Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)

1973-04-01 / 2. szám

Kállaу Miklós:

A MURÁNYI AMAZON

— Regény —

ÖTÖDIK FEJEZET

FÜSTBEMENT ASSZONYRABLÁS

1.

A nagy gyűrűs köveket ráengedték a fehérvári templom sírboltjának nyílására. Ott pihent már az egyik fülkébe befalazva az ifjabb Bethlen István, dicsőséges nagybátyjának, Bethlen Gábornak holtteste mellett. Rákóczi fejedelem kívánta így. Mária jobban szerette volna, fia Báthorban helyezik férjét örök nyugalomra lánykái mellé. Ott közelebb lett volna hozzá.

Most érezte csak, mennyire egyedül van, minden támasz és menedék nélkül. Fülébe csengett még a búcsúztató vers utolsó két sora:

Szomorú özvegység terhe a földre nyom,

Idegen földön vagy árva, nehéz tudom.

Igen, árva volt. Nem tudott teremtett embert, akit a részvét, könyörület, vagy segítés szándéka hozott volna közel hozzá.

Egyedül állt a komor boltok szürke ürességében. A világi ajtó bezárult férje mögött és ezzel neki is megszakadt minden kapcsolata Erdéllyel. Idegen volt itt, jogtalan birtoklója erdélyi javaknak. Érezte, hogy legjobban szerették volna messze tudni innen.

Már a hintó felhágóján állt, mikor Iáüa, hogy lovas rúgtat feléje. Száz közül is megismerte volna. Zólyomi volt.

<—i Adjon Isten, húgomasszony >— kezdte Zólyomi. —< Csak ilyen egyedülvalón? Kiséret nélkül?

— Itt vannak fullajtárjaim, kocsisom. Ki törődnék más szegény özveggyel?

Mégsem illendő, hogy magadra hagyjanak ilyenkor. Majd én kisérlek hát, ha nincs ellenedre.

r— Hát a kegyelmed asszonya?

— Egész atyafisága ittvagyon, neked senkid. Nagy út az Ecsedig, nem való magános asszonynak. Még egynéhány székelyt is a hintó mögé áTttatok.

A menet megindult. Csendben haladtak jó darabot, aztán Mária szólalt meg:

i— Talán mégis jobb lett volna, ha nem jön vélem kegyelmed.

—* Haramiák is rádtámadhatnak az útban. Pogányság lett volna magadra hagyni ilyen messzeségbe.

Mit vehetnek még el tőlem? Kifosztottak már amúgy is, amiből csak lehetett.

— Legtehetősebb birtokos főasszonya vagy Erdélynek. Kinek van még olyan jószága, mint Ecsed, Déva, Bábolna, Tasnád, hogy magyarországi jussaidról ne is szóljak.

— Ecsed, — nevetett keserűen Mária —< csak azért megyek oda is, hogy összerakjam cókmókomat és szedjem a sátorfámat. Ecsedet már elvették tőlem.

<—> Kicsoda? i—i horkant fel méltatlankodva Zólyomi.

— Hát apósom uram, meg jó sógorom. Alighogy híre ment szegény jó Istókom halálának, egyszeribe ott termett nálam öreg Bethlen István meg Péter úr is. Nyájas szavakat duruzsoltak fülembe, de csak azt forgatták elméjükben, hogy mindenemből kiforgassanak. Rá is tették kezöket szegény uram mindenféle hagyatékára. Egyre azt mondták, öreg családi kincsek, csak Bethlen kézben maradhatnak. Fel is rakodtak egész szekerekre valót és hurcolták magukkal.

i—> Mért nem ellenkeztél? Tiltottad volna meg tetteiket.

r— Tehetetlen voltam. Mindenféleképpen rémisztgettek, ha nem vagyok engedelmes nekik, elszedik mindenemet. Gyermek nem maradt Istók után, nincsen hát semmihez sem jussom, azt kapom, amit önszántokból adnak. Ki vagyok szolgáltatva kényökkedvökre.

Zólyomi felcsattant.

>—f Nem addig van az —< kiáltotta hívass törvénytudó embereket, akik majd kifirtatják igazi jussodat.

<— Mit tehenek a hatalmas Bethlen István ellen? Gubernátor volt. Rengeteg javai vannak, barátja, jóembere mindenki.

— Fordulj Fejedelem Nagyságához. Rákóczi úr uradnak meg nekem köszönheti a süveget.

i—i Ö talán jószándékú istápom lehetne, de o4 van oldalán esküdt ellenségem.

i—i Ugyan, ki volna már?

i— Maga a fejedelemné.

— Na ne mondtad.

i— Mondhatom biztosan pedi<r. Nincs jószívvel hozzám. Kiéreztem minden szavából.

—- Mivel szúrtad meg Zsuzsánna asszony orrát?

— Nem tudom a szemforgató kegyest jétszan*. Szeretek örvendeni a szépnek. Neki vétekszám ez