Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)

1973-04-01 / 2. szám

Móricz Zsigmond: ALTE LIEBE Agatba mama úgy jött haza a piacról, mintha repülne. Pedig úgy szokott járni, mint akinek minden lépés pénzbe kerül és halálosan spórolós lévén, még a mozdulatokkal is úgy takarékoskodik, hogy hadd maradjon valami holnapra is. Most nem húzta he magát a vörhenyeges nagy sáljáha, amit a szeméig fel szokott emelni s csak úgy pusmogott belőle, hogy valahogy gazdagnak ne nézzék ezek a vidéki parasztasszonyok. Hadd lássák csak szegénykének, aki a legolcsóbb gyü­mölcsöt, a leghitványabb krumplicskát, a leg­apróbb tojáskákat alkudja ki, mert nem telik több­re s csak amikor már megvan az alku, akkor kezdi a szebbiket, a jobbikat ugyanazon az áron, vagy nagy sírás, nyögés után valamivel drágábban venni. Sok fifika kell a vásárláshoz. Megvan an­nak a diplomáciája s ő ebhez úgy ért, ahogy senki a világon, vagy legfeljebb a szomszéd öregasszo­nyok, akik ugyanazt az özvegyi iskolát járták ki, amit ő. Mindenki csodálkozott, hogy Agatha mama megfiatalodott. A sál csak úgy repült a vállán, ki­húzta magát s egy fejjel magasabb volt és ami a legnagyobb csoda, nevetett. Nevetett a szeme, a szája, a homloka, a keze, a Iába, az egész teste. Ügy libegett és oly virgonc lett a hatvanegy évével, mintha tizenhat lenne. És kedves volt, nyájas, a­­hogy belépett a házba, nem kiáltott rá a vén bo­szorkára, aki súrolta a tornácot és a tyúkokra, a ludakra, a verebekre. Nevetett és vígan topogott, még talán dudorászott is. —' Liszka, Liszka ~ szólott a bugának, aki szin­tén öreg özvegy volt és az ő kegyelmén élt, Lisz­ka, képzeld, kivel találkoztam? Liszka mama apró fonnyadt arcát felemelte s csodálkozva nézett. <—> Na mán? Holényvel <—» mondta suttogva Agatha ma­ma, >— Holényvel. . . S vidáman és nevetve ment be a házba s el­kezdett rögtön vetkezni. Letette a nagy vörös sált, levetette az avult barna ruhát, lehúzta a sáros nagy bakancsot s átöltözött. Soká válogatott a ru­hái közt s kiválasztott egy régi, kedves, zöld karí­­rozott ruhát, fekete csipkével. Nem volt rajta tizen­két év óta. Még amikor a polgármester megláto­gatta őket, még akkor sem vette fel. Nem illik már neki, mondta, ilyen kacér, fiatalos ruha . .. Most azt vette magára s a fejére a szebbik főkötőt tette föl. Gyöngyös és finom főkötő, tenyérnyi széles fekete csipkéből és nehéz bársonyszalaggal. Liszka mama nem tudott hova lenni. Eljön? i—i mondta pusmogva. El hát. Te is vegyél magadra valamit, ne lássa, hogy milyen öreg szegénység lett belőled, te Liszka. >-> No még mit. S hiába bíztatta Agatha mama, addig húzta, halasztotta az időt, hogy a végén is rettenetesen elhasznált öreg kis barna hacúkájában volt, ami­kor megjelent a tornácon egy úriember, akiben csak hosszas vizsgálódás után ismerte meg Ho- Iényt. A vendég is olyan volt, mint egy megfiatalodott aggastyán. Magas volt és egyenesen tartotta ma­gát. Jó, bélelt és prémes téli kurta kabátja volt és szép egyenesszárú csizmája. Borotvált arca volt, piros arcéle, kevés kis fehér bajusza. Nagyon szép öregember volt. De öreg volt. Nem olyan nyalka fiú, mint amikor utoljára látták . . . No, Holény — mondta neki Liszka mama, eh, Holénika . . . i—> Nini, maga az, Liszka? Ezzel bement a házba s Agatha mama jött elébe frissen. Kezet fogtak s leültette a félelmesen tiszta szobában. Amikor leültek, csak néztek maguk elé, aztán egymásra néztek, aztán megint maguk elé s nevet­tek mind a ketten s odakint Liszka mama is neve­tett. Még a nap is kisütött, az is nevetett. —■ Én mingyárt megismertem » mondta Holény udvariasan, pedig dehogy ismerte meg. Agatha mama ismerte meg a rvacon s úgv szólította meg nagy lelkiismereti furdalások közt, hogy mit szól a szomorú ruhájához . . . Jaj, Holény «—i mondta Agatha mama, <•— jaj, Holény . . . Holény körülnézett a szobában. Éppen olyan volt, mint akkor, amikor utoljára itt volt. Mennyi ideje is. Körülbelül ötven éve . . . — No, annyi nincs —> nevetett Agatha mama. p— Én akkor csak tizenhat voltam . . . Hallgattak és nevettek. Aztán elemlegették a multat. Az akkor élőket, akik már mind a boldogok közt vannak, de nekik egyszerre itt voltak. S ahogy egymásra néztek, a szemük az a régi volt. Agafha mama szeme oly fekete, mint a tűzbogár; a Holényé, mint a kék nefelejcs. A szemük az semmit sem változott. A 36

Next

/
Oldalképek
Tartalom