiú után kiáltott:

— De lipjél! Ne olyan urason ...

És honnan, honnan nem, előkerült egy szék is. Az öreg mihamar felkapaszkodott rá, lelökte magáról az ujjast, felgyűrte az ingujját és máris feszegette és tapogatta a csatornát.

— Jön a kúra-nővér! — kiáltotta valaki.

Az öreg meghökkent, megállt a mozdulat a kezében. Aztán rántott egyet a vállán és tovább végezte a dolgát, elvégre egy életről van szó, még ha madárról is, akkor is élet, az is élet.

De már gurult is a kis gömböc nővér, szélsebesen viharzón, vésztjósló, villámosztó tekintettel.

— Ja-ja-jaj! Hű, mi lesz itt mindjárt megfizetve?! Gyere, fater, húzzuk a csíkot, míg lehet, mert jön a mutter, — intett a „főúr“ a pincérnek. És máris elkocogtak sarlózó, kaszáló léptekkel. Aztán elővették a kártyát, és máris csattogott:

— Zsírt bele!

SIPOLÖ LÉLEKZETTEL,

dübörögve, fújtatva jött a nővér, szájából mint lang- eső patakzott a pöröly:

— Mi ez, kérem? Rendbontás? Tessék kérem kú- rázni, hallatlan, felháborító, aló mars, egy-kettő, indulás, egy percen belül egyet se lássak itt... nem hallotta?

— és a szava, mint az ostor, Lajos bácsi nyaka köré tekergőzött, viharthozón, élesen.

— Dehát beleesett a galamb a csatornába, — próbál magyarázkodni Lajos bácsi.

— Csak nem hagyhatjuk a csatornában, hiszen belepusztul, — ellenkezett a Dorogi fiú, közben előkerült a szerszámokkal.

A nővér ellenkezést nem tűrő hangon visszafelelt:

— Az kérem engem nem érdekel. Ha beleesett, beleesett! Mért esett. Tessék kérem kúrázni, ami rend, az rend. — Majd kissé megenyhülve: — Majd kiveszi a mester, menjenek csak feküdni, azonnal, tüstént, — pattogott a vezényszó, hegyesen, keményen, akár egy szolgálatvezető őrmester szájából.

— Értse meg, hogy a galamb, — próbálkozik a Dorogi fiú a kúra-nővér előtt hadonászva.

— Hallja, ne kaparásszon itt az orrom előtt, mert mindjárt nem tudom, mit csinálok magával!

LAJOS BÁCSI kéretőre fogta.

— Ejnye, ejnye, ne legyik már olyan kűszívű, — mor- colta Lajos bácsi ráncra homlokát, — mire való az?

— Mit mondtam? Nem hallotta? Meddig várjak?

— Hijnye, azt a keserves ‘stenit, — háborgott az öreg, majdnem kibuggyant belőle valami cifra gorombaság, de az utolsó pillanatban nyakoncsípte, de a széket úgy a földhöz vágta, hogy az menten bele is sán- tult az egyik lábára.

— Sok pénze van! Meg fogja csináltatni. Hétfőre meglegyen, megértette!

Az öreg nem szólt semmit, fogta magát, dörmög- ve, morcosán elballagott, s ilyenformámképpen gondolkozott: — Nincs, itt kivel beszélni, hiszen ez egy fertelmes fehércseléd, vinné el az ördög az ilyeneket!

Dörmögött, mormogott a többi is, persze csak akkor, amikor eltűnt azon az úton, amerről jött ez az áspiskígyó kúra-nővér, ez a nem- ■ kívánatos nőszuniüy. >■

Jujujuj, hogy mit raktak ott rá, szinte a falak is szégyenkeztek. Esett ott szó a gyermekkoráról, a rokonságáról, a felmenő ágról, meg a lemenő ágról, aprószentekről, meg a nagyokról ... de még másról is...

Mire - lecsendesültek az indulatok, előkerült a mester, aztán kimért, tempós mozdulatokkal, öregesen, tapogatózva hozzákezdett a cső lebontásához.

ÉVIKE ott topogott kétségbeesett várakozó arccal a mester körül. Megköny- nyebbülten sóhajtott fel, amikor az egyik csövet sikerült lebontani, no, biztosan ki is veszi a bácsi és akkor sohasem bocsájtom el magamtól, kalitkába zárom, etetem, itatom és hálául a kis fehér csak nekem fog turbékolni, — gondolta Évike.

A mester lábujjhegyre állott, előbb a jobb szemét húnyta le, a másikkal be- lémeredt a tátongó setét- ségbe.

Évi ott forgolódott körötte tipegve, topogva, kezét tördelve, reszkető izgalommal.

— Látszik, él? — kérdi kis csengetyűszólású hangjával. Szíve torkában dobogott, szája elnyílt, pihe- gett, feltoluló könnyeit nehezen rejtegette.

— Nem látok semmit.

Jaj, ezek a szavak, akár

az arculcsapás, úgy érték Évát. Inkább ne mondott volna semmit. A kislány arca ismét megfelhőzött. És a szeme, mintha látnál vergődő madárkát, ki a fészekből kiesett, s el nem tud szállni, ott vergődik előtted a porban, a megsemmisülésben.

— Valami fehéret látok benne... — vigasztalta a mester, akinek megesett a szíve a kislányon és ráragadt a gyermek izgalma. Most már kettőzött erővel vívódott azzal az átkozott csatornával.

Az ördög vinné el, hiszen csak ne csúszott volna le a csatorna aljába, mert se kézzel, se rúddal nem érte el. Leszállt a székről, leguggolt és alul próbálgatta feszegetni a csatornát, de nem ment, sehogyse sikerült. Szép lassan visszaigazította a kibontott csövet, felvette a harapófogót, belerakta a szerszámosládába, hóna alá vette, megállt a kislány előtt. Kezét kitárta, aztán tehetetlenül visszaejtette, hogy oizony megtett mindent, amit lehet, de sajnos, semmi sikerrel. Mintegy engesztelésül, megcirógatta a kislány arcát, aztán elment. Ottmaradt Éva kétségbeesve, búsulva, lefelé görbülő szájjal, aztán té- veteg, botorkáló léptekkel, lehajtott fejjel sírdogálva elindult ő is. Az ajtóból még egyszer visszafordult, hogy búcsút vegyen a halálraítélt galambtól.

A NAP is lesiklott az erdő mögé. Lajos bácsi szemére sehogyse jött álom. Nem ment ki az eszéből az a ga- lambhístória. Vájjon mit érezhet? Vájjon él-e még? Mint perceit számlálgató halálraítélt, vagy mint eszméletlen a különítőben — brr... megrázkódott. Nem is volt nyugvása. Egész éjszaka hánykolódott, forgolódott ágyában. Majd aztán nagy óvatossággal felkeli, belelépett bakancsába, magára kapta a nadrágot, az ujjasát, aztán lábujjhegyen, halkan kikopogott a folyosón, ki az udvarra, ki a csatornához. Megállt, hallgatózott, fülét odatapasztotta a csatornához. Jó ideig hallgatózott, míg végre valami neszt hallott. Erre letérdelt, s alulról próbált benyúlni a csatornába, de sehogyse ment. No, majd hasrafe- küdt és úgy próbált benyúlni. Nem érte el a galambot. Aztán megzörgette kézével a csatorna szélit, valami csúszást hallott. A galamb a körülötte lévő mozgásra, zörejre életre kapott és kétségbeesett szárnyveréssel próbált valahogyan kijutni. Persze, nem sikerült. Hanem inkább megint csúszott lefelé. Addig, addig csúszott, hogy Lajos bácsi már elérte az ujja hegyivel és akkor mégjobban, még mélyebben benyúlt a csőbe, s egyszer csak érezte kezében a galamb testének melegét, selymes tapintású tollát. — Megvan, — kiáltott fel az öreg, lelkesülten, örömmel, észre sem vette, hogy körülötte hányán figyelik a nagy mentési munkálatot. Ott volt bizony Évi is. Amikor meglátta Lajos bácsi kezében a galambot, úgy megdobbant benne az öröm, mint a madárszó, mely csengve-szállva terült el a fejük fölött az ébredő hajnalon. Megvan, él, él az elsiratott fehér galamb, — lelkendezett, ugrándozott.

A GALAMB ott pihegett Évi kezében, szeme megtört, tompafényű bágyadt kicsi pont. Szemében az átélt borzalom, mint valami fekete árnyék. Éva cirógatta, arcához szorította és kedves, gügyögő szavaival igyekezett elfeledtetni mindent, mindent.

— Mi történt? — kérdezik a csoportosulok.

— Ez a bácsi vette ki, —1 mutatott Éva Lajos bácsira,

— ő mentette meg az én kis fehérkémet, — nézett föl rá szíve mélyéből hálásan, kedvesen, tiszta gyermekszemével.

— Mert mindig töri az embert a nyavaja, — men- tegetődzik. szinte szégyenkezve az öreg. — Fenn vagyok már hajnalok hajnalán. Pedig most vón módomba kialudni magam takarosán, urason, de hát az én szemem csak a régi keléshez van szokva. Mert tudják, a kubikos ember nemigen alszik sokat, nemigen süt a hasára a nap, meg aztán nem paplanos ágyban alszik, komótosan,, hanem vagy barakban, vagy valahol mikor hogy, mikor merre és mi a munka — tereli a szót az öreg elfelé, másfelé, ügyesen, ravaszul, hátha nem veszik észre, mert nem szereti a hálálko- dást, meg a szép szavakat. Meg oszt gyerekség az' egész, szót sem érdemel.

IGEN AM, de lecsaptak rá, mint héjjá a csirkére.

— Arról beszéljen Lajos bátyám, hogy vette ki a galambot, ne mindig másról,

— térítette vissza a Dorogi fiú az öreget a mesgyére, mint mikor a kondás cser- get az ostorral a jószágnak, hogy hát ne arra, hé!

Az öreg rámordul mérgesen a fiúra.

— Hát mit beszéljek, he! Mi van azon beszélnivaló; Annyi volt az egész, hogy lejöttem, oszt benéztem a csatornalyukba, aztán benyúltam és kivettem. Nna. Ennyi az egész, — foglalta össze igen tömören az öreg az eseményeket. — Majd cigarettát sodort, lassan, ráérősen.

— ‘szén, ha már megvan, hadd éljen, — vágott fejivef a galamb felé. — Ö is csak élni akar, mint te, vagy én. Nem igaz? Itt is csak addigi forgatják, nézik az embert' azon a röggönyön, míg valahogy csak rendbehozzák.

— Mig be nem olvassák a plasztikát, — huncutko- dott a Dorogi fiú. Erre aztán kirobbant a kacagás! csengőn, sziporkázva, szétterülve.

— Pszt! Vizit! — sziszegett valaki.

ERRE mint a felrebbentl madársereg, helyre iparkodott mindenki. A kúra-folyosó szélén feltűnt a félelmes nővér, az őszülő halán- tékú Karvaly doktor kíséretében.

— Hogy éhzi magét? i Hogy van khévem? — kérdezte az orvos nagy finoman, nagy előkelőén,, ahogy hátratett kezekkel1 elsétált a szigetlakok előtt. Mindenkihez volt egykét kedves, biztató szava.

— Maga szépen gyógyul, khhévem, — mondja Lajos bácsinak. Majd a vén tanítóhoz fordulva. — Maga is hvendbe fog jönni kéhem.

A betegek mosolyogtak, vígabban, derűsebben, mint máskor. Az orvos szentül hitte, hogy lám, milyen jó az orvosi kezelés, milyen szépen gyógyulnak a betegek, milyen megelégedettek, milyen mosolygósak, a nővér meg azt a fényt, ami ott ragyogott az emberi arcokon, annak tulajdonította, hogy lám, milyen tekintélye van neki.

De sose tudta meg, se az orvos, se á nővér, mért volt ezen a reggelen olyan jó kedv, miért csillogott annyi remény a betegek szemében ezen a júniusi reggelen — ott a nagyerdei szigeten,; i