Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
Hogy kérelmüknek még nagyobb foganatja legyen, arra is fogadkoztak, bogy többé lábukat sem teszik Itália földjére, Ka most csak a puszta élettel is hazajutni engedik őket. A keresztények azonban, a gőgtől és felfuvalkodottságtól elvakulva, fenyegetésekkel illették a pogányokat, mintha már legyőzték volna őket s a következőképen válaszoltak nekik: “Ha ajándékul fogadnák el azt, ami a miénk, olyan emberektől, akik a mi kezünkben vannak s nem külömbek a döglött kutyáknál, avagy egyezségre lépnénk velük, még a bolond Orestes is őrültnek mondana minket”. A magyarok a bírvétel után imigyen vigasztalták egymást: “Bátran Karcolva elesni egyenlő az élettel s nem a balá Hal. Nagy birnevünket, amelyet örökségül kaptunk atyáinktól, utódainkra hagyjuk. Mi, akik csekély erővel már nem egyszer győztünk le túlnyomó haderőt, számíthatunk a hadakozásban szerzett tapasztalatainkra. A gyenge és erőtlen népnek sok emberből álló csapata a biztos halálnak megy eléje. A hadisten is nem ritkán a menekülőt fosztia meg életétől, de védelmébe veszi azt, aki ellenáll!” E buzdító szavak után három helyen lesbe állították csapataikat s átlépvén a folyón, az ellenség derékhadára vetették magukat. A keresztények ugyanis, elfáradván a követekre való hosszas várakozásban, elszéledtek a táborban, hogy némi ételt vegyenek magukhoz. A magyarok oly heves rohamban törtek rájuk, hogy egyeseknek torkára szegezték az ételt, másokat futás közben öltek meg, annál is könnvebben elbánva velük, mivelhogy lovaikat előbb elvették. A keresztények vesztét az is fokozta, hogy nem volt közöttük egyetértés. Megfutamodtak tehát a keresztények és dühöngtek a pogányok. A keresztény sereg tökéletes puszb’Bsa után pedig az egész ország a magyarok áldozatául esett. Vitézségük most már annyira felülkerekedett, hogy prédájukká lett Bajorország, a sváb föld, Franciaország és Itália egyaránt. A MAGYAROK SZENT GALLENBAN Árpád fejedelem fia, Zsolt vezér szép ifjú volt; erős, bátor, mindenkihez nyáias szavu. Szerették is emberei. De a nép, még szilaj volt. Széllel futó paripákra felkapva, rémei voltak a magyarok szomszédos népeknek. Ki-kicsaptak német földre, lovuk hátán megnyargalták Helvécia hegveit. Csuda ezt ma hallani, hogy meddig jártak lóháton. Egy jámbor svájci kolostor szerzetesei egy reggel arra ébredtek, hogy a közeli falunak a népe dörömböl kapujukon. No mi baj, miért jöttök? —' Jaj, jaj, tisztelendő fráter, nyisd ki hamar a kaput, máskép, míg beszélünk, utolérnek. >-> Nem értem, >—< mondja a kapus, de fordítja a nagy kulcsot, kitárja a kapu szárnyát. Az emberek betódulnak, nagy hevenyében segítenek is feltenni a kapura a nagy keresztvasat.- No mi a baj? Beszéljetek hát! i—i Jaj szent atyám, az ördögök űznek bennünket. A kapus keresztet vetett ijedtében. Jaj, itt van Attila népe! tóditották többen is. <—< Akik összenőttek lovukkal; a pusztai boszorkánvok korcs fiai. Égetnek, dúlnak mindenfelé. Szalad a barát az apáthoz: ' Jaj, jó Engelbert apát ur, a menekülök ezt beszélik. i—' Isten óvjon meg bennünket, menj, konditsd meg a harangot, hogy összegyüjtsük a testvéreket. Jaj, ne, mégse! A harangszó idecsalná őket. Menj, kopogj be minden cella ajtaján, küldd ide a barátokat. Mentek is a barátok rögtön. i—> Fiaim! i—i így kezdte az apát, — Isten most próbára tesz bennünket: egy vad hordát küld ránk. Ti, akik a könyveket örzitek és másoljátok, tudhattok Attiláról ; újra itt van a faitája. Mind elszörnyedtek erre a hírre. <—* Nosza hát, a kelyheket, templomi szent ereklyéket rejtsétek el, ássátok el a kolostor udvarán. Aztán mindenki nézzen szét, aki kardot talál, hozza. Aki fustélyt, hozza azt. Én nyájamat elvezetem a hegyek erdőibe, nem adom a mészárszékre. No, képzelhetni, milyen Tótás-futás lett erre. ^z anát még visszafordult az aitóból Volt effv félkegyelmű fráter, szolgája a többieknek, az nem értette meg a szót, ott ácsorgott, nem szaladt el. Az apát most meglátta: >—г Heribáld, te itt maradsz! Legalább lesz egy hírmondónk. Egyszeriben kiürültek a folyosók, üres leit a tágas udvar. A kolostorhegy oldalán kattogtak a fapapucsok, amint a sok barát futott át a szomszéd hegv felé és elbújt az erdőben. Heribáld nevette őket. ^ M;t szaladtok? Einye, eddig ti prédikáltatok nekem, hogy az Ür elől nem lehet elrejtőzni s a baj akárhol elér! Az eb féljen, «—> gondolta, i— Lesz, ami lesz! Lett is. Egy óra múltán hangos lett az egész 48
