Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

náltatta, hogy hi ne kezdje a korhadás. Meghányatta díszes rézveretekkel. Azt is meghagyta, hogy fedelére szép cifrákat esztergázzanak. Jól bent jártak már a lombhullató őszben, mikor a temetésre hívogató leveleket szétküldözhette. Jó hónapra rá fehérgyászt rengető havas fenyvek díszglédái közt tartották meg a végtisztességet. Összesereglettek Gömör vármegye és a szomszédos vármegyék nemes urai, a felsővidék városaiból is érkeztek küldöttek. Jöttek rokonok és atyafiságos barátok az országnak minden részéből, sok napi járófö Idek nehéz, bátortalan útjain.

Az özvegy ott állott négy leánya, Mária, Borbála, Kata és Éva között a díszes koporsó fejénél. Mária arca rebbenéstelen volt, mint a márvány. A kisebb lánykák szipogtak, egy-egy könnyet törültek le pillogó szemhéjukról. Az özvegy komoran a földre nézett, miközben Kőszegi István Gáspár prédikátor cikornyás szavakkal méltatta az elhunyt jeles virtusait és érzelgős versekben búcsúztatta hozzátartozóitól, meg kiterjedt atyafiságától.

Hanem mikor véget ért a szertartás és sirató búgással zúgni kezdtek a vár harangjai, egyszerre megeredt az özvegy könnyhullatása is. Hangos, csukladozó zokogás rázta és keserves sírás nem csitult, migcsak a mívesek a fülke nyílását be nem falazták a murányi sírbolt első lakójának koporsója mögött.

2.

Nem hiába zokogott olyan sokáig és olyan keservesen Homonnay Mária férje koporsójánál. Talán akkor eszmélt rá először igazában, milyen pótolhatatlan veszteség érte. Maga a halál csak az egyik csapás volt. Igaz, a legérzékenyebb, de a bajoknak és zaklatásoknak egész dandárját vonla maga után.

Még jóformán meg sem száradt a vakolat Szécby György sírfülkéjén, már esőstől támadt mindenfelől a sok kívánság, követelés, pörös fenyegetőzés. Közeli rokonok, távolabbi atyafiak örökrészt sürgettek az elbúnyt jószágaiból. Oldalági jussokat vitattak. Régi birtokosok kifizetetlen hátralékokat bánytorgattak fel. A fiskus is követelte a maga járandóságát. Szécby György teméntelen jószágai bárom egymástól elszakadt országrész területén feküdtek. A kőszegi jószágok meg éppen Ausztriához tartoztak. Egyszerre négy ország bíróságai, magisztrátusi előtt hadakoztak az özvegy ellen. Poroltók, vekszálták, egzekuciókat készítettek ellene.

Más összeroppant volna ennyi súlyos baj terhe alatt. De Homonnay Mária meg se torpant a mindenfelől rázuhanó csapások alatt. Minden újabb pör csak még szívósabbá tette. Elszántan védelmezte a maga és gyermekei jussát, körömszakadtáig harcolt minden támadás ellen. Legtöbb huzavonája volt ifjú sógorával, Szécby Dénessel, a kőszegi jószágok miatt.

Szécby Dénes Murányban is ellátogatott, hogy ott próbáljon egyezkedni makacs sógornőjével. Napokon át folyt a szóváltás, alkú, meggyőző érvelés, törvényeknek, rendelkezéseknek idézgetése. Sehogyse jutottak dűlőre.

Dénes úr már türelmét vesztette:

< Mit kapaszkodik, nénémasszony, ilyen kapzsi csökönyösséggel minden árva fűszálba. Hiszen jut is, marad is bőven.

Az özvegy kész volt a válasszal:

r— Ha csak egy szalmaszálat kiengedek a kezemből, szétszedik fejünk felett a tetőt.

^ Én csak a jogos részemet kívánom. Osztályunk még nem volt meg bátyámmal.

Az osztálynak is csak igazsággal kell járnia. Kinek mi joga, én nem akadályozom, de engem mindenfelől martalóchadak rohantak meg. Szétdúlnák, rablóprédára vetnék, mim csak vagyon.

^ Mivelhogy egymagán tudják nénémasszonyt. Támasz nélkül, segítő híján, menjen csak férjhez, válasszon valami magának valót, hiszen szemrevaló menyecske még. Akkor lejjebb adják majd ezek a pereskedők is.

Homonnay Mária úgy nézett a sógorára, mint aki nem jól hallott. Hogy is merészel valaki ilyet csak feltételezni is róla.

•— Soha, —< mondta olyan határozottan, mintha csak valami jogtalan követelést utasított volna vissza, л— soha. Én boldogult jó uramnak fogadott hűségemet meg nem szegem a síron túl sem. Gyászolni fogom őt, valamíg csak élek.

^ Akkor ám lássa, kedves néném, hogy barnarost kiforgatják sok mindenéből.

Homonnay Mária merően nézett maga elé. Homloka ráncba szaladt a mély gondolkozástól. Férjhez nem megyen mégegyszer semmi áron. De csak kell találnia utat-módot, hogy jogos igazságát megvédhesse.

Egyszerre csak felkapta a fejét, mint aki végre megtalálta, amit olyan nekifeszülten keresett. Szeme biztos győzelem fényével villant:

—. Megleltem, kire szükségem vagyon, pártfogómat és igazságtevőmet.

—* Vájjon ki lenne az, nénémasszony?

— A kardinális úr, Pázmány Péter. Hozzája folyamodok.

?6