Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
Zágon István: MAGYARÁZOM A NEVEMET Mindenekelőtt egyet vagyok kénytelen kijelenteni. Azt, hogy nagyon jól tudom, miszerint azt, ami most következik, tulajdonképpen egészen másképp kellene megírni. Teljesen tisztában vagyok ugyanis azzal, bogy bármennyire személyes élménye is a megírandó eset az írónak, még sem szabad úgy megírnia, mintha vele történt volna. Hanem azt írja az ember ilyenkor, bogy: Barátom, a milliárdos sóhajtva verte le szivarjáról a hamut és a következő történetet mesélte el” .. . És akkor meg lehet írni az egészet, szóról-szóra, de úgy, mintha nem velünk történt volna meg, hanem a barátunkkal, a milliárdossal. Már csak annál inkább is, mert ami egy milliárdossal történik, az mindig érdekesebb, mint ami egy íróval megeshetik. De meg lehet írni a dolgot első személyben is. Csak akkor az embernek nem szabad a saját nevét és a saját életkörülményeit használni, hanem azt kell mondania, hogy: ‘Akkoriban az oxfordi egyetem növendéke voltam és azon az emlékezetes májusi estén így szólt hozzám a kegyetlenszemű szőke asszony: Nézze, kedves mister Brown” . . . Mondom, én mindezt bölcsen tudom. És tessék elhinni, hogy az írói szerénység érdekében szívesen nevezném magam álnéven, mondjuk úgy, hogy Shakespeare vagy Goethe, szóval egy ilyen egyszerűbb nevet rendkívül szívesen használnék a magamé helyett, de nem tehetem. Arról van ugyanis szó, hogy meg kellett magyarázni a nevemet. A saját, igénytelen nevemet, telefonban. Úgy kezdődött, hogy felhívtam egy illetőt telefonon, de nem volt otthon senki, csak a szobaleány, akivel azután a következő beszélgetést folytattam le, hogy aszondom: — Halló, Kovács-lakás? >— Igen, kérem. Jó napot kívánok. Itt Zágon beszél. Kicsoda, kérem? Ezt a kérdést vártam. Tudtam, hogy a mikrofon sajátságos torzítása folytán a sziszegő hangokat nem lehet tisztán érteni és így, ha ismeretlennel beszélek telefonon, legalább két-háromszor el keli ismételnem a nevemet, amíg valahogy megértik. Ennélfogva nyugodtan és értelmesen újra megmondtam. i—' Zágon. Zágon István, r— Ispán? •—< Nem, kérem. István. Pista. f—i Ja, István? i—» Igen i—' mondtam örömmel. <—> István. r— Milyen István? — Zágon. >—■ Nádor? — Nem, dehogy, könyörgöm. Zágon. Zö. Zö. Zá-gon. Ahá, Vágó — mondja az illető boldogan. Láttam, hogy itt más megoldást kell keresni és kitérő választ adtam. ' Nagyon szépen kérném <—< mondom >—• ki van a telefonnál? A szobaleány. Jónapot, kedves —< mondom. Legyen olyan jó, küldje a telefonhoz a nagyságos urat. r—* De nincsen ám itthon. »—< És a nagyságos asszony? «—1 Az se nincsen. —< Köszönöm, lelkem. Hát akkor lesz szíves megmondani nekik, hogy hívjanak fel engem, ha hazajönnek. i Denis, kérem. Ki kereste őket? i—' Zágon. Mélv csend. ,—i Értette, kedves? Csak annyit mondjon, hogy Zágon. Á, bé, cé dé, ix, ipszilon, zé. Zágon. Érti, fiam? Értem, kérem. Gábor. Kissé topogni kezdem. majd leküzdve parányi izgalmamat, rendkívül szelíden próbálkoztam újra. ^ Nézze fiam ^ mondom /—< tudja maga, mi az a kis madárka? i— Tudom, kérem. < Ismeri azt a nótát, hogy kis madárka fenn az ágon? _> Nem ismerem kérem, én vidéki leány vagyok. _- Na, jó, fiacskám «— mondom >— ha nem is ismeri, madarat csak látott már életében.- Hogyne, kérem. Érti, mi az, hogy madár az ágon? f Értem. Hát annak a vége. Madárazágon. Hagyja el az elejéről azt, hogy madára és akkor mi marad.'' r- Én nem tudom, kérem. Az marad, hogy Zágon. Madára-zágon. Zzzágonn. István. Érti? f Hogyne, kérem. Madár István úr. 30
