Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
Most egy csöppet izzadni kezdtem. <— Megálljunk csak — mondom. > Majd egymásután mondom a nevem betűit, jó? <—< Jó, kérem. <—11 Hát először is jön az ábécé legutolsó betűje. Zé. ~ Vé? *—< Nem, kedves, nem vé. Mi az ábécé utolsó betűje, nem tanulta az iskolában? Mély csend. i—> Na jó, kedves, azért nem kell megsértődni, csak úgy kérdem, hiszen meg fogjuk mi érteni egymást előbb-utóbb, úgy-e? !—> Hát lebet, kérem .—■ hangzik kissé bizonytalanul. >—> Na látja i—i mondom újra éledő reménnyel. —i Majd másképpen próbáljuk meg. Az én nevem azzal a betűvel kezdődik, amivel a zivatar. <—< Tivadar? — Nem Tivadar. Zivatar. Vagy mint a Zeppelin. r-> Micsoda? i—i Semmi, semmi kérleltem rémülten, az, amit most másodszor mondtam, az nem fontos. Csak az fontos, hogy zivatar. Érti? «—' Értem, kérem. ~ Na Iám. Zé, mint zivatar, a, mint Abrahám, gé, mint gazember, o, mint ország, en, mint német. Érti most, fiam? i—i Igenis, kérem »—» most már értettem . . . <—< Na aranyom -—■ mondom boldogan. —< Hát mit fog mondani? «—< Hogy egy Ábrahám nevű gazember Németországba . . . Hogy a következő pillanatban mi történt, arra nem emlékszem egész határozottan. Csak elkezdett a szoba velem kissé keringeni. Először jobbra, azután lassan, meggondoltan vissza balra. Maid mintegy kába révületben a következő hangot hallottam a telefonból: —- Nagyságos úr, kérem . . . <—< Tessék lihegtem kimerültén, r Én szívesen megmondok az én nagyságos uraméknak mindent, amit csak mondani tetszett nekem, de . . . ~ De? »—> De nem volna mégis jobb, ha meg tetszene mondani, hogy ki kereste őket? <—< De az ilyen, meg amolyan >—> ordítottam <—■ hiszen azt mondom egész idő alatt! ^ Mit? <—* A nevemet! <—' Éppen ez az, kérem! Ne a nevet tessék mondani, hanem a telefonszámot .. . Meg voltam mentve. Persze, hogy a számomat kellett volna mondani, nem azt a nyomorult, érthetetlen nevemet. És ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy milyen szerencse . .. Milyen szerencse, hogy újságba írok és nem telefonba. Különben soha nem lehetne belőlem ismert nevű író e földön. Tamási Áron: SÓVIDÉKI TÁRSASJÁTÉK A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fái és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra. Sokáig nem jött senki. Végre a szejkei részen előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és Iajtorjás. Két pereszlén pejlovacska húzta. Fent egy keresztülvetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór és büszkén hirdette, hogy: >—> Én sófalvi vagyok! Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis és az arcája, valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje. Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a tetőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé és helyből megáll. ,—■ Ebből üsmeretség lesz <—< mondta a székely, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret s derékig emelte kalapját. i—> Jónapot kívánok, bácsi! —* köszönt és nekihiU lent a feje is. Mára megvolt н mondta a székely. <—< Ültessen fel, bácsi! Meg lesz fizetve >—< szór lőtt az úr kissé tehetősen. j A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, 31
