Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
olvad szülőfalujával Szentpéterrel, amint azt egy másik versében eldalolja: Tudom, már nem látlak sóba többé, bát elmorzsollak most púba röggé, mint olvasóját bű parasztasszony, halálos idődet így virrasztóm .. . S bogy jajgatlak, ki belőled vagyok, ne hallják, csak távoli csillagok. Mint az olvasót, titkokra bontlak, velem mondják, az élők és holtak. . . Szívem vérében hordozlak téged s zúgsz belől em, mint időtlen ének, mert teljes kör vagy: múlt, jelen, jövő, mesék pókja, ki mindent egybesző . .. (Szentpéter) A Táj és a szülőföld, mint állandóan ható és működő, hiteles és konkrét valóság szerepel ebben a költészetben, esztétikai ranggal és igénnyel, amit nemcsak az élmény intenzitása <—• hisz és önmagában kevés és elégtelen volna — hanem elsősorban a hozzá kapcsolódó művészi megformálás, a költői anyagnak a költemények szigorúan zárt rendbe való tudatos és ihletett beépítése és felhasználása péld áz. Kevés költőnk van, akinek költészetében n Táj és a Szülőföld ilyen domináns szerepet játszana, aki ilyen forró és tragikus szerelemmel énekelte volna el a szülőföld dalát. Az esztétikusok azt vallják, hogy minden igazi költőnek meg kell teremtenie a maga külön, sajátos világát és meg kell találnia azt a hangot, amelyen ezt a világot művészi erővel tolmácsolja. Tulajdonképpen ez a két mozzanat: tartalom és forma az, amely egy költőt, versírót, valóban költővé avat. Kossányi József megteremtette a maga költői világát. Ez a világ ott fogant a komáromszentpéteri szülői házban. Hallgassuk csak meg, hogyan énekel erről a Compónéni című versében: Hárászkendőben jött át minden este . . . Ö volt a látomás, igézet, álom, Ö vitt borzongató boszorkány-lesre, míg kék Iidérc ugrált a ködös lápon. Pévületek, titkok mély ege alatt Gyerekkor őstájain ment előttem S míg tüzes szekere az éjben szaladt: Igéin keresztény sámánná nőttem. Konyhánkban üldögélt, mint bölcs, szent párka, Hű máriás jóság, paraszti illem, Apróka lényem a szíve formálta, Hogy százados kincseit megőrizzem. Tűzvirág fényénél most is látom Zsongó ballagóban csodákon által És ha még ámulok dombon, virágon: Ö jut eszembe, ki megrakott csodákkal . . . Egy boldog, impressziókban gazdag és dús gyermek >—< majd ifjúkor élmény any agából építi fel költői világát, ezt hozza magával egy életre szóló útravalóul, ez él, színesedik, mélyül el költészetében. A falusi élet bája, tündérmesék, “borzongató boszorkány-lesek” a ködös lápon ugráló Iidércek, paraszti balladák, hagyományok, “titkos varázsszavak”, téli róráték misztikus homálya, ádventi esték boldog és várakozó békéje lényegi elemei lesznek költészetének: Acélkék égben falunkon végig némán lebegtem földtől az égig, szépséges anyámmal szót se váltva: rórátés, paraszti mennyországba. Világát benépesíti remekbeszabott alakokkal, hús-vér emberekkel, de úgy, hogy mindegyiküket betakarja a csodák, mesék, balladák puha, szeretetből szőtt szövetével. így válnak azután ezek a szentpéteri, mátyusföldi kemény, és okos parasztok, egyszerű pásztoremberek: Czövek Balázsok, Gerendás Kárók, Nehéz Ferencek, Uny Barnabások, Uzdi Gergők a messze emlékezés és versmondó lendület megszépítő ötvözetében balladás hősökké, mesebeli alakokká: valójában szimbólumokká, hiszen mindegyik alakja “eleven ősünket ’, az örök magyar parasztot revelálja. Ritka szépségű dallamokat tud megszólaltatni, régi-régi hangulatokat felidézni, régi szerelmeket elővarázsolni, még mindig ifjonti hévvel, spontán ürömmel, kivételes formai felkészültségű versekben: Kiragyog csillagod, ring a régi bölcső, ég a sok tulipán, meggyszínű a pruszlik szép Horváth Julikán ... Sötét bodzabokron hintázik a fény. 13
