Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
hangjuk sem. A hang is a régi volt. Most a nagy izgalomban elmúlt a rekedtség, elmúlt az érdesség, a morózusság. Elmúlt ez a sok évtized s a szemük és a hangjuk a régi volt. És a szívük ... a szívük. . . Egyszerre, mint valami varázsütésre, elmúlt minden múlt. Az egymástól távol töltött rettenetes hosszú idő. A sok méreg, a sok bánat. Az eltemetettek és az elfeledettek. Úgy egymáson maradt a pillantásuk, mintha csak tegnap lett volna. . . Egyik ük sem volt azóta szerelmes . . . csak az az egy maradt bennük ... az az édes, keserves láz, a vagy. a gyönyör, a soha újra fel nem villant mámor . . . Órák teltek szapora és kedvesen őszinte beszédben s már csipkelődtek, már évődtek, már újra ott voltak . . . >— Holény, Holény . . . hova lett maga? . .. Mondja meg nekem, hova lett akkor maga? A férfi Iehúnyta pilláit, magába merült, aztán nevetett. i—' Nagy csacsiság volt —. mondta, <—< semmiség . . . ah, nem is mondom . .. ' Mondja csak, mondja. Tartozik vele. Még az unokáimat is eltemettem azóta. Meg kell mondania, mi volt az a rettenetes nagy sérelem, ami magát érfe. hogy egy napról a másikra kimaradt s soha többet, sóba többet. . . A férfi fehér porcelíénfogaival ránevetett. ' Az úgy volt, Agatha, hogy akkor délután maga rosszkedvű volt és én meghallottam, hogy kint nagyon hangosan veszekedett a cseléddel . . . ~ No és, no és? i—< És én arra gondoltam, bogy maga nagyon veszekedős lehet... és én nem szeretem a Rangos szót. . . Agatha mama hangosan felnevetett. Összecsapta a kezét. Eszébe villant. hony csakugyan azóta. . . Mennyit kellett házsár'oskodnia . . . <—> Ez az egész? »—< és a szeme tele lett könnyel. ÜZENET Ügy éljetek kinn az új világban, Míg vándorlástok bús évadja tart, Hogy hozzatok díszt nemzetünk nevére, Hogy bennetek tiszteljék a magyart. Elég nekünk a pártok rút viszálya, Irigy gyűlöltség, mérges bosszú, vád, Szeressétek ti idegenben Nálunknál jobban a magyar bazát. Ábrányi Emil Flórián Tibor: CSODAVÁRÁS A MÁRIA-SZOBOR ELŐTT Állni sok, bosszú télen, tavaszon és nyáron át, rügyekkel reménykedni, ősszel hulló levelet temetni, állni hallgatag emberek között, barmok között, Krisztus jászola előtt, s Tőle mégis távol, állni, királyokkal nem áldozni, aranyat, mirrhát, tömjént tüzes tűzre dobni. Istent várni, igazságost, s látni mindig, látni némán barmok között az Anyát, népek anyját: Máriát. Földi asszonyt, földi anyát s Krisztus-Jézust, az ács fiát. Állni s látni a tűnő éveket, országokat, küzdő népeket, seregeket, sebeket, jelennek baljós jeleit, rendjeleket, a megfeszített Ember arcát, éhséget, vért, véres szerződéseket, bosszúért bosszút, börtönt, bitót és sohasem jogot, szabad népeket, csak lágert, vándorbotot, Állni s látni a hazug éveket, jeleket lesni csillagokból, hajnalokból, nappalokból. Állni sok, bosszú télen, tavaszon és nyáron át, rügyekkel reménykedni, ősszel hulló levelet temetni, állni s várni mégis: a Csodát. híres külföldi íróról Mert nagy nemzetnek híres bálványképe, Ne hidd őt nagynak, Árpád kicsi népe. Csak nézd meg jobban, milyen satnya szerzet. Nagy a talapzat, melyen áll, a nemzet. Palágyi Lajos 37
