Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
MAGYAR MULTUNK — Folytatás — A KALANDOZÁSOK Árpád halála után a magyarok nem tudtak megnyugodni Lazájuk földjén, hanem kalandozásokba kezdtek. E kalandozásoknak több oka volt. Csábította őket a szomszédos országok gazdagsága, akonnan majd zsákmánnyal megrakodva térhetnek Iiaza, csábította őket a vitézi tett is. A küvelvébe dugott kard megrozsdásodik, i— mondották. Olyan karcra termett népnek, mint a magyar, szüksége volt a hadakozásra. De a szomszéd népek megfélemlítése is céljuk volt, nehogy egy szép napon ök támadják meg a magyarokat. Szereztek is olyan félelmetes hírnevet maguknak, hogy a német anyák a rossz gyermekeket a magyarokkal ijesztgették s még a litániákba is bevették, hogy: “A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!’ Nagy hírük bejárta egész Európát s hol ez a király hívja őket segítségül, hol amaz. Félszáz esztendőnél tovább tartottak ezek a kalandozások s áldanunk kell a gondviselést, hogy egy pár súlyosabb vereség érte elődeinket. Ha ez nem történik a folytonos kalandozásban fölmorzsolódik, elzüllik Árpád népe. Ezekből a kalandozásokból elmondunk néhányat, olyan sorrendben, ahogy azok történtek s úgy ahogy azokat a külföldi krónikások följegyezték. ebben nekik, főleg azoknak, akik az igazságra törekszenek és úgy érzik, hogy nekik is hozzá kell járulniuk a tisztább világ, becsületesebb életszemlélet kialakításához. Hazánk helyzete nehéz. A mi segítségünk és munkánk nélkül elvész a nagy világ tengerében. Ha megkérdeznek, milyen nemzetiségű vagy, büszkén valljad meg magyarságodat, és légy te is hathatos képviselője, szószólója nemzetednek, fajtádnak, amelyet általad ismernek és Ítélnek meg. Az otthoni ifjúság kiállott 1956-ban hősi cselekedetével Hazájáért, a külföldi ifjúság ne engedje, hogy ez valamikor is feledésbe menjen. Adja a jó Isten, hogy a sok szenvedésen és megpróbáltáson keresztül ment, szellemi vezérünk, lelki vigaszunk Mindszenty József hercegprímásunk nagy gondolata beteljesüljön: legyen béke, de az Igazság és Jóság alapján. A BRENTA MELLETTI CSATA A dicsőséges kalandozások korának legkiemelkedőbb eseménye a Brenta folyónál 900-ban vívott csata, amelyben Berengár, Itália királya, döntő vereséget szenvedett. Ezt a csatát Liudprand cremonai nüspök, Nagy Ottó bizalmas embere, aki a Ica- Iandozó magyarokat nemcsak hírből ismerte, a következőképpen írja le krónikájában: A magyarok a Brenta vizétől háromnapi járásnyira előre küldötték kémeiket, hogy a vidék természeti viszonyai és a lakosság nagy vagy gyér száma felöl tájékozódjanak. A kapott értesülések után hazatértek és egész télen át fegyvert kovácsoltak, nyilakat élesítettek és az újoncokat a fegyverforgatásban gyakorolták. Kora tavasszal aztán Itáliába vonuhak. Aquileja, Verona és más elővárosok mellett elhaladva, Pávia alá érkeztek anélkül, hogy valaki feltartóztatta volna őket. Berengár, aki azelőtt még hírét sem hallotta ennek a nénnek, nem tudott eléggé csodálkozni a merész és hallatlan vállalkozáson. írás és hirnökök útján összehívta övéit és háromszor akkora sereget gyűjtött egybe, mint amilyen a magyaroké volt. A töméntelen seregnek láttára Berengárt megszállotta a büszkeség és önhittség ördöge. S mi történt ezután? Amint a magyarok ezt a nagy sokaságot meglátták, fölötte meghökkentek. Semmiképpen nem akartak harcba bocsátkozni, menekülni pedig már igazán nem lehetett. De mégis jobbnak tartották a futást. A keresztényektől üldöztetve oly nagy sietséggel úsztattak át az Adda folyón, hogy sokan elpuszultak benne. Ekkor a magyarok követeik utján arra kérték a keresztényeket, hogy a zsákmány visszaadása fejében engedjék őket szabadon visszavonulni: sőt váltságdíjjal is megtetézik azt. A keresztények az ajánlatot fitymálva visszautasították. Erre a magyarok menekülni igyekeztek és eljutottak a Verona melletti nagy térségre. A keresztények előőrsei már az utócsapat nyomában voltak, azzal harcba is elegyedtek, de vereséget szenvedtek. Amikor erősebb sereg érkezett segítségükre, a pogányok újból megfutamodtak. A keresztények és pogánvok egyszerre érk eztek a Brentához. A magyarok túlságosan kifáradt lovai ugyanis képtelenek voltak továbbmenni. A két hadsereg tehát szembekerült és csakis a folyó medre választotta el őket egymástól. A magyarok nagy félelmükben felajánlották minden holmijukat, foglyaikat, összes fegyvereiket és lovaikat is egy-egynek kivételével, hogy azon kiki hazamehessen. 47