Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1971-10-01 / 1. szám

tájék. Az erdőkből kis lovakon sok vitéz termett elő. Kiabáltak, nyargalásztak. A kolostorra muto­gattak, s egy csapatjuk arra indult. Hogy ott érték a küszöbön Heribáldot nézelődve, megdöfködték dárdájukkal. i—> Bolond, fáj az! szólt ez rájuk. Szavát ugyan nem értették, de szemejárását igen. Nyelvét is rájuk öltötte, míg az ütés nyomát nyomkodta. Volt a sereggel egy fogoly pap, az értette a ma­gyar szót. Ezzel ráparancsoltak az ácsorgó barátra, bogv elő a kincseket. Heribáld kacagni kezdett: i—t Kincs? Azt hiszitek, bogy én reám bízták? Ennyit adnak reám, ni! S mutatta, bogy csuhája foltos is, lyukas is. De leugrott a nyeregből egy vitéz, öklét mutatta Heribáldnak. Ezt a magyar beszédet Heribáld is megértette. Kitárta a templomajtót. Üres volt biz a templom egészen. A lovasok káromkodtak. Végigjártak a cellákon is, de ott sem találtak semmit, ami nekik kellett volna. Két pogány fogta magát és felmászott a torony­ba. Kimászott az ablakon a tetőre s mint a macska, fel a torony tetejére. Lekiáltották: ott a kincs. A torony keresztje csillogott a napsugárban, villogott, mint az arany. Annak nézték, azért mentek érte. De a kereszt megoltalmazta magát: mind a ketten lezuhantak, lezuhanva szörnyethaltak. Ettől egy kicsit megcsendesültek társaik. Mág­lyát raktak az udvaron székekből meg asztalokból s a két testet elégették. Akkor jutott eszébe egyiküknek, hogy hahó! van a kolostorokban más k:ncs is, hogyha arany nincs. Elöráncigálta Heribáldot. —■ Lódulj, mutasd meg a pincét! Hét hiszen a pincekulcsok éppen ott csörömpöl­tek Heribáld ruhája alatt. Vitte őket örömest le. a sziklába vágott grádicson. Maga is szeretett ide jönni, amikor szerét ejthette. Szép pince volt, hej, de szép! A nagy hordók, kis hordók sorban állottak, katonásan. Egyet-kettöt megkongattak; szépen szóltak, szépen bizony! Nézd csak! Az egyik magyar szekercét fog a hordóra, hogy beüsse a fenekét s a sok jó bort el­­folyassa. Csakhogy Heribáld se rest: ott terem, el­­bapia a karját s kiabál rá. A tolmács pap nevetve fordítja le: <— Azt kiabálja a fráter: Ne bántsátok a hor­dókat. mert mit isznak a barátok, hogyha ti eltaka­rodtok. Na, ezen nagyot nevettek, jól vállára is csaptak Heribáldnak, alig győzte dörzsölgetni! /—< Igazad van! Nagy kópé vagy, eljöhetnél ve­lünk tréfaszerzönek. Hát kupába eresztették a bort, úgy vitték fel az udvarra. Ott akkora tüzet raktak, hogy egész bar­mokat sütöttek vele. Karddal szeldelték le a csont­ról a húst, kézzel ettek, s mikor a csontot lerágták, játékból egymáshoz vagdosták. Heribáldnak is ju­tott egy pár koppanás. Jó céltábla volt a jámbor, mert a magyarok a puszta földre telepedtek, de ö magának, meg a pap­nak széket hozott. Mikor éhüket elverték, szomjukat is oltogatták, jókedvükben nótára gvujtottak a magyarok. Ami­kor elcsendesültek, felállott a barát meg a pan és szent éneket énekeltek. Amazok csendben hallgat­ták. Miután kimulatták magukat, vezérük parancsá­ra felpattantak lovukra, s otthagyták a monostort. Senkit se bántottak azon a tájon. Estére a szerzetesek bátorsággal hazamentek. i—i No, Heribáld, hogy mulattál? <—> kérdezget­ték társukat. Nem hitték volna, hogy életben ta­lálják. i— Nincsen ezeknél jobb ember a világon. Ettek, ittak, énekeltek, nekem is adtak mindenből, soha íf?v jól nem laktam. Isaz, hogv néha tarkón vágtak, de az ilyen seb könnyen gyógyul, kivált, ha borral gyógyítják. No csak, azt mondom tinéktek, kérjé­tek az egek Urát, sohse küldjön ránk rosszabb el­lenséget. Magyary Csilla: TAVASZI VERS ISTENHEZ Szeretek mindent, ami élő, a virágot, fát és füvet, a tavasz zengő bogárkáit és éjjel a pásztortüzet. Szeretem a hajnalok fényét, az erdőket, a völgyeket, a levegő kék remegését, az áldott barna földeket. Szeretek mindent a tavaszban, mi tündöklőén rám nevet és mindenben Téged szeretlek, Te adsz mindennek életet. 49

Next

/
Oldalképek
Tartalom