Néplap, 1953. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1953-02-08 / 33. szám

n KÉPŰIP 1953 FEBRUAR 8, VASAIDAT )5J* nyevmvatk egyik vasárnap délelőttjén, szokás szerint, rúg­tak-búgtak a tiszaberceli haran­gok. Mintha azt zengték volna ki Súgásukból: ide gyertek... ide gyertek... A római katolikus templom előtt kisebb csapat ember, asz- szony állt meg. A velük együtt érkező néhány süldőfiú, leány alig látszott ki a felnőttek árnyé kából. Ez a kis külön álldogáló embercsapat mintha azon gondol­kozott volna: bemenj enek-e a templomba, vagy ne? Kopott, szí- nehagyott ruházatuk durván gyű­rött volt és a szegényes öltöze­teket másszínü foltok csúfították Némelyiknek mezítelen lába kí- hasadozott ta'pbőreivel úgy lapult az utcai porban, mint régi. idő verte vályogdarabok. A szépru­hájú, hófetoérgyolcsingü, nyeker- gós csizmás kulákn agygazdák el­fordított fejjel kanyarodtak be előttük a templomba... Végül emezek is elhatározták magukat és nagy szemlesütve kezdtek be­sorakozni, ha már megtették azt a négy kilométernyi utat a Kis- pap-tanyáról. A tisztelendő tekintetében meg­elégedettség sugárzott, ahogy a szószékből végignézett „bárányai­nak” ájtatos arcán. Aztán folytat­ta tovább hízelgő, hullámzó hang­ján prédikációját: . Bizony, mondom nektek, atyámfiai: bol­dogok a földi szegények, mert gazdagságuk lészen a mennyek­ben. Ne zsörtölődjünk hát, ne til­takozzunk az isteni bölcs rendel­kezés ellen, hanem mindegyikünk igyekezzen tűréssel elviselni az isteni kegyelem által nekünk aján­dékozott földi életünket...“ Szép, fehér, puha kezeinek moz­dulataival is igyekezett kísérni mély, éneklő hangjának lejtéseit. Szállt az ige a szószékről. A hí­vek közül egyesek szundikálni kezdtek, mások meg azon gondol­koztak, vájjon milyen idő is lesz holnap? A kispap-tanyasiak, a cselédek pedig repedt, kérges ke­züket nézegették. Csak néhány öregasszony figyelte a tisztelendő csipkés fehérgyolcsba bujtatott karjait, amelyet hol kitárt, mint madár a szárnyát, hol pedig fe­PAPOK TANYÁJÁN nyegetőzött mutatóujjával. Elzen­gett hát a prédikáció annak rend- je-módja szerint. És másnap a tisztelendő úr még javában hor­kolt puha ágyában, amikor haj­nali három órakor Kántor Imre tanyagazda szitkozódva verni kezdte a rozsdás ekevasat a Kis- pap-tanyán, a jászóvári prépost- ság berceli uradalmában. A kövér prépostok 655 holdat birtokoltak a Kispap-tanyán. A Tisza túlsó partján feküdt a bir­tok és Tiszabercel községhez tar­tozott. Hogy hogyan nyújtották idáig tenyerüket a jászóvári pa pok, erről nem tudnak semmit még a legöregebb tanyabeliek sem. — Én nyolcvannyolcban szület­tem, — mondja Zimán Ferenc bácsi. — Már kisfiú koromtól kezdve bejártam erre mindenfe’é. Hogy hogyan lett ez a birtok a prépostságé, a jőnyavaja tüSja. Nem nagy csuda, hiszen a papoké volt ezelőtt majdnem minden föld tanya, meg minden... — Ahogy Zimán bácsi beszél, nagycsontű. bütykös ujjaival gyakran hajto­gatja félre a szájába á'ló verese? színű, de már őszülni kezdő dús bajuszát. A felszabadulás előtti időben tizenegy cselédcsa’ád lakott ezen a tanyán, meg Kántor Imre ta­nyagazda. Ennyi földet persze ilyen kevés ember nem tudott megmunkálni, ezért egyrészét a berceliek munkálták harmadában. Evy hold után két nap* „úrdo’gát” kellett végezni ingyen a papok­nak. Másik részét pedig napszá­mosokkal dolgoztatták. — Volt eszük ám a tisztelen- dőtoek, — mondja Kegyer János volt cseléd. — 9—10 éves gyer­mekeket használtak itt napszám­ra. Ezeket nem lehetett - felnőtt munkásoknak számítani. 50—60 filléres napszámot kaptak napfe1- íöttétől későestig való munkáért. Mert volt itt gyermek minden családnál 5—6 is. Zimán bátyá- móknál meg hét gyermek nevel­kedett. — Mégha nevelkedhettek vol­na, — szól közbe Zimán bácsi. — De még azt is úgy megcsinálták a papok, hogy négy fal közt, — egy szobában — négy család la- kott! Minden sarokban egy. Azért volt ez, — magyarázza Zimán bá­csi, — mert az asszonyok sürven összekaptak a közös tűzhelynél, akik aztán a hazamenő férjeiket uszították egymásnak. — Még a pipát is kiveszi szájából. — Itt bújik aztán kí a szeg a zsákból! Mert a majdnem mindég harag­ban lévő cselédek aztán nem mertek se tenni, se szólni. Tartót- tunk mindég a haragostól, hogy majd be találja súgni az intéző­nek, ispánnak, tanyagazdának. — Mert vót itt kisisten éppen elég. Aminek aztán az lett volna a vé­ge, hogy kiadták volna a „pak- szust“. Hiszen úgy adták-vették akkor még a szegény cselédem­bert, mint a jószágot! Kántor Imre volt a tanyagazda. Az ispán, intéző a gávai nagy- papok-tanyáról járt ki, ahol ugyancsak 500 holdas birtoka volt a prépostságnak. Kántor Im­re volt itt az ál'andó „nagyfiú”. Még azt is megtette, hogy egy ál­lástalan tanítót költöztetett a ta­nyára, akivel kosztért, néhány ga­rasért taníttatta két csemetéjét. Ebben a pár évben tanu'hatott csak néhány cseléd gyermeke is a felszabadulás előtt. Se azelőtt, se azután a felszabadulásig. Mert Kántor a leányát Nyíregyházán járatta tovább polgáriba, a taní­tót pedig „elbocsátotta". A cselédek élete a papi prédi­kációknak megfelelően, nagyon szegény, keskeny partok között csörgedezett, sűrűén elakadva a szenvedés, nélkülözés keserű kín­jaiban. A kevés kommenció csu­pán arra volt elég, hogy ináról holnapra felvirradjanak hajnali háromkor s dolgozni tudjanak to­vább a prépostságnak. Zimán Fe­renc bácsi, mint egy régi rossz álmot, úgy mesél el egy esetet, ami 1941 telén történt meg vele. — Kutyaszorító hideg volt ak­kor éjtszaka is. Előző este későn feküdtem le. Még el sem alud­tam, meg se melegedtem, amikor az a büdös Kántor verni kezdte az ébresztőt. Felkeltem és nagy álmosan, fáradtan kezdtem hozzá a-z öltözködéshez... — itt elakad. Feleségére tekint, mintha azt kér­dezné tőle: mondjam-e? Felesége nagyot sóhajtva, fordítja el fejét a tűzhely felé. Aztán mégiscsak elkezdi Zimán bácsi: — Szóval, szégyen ez most már, vagy nem szégyen, de úgy volt, hogy egy­általában nem volt mit húznom akkor a lábamra. Nem volt lábbe­lim. Az utolsó bakancsom is szét volt már menve, hogy nem is le­hetett felhúzni. Én meg összeszo­rítottam a fogamat, aztán gye­rünk az istállóba, úgy mezitláb. Nagyokat léptem. Szinte ugrot­tam, mert a fagyos hó istenigazá ban sütötte a talpamat. Az is'ál­lóban pedig, magyarul mondva: beleálltam a friss ökörpiszokba. Az meleg volt. A Kántor meg be­jölt, megállt a hátam mögött, az­tán azt mondja nagy gúnyosan: „Olyanokat ugrottál az előbb, te Zimán, mint egy jókedvű csikó. Nem tudsz te csendesen járni?” Mintha kést forgatott volna a szívemben... — De nemcsak nekem, az én családomnak volt ilyen sorsa, —- szólal meg újra Zimán bácsi. — Mert teszem azt, hogyha húsz embert egyforma kegyetlenül ki­kötnek, nem egyformán szenved mind a húsz? De bizony egyfor­mán. így voltunk mi is itt mind. Nem volt itt soha megállás. Egy­formán szólt az ekevas hajnal: háromkor hétköznap is, ünnepnap is. Mert a jószágnak vasárnap is enni kellett. Hogy mi eszünk-e, azt nem kérdezték. Csak meniünk el ünnepnap a templomba, ahol hallgathattuk a sok prédikációt a másvilági bo'dogságról. Na, kö­szönjük. Másnap meg gyerünk to­vább ... Hej, de sokszor szeret­tük volna megmondani g magun­két a nagypapoknak! — Nem láttuk azonban színü­ket sem. Nem jött ide ki soha senki, csak nagyritkán az in téző a gávai Nagypapok-tanyáról, hogy szétnézzen azzal a nagy vasvi la- szemeivel a cselédek közt, meg a földeken. Évente pedig a jószág­kormányzó kocsíkázott ide nagy hintóján. Beült az irodába. Ott hüppögött, püppögött, meg fújt, mint egy hízott disznó. Mert olyan kövér volt az. hogy a nagy veres tokája csak úgy csüngött... Na aztán, elszámoltatta az inté­zőt, tanyagazdát, hogy mennyi jövedelemre lehet számítani. — Egyebet se csinált. Mi meg örül­tünk, ha valamelyikünknek fo- gadta a köszönésünket. Hej... — nyújtja el hosszan Zimán bácsi a szót. — Szóval, nem jó világ volt az nekünk, akárhonnan is néz­zük! Mert könnyen prédikálhatta azt nekünk a pap is, hogy tűrjünk, szenvedjünk, amikor ő maga is ötven hold jó földet haszná’t az egyházi birtokból a jó fizetése mellett... .* Most is tél van. Elég hideg, ke­mény tél. Zimán Ferenc bácsi lá­bán hosszúszárú, jó pár zsíbos bőrcsizma feszül. Kegyer János­nak is majdnem tiszta új bakan csa van.. Nem szalad itt már haj­nali háromkor senki mezitláb az istállóba! Nem veri senki a reg­geli ébresztőt! A felszabadulás után a nép ha­talma a volt cselédeknek jutta­tott itt minden ingóságot, állatok­kal, gazdasági felszerelésekkel együtt, közös megegyezés szerint. Mindezek mel ett még családon- kint 5 hold jó földet is. Merőben új világ van immár itt is, ezen a kis tiszamenti tanyán, ahol emberöltőkön keresztül vé res-verejtékükkel duzzasztották a jászóvári prépostság páncélszek­rényét. Az iskolásgyermekek vi­dám kacározással nyargalnak reg­gelente a szomszédos György tanyai általános iskolába. A tanya képe is mennyire megváltozott. A régi, rosszemlékű nádfedeles há­zak közül büszkén kívirítanak cseréptetőikkel Kerekes István, Sepcsik Gyula, Karai György. Soltéss Pál új házai Alig tíz tizenkét éve mégcsak nem is ál­modhattak arról, hogy valaha is új házat, nekikva'ó új országot fognak építeni. Hogy az övék lesz a föld, az ország, az ember­ség. a boldog jövő. A költő sza­vaival mondják ma: szent a föld: az izzadó nép talpától, művelő kezétől, a nap felé törő magoktól — nem püspökök szenteltvizétől. . .“ ifj. ASZTALOS BÁLINT ELMÉLETI TANÁCSADÓ *-------------------- " " - ----------------------------------------- • Kit hell hulfíhnnh tekinteni? A kulákkérdésben tanúsított opportunizmusnak számos esetben oka az is, hogy funkcionáriusaink nem ismerik eléggé pártunk pa­rasztpolitikáját, nincsenek ponto­san tisztában azzal: kit kell ku­láknak tekinteni? „Maguk a ku­lákok is természetesen szívesen mossák el a határt, mely őket a középparaszttól elválaszt ja...“ — hívta fel a figyelmet ezzel kap csolatban Rákosi elvtárs. Ebben a törekvésükben a kezükre játsza­nak. az ő malmukra hajtják a vi­zet azok a tanácsdolgozók, akik a legkülönfélébb hamis elmélete- két agya'ják ki sok helyen a „ku- iák-kat egór iákról” s megkülön­böztetnek „pénzügyi”, „beszolgál- tatási”, „ipari“, „politikai” stb. kulákot. Már ebben a zűrzavaros megkülönböztetésiben benne van az opportunizmus gyökere, mert kulák csak egyfajta van: a kizsák­mányoló. A nép esküdt ellensége: aki a múltban is kizsákmányoló tevékenységet fejtett ki, vagy je­lenleg is azt folytat. Az ilyen kö­dösítő megkülönböztetés a gya­korlatban aztán arra vezet, hogy — eltűnik a kulák. Csupán első lépés, hogy valaki t „pénzügyi” ku- Iákból „beszolgáltatási” ládákká minősítenek, a következő lépést már, ha megteszik: a kulák’istá­ról is teljesen törölik a kulákot. A rendelet szerint, ha a kulák fia nagykorú lesz s kiviszi a fö’d egyrészét és ennek következtében a megmaradt földterület 25 hold alá. vagy kataszteri értéke 350 aranykorona alá csökken: tovább­ra is köteles mezőgazdaságfej- Icsztési járulékot fizetni. Az a ’•"Iák, aki 1949-ben mezőgazdaság­fejlesztési járulékot fizetett, csökkent földterülete után ma is köteles fizetni és — r.em szabad levenni a kuláklistáról. Nagyon sok kulák lekerült a nyilvántar­tásból olyan ürüggyel, hogy fiára íratta földjének egy részét, s ügyeskedéssel — legtöbbször ta. nácsi segéd’ettel — elérte, hogy két gazdakönyve van, annak elle­nére, hogy továbbra is közös ház­tartásban élnek, s együtt művelik a földet. Törvényeink szerint az 'lyen termelőket továbbra is ku­taknak kell tekinteni, ha —■ sza­bálytalanul — le is vették időköz­ben a ku'áknyilvántartásból: visz- sza kell oda rakni. Legtöbb kulákot a földfelaján­lások révén vettek le a kuláklis­táról. Hová tűntek ezek a ku’á- kok? Sehová se tűntek el, a való­ságban túlnyomórészt ma is ott é’nek falujukban és — ma is ku- ’ákok. Csak a helyi tanácsok ve­zetői — opportunizmusból, vagy pártunk parasztpolitikájának meg nem értésével, de mindenesetre legsúlyosabb megsértésével — nem tekintik őket kulákoknak. Ilyen címen az utóbbi évek során a tanácsok többezer kulákot vet­tek. le kuláklístákről. Vájjon ki hiszi el ép elmével, hogy az a ku­lák, aki a cselédek zsírján, a po­tya robotmunkán, negyedes kuko­ricán, vetőmaguzsorán stb. szedte meg magát, és ma is szüntelenül visszasírja a régi időket, amikor büntetlenül nyúzhatja a népet: ki hinné el egy percig is, hogy a földje felajánlása után egyszeri­ben szelídlelkű báránnyá vá’to. zott? A visszacsapásra készülő s erre bármely- pillanatban kész el lenség ügyes színeváltozása ez: csapda, amellyel a dolgozó pa­rasztságot akarja megtéveszteni. A vér nem válik vízzé, és fordít­va sem. Báránybőrbe bújt ordas­farkas — kulák maradt ő tovább­ra is. Annak meghatározásánál, hogy ki a kulák, az 1948. előtti vagyon: állapotot kell tekintetbe venni. — Tehát ha egy kulák — azért, hogy kibújjon a progresszív adó­zás és beszolgáltatás a’ól — az utóbbi évek során felaján'otta vagy ezután felajánlja földjét, vagy annak egy részét: ez nem jogosíthat fel egyetlen helyi ta­nácsot sem arra, hogy az ilyen kulákot ne tekintse kuláknak, ki­vegye azt a kuláknyi'vántartás- ból. sőt ,,középparasztosítsa“. Azt a kulákot, aki 1948 ban ku’ák volt és 1949-ben mezőgazdaság- fejlesztési járulék fizetésére volt kötelezve: ma is kuláknak kell te­kinteni! Aki kulák volt — ku’ák is marad! Törvényeink szerint kit kell ku’áknak tekintem? Az 1952. évi törvényerejű rendelet szerint ku- láfenak kell tekinteni azt a föld- tulajdonost, akinek birtokában — a kertet, gyümölcsöst négyszeres, a szőlőt ötszörös szorzattal szá­mítva— 25 kát. ho’d, vagy ennél nagyobb földterület van, vagy pe dig kataszteri tiszta jövedelme el­éri, vagy meghaladja a 350 arany­koronát. Annak kell számítani még akkor is. ha földje egyrészén nem maga gazdálkodik, tehát fe­lesbe, vagy bérbe kiadta. Világo­san kell látnunk, hogy a mező­gazdaságfejlesztési járulék fizeté­se nem az egyedüli és nem is mindig pontos meghatározója an­nak. hogy kit kell kuláknak te­kinteni, — mint ezt a „pénzügyi” kulák zavaros elmélethirdetői vallják. Már amiatt se, mert nagy számban vannak olyan 25 holdon, vagy 350 aranykoronán aluli föld- tulajdonosok, akik nem fizetnek ugyan mezőgazdaságfejlesztés; járulékot, de világéletükben min­dig cselédet tartottak, a munká­sok verejtékén zsírosodtak, „úri parasztok” voltak — vagy vető­mag-, igauzsorával s a kizsákmá­nyolás egyéb ezernyi formájával nyúzták a népet. Ezek között el­sőként jönnek tekintetbe az olyan kizsákmányolok, akiknek földjük mellett cséplőgépük is van, vagy volt 1948. előtt. Az ilyen földtu­lajdonos kizsákmányoló: a csép­lőgépnél 20—25 főnyi munkacsa­pat dolgozik, amelynek verejtéké­ből egy nyári idényben dagadtra keresi magát, nagyon sokhelyt 13-ik részért csépelt s csak a 3. részt adta oda a munkásoknak, ő maga pedig 300—400 mázsa gabo­na gépkeresetet vitt haza udvará­ba ... Törvényeink szerint azt a fö'dtulajdonost, akinek cséplőgé­pe, elemi vagy gépi erővel hajtott munkagéppel rendelkező ipari üzeme — malma, darálója, olaj­ütője — van, vagy volt 1948. előtt, továbbá, akinek üzlete vagy kocsmája van, vagy volt és emel­lett földje is van: ku'áknak kell tekinteni abban az esetben, ha a földterü’et kataszteri tiszta jöve­delme eléri, vagy meghaladja a 100 aranykoronát. Kuláknak kell tekinteni és fel kell venni a kuláktistára minden olyan kizsákmányolót, aki bár nem esik az e'őbbi meghatározá sok, tehát a kát. holddal vagy aranykoronával pontosan megálla­pítható kulákhatár alá, de túlnyo­mórészt kizsákmányolásból élt' vagy él és nem a maga vagy csa­ládja kétkezi munkájából. Számos község végrehajtó bizottságában sokat vitatott kérdés volt: kulák- nak tekintendő-e az a termelő, aki annakidején cselédeskedett, „sze gényember gyermeke volt“, —, „pusztán nőtt fel” s közben any- nyira megtollasodott — harácso- lással. iga- és vetőmaguzsorával, vagy egyéb úton-módon — hogy ma vagyona ióval „felüti” a 350 aranykoronát? Ezek is kulákok. Csak azok nem helyeslik ezt a döntést, akik nem marxisták és nem értik meg világosan a kispa­raszti gazdaságon, a magántulaj­donon alapuló mezőgazdaság fej­lődési törvényét, amelyet Lenin úgy fejezett ki: «... a kisüzem állandóan, minden nap, minden órában ösztönösen és tömegesen szüli a kapitalizmust, a burzsoá­ziát,“ Rákosi elvtárs pár évvel ezelőtt egyik beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy „mindenki ponto­san tudja, ki a kulák falujában". Mindenki pontosan tudja, ki tar tott cselédet. Id kupeckedik. spe­kulál, ki az uzsorás, — ki a ki­zsákmányoló? Amikor és ahol a helyi tanácsok az utóbbi hetekben ennek gondosabban utánanéztek és alaposabban szemügyre vette': a kulákok múltját, — és be is igazolódott. Kiderült, hogy jóval több a kulákok száma, mint amennyit eddig nyilvántartottak. * A fent közölt sorok „A kulák igazi arca” című. most megjelent brosúrából valók. Pártszerveze­teink széles körben terjesszék ezt a brosúrát nemcsak a párttagok, hanem minden dolgozó paraszt között is

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom