Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
“Téli regé”-nek; de nem küldte el a Globeszínháznak, néha elővette, javítgatta a szavakat. Most már óvatosabban írt, mintha a szavak elhagyták volna, mintha meg kellene becsülni minden írott sort, mintha a kincsesbánya, amelynek drágakövei között sokáig olyan gondtalanul vájkált, egyszerre kiürült volna. Már nem volt kedve írni. Olvasta a sorokat, megigazította egy-egy versszak ütemét, kicserélt egy-egy jelzőt vagy indulatszót s néha elmosolyodott és eldobta a tollat. * * * Amikor a harmadik tavasz köszöntött rá Stratfordban, egy reggel nyugtalanul ébredt. Délelőtt sétált, aztán tollat vágott és tintát kevert. De még nem tudott munkához ülni. Éjjel a gyermekkorról álmodott. Mostanában, mindig és mindenütt, az ifjúságnak ezek az emlékei kísértették. Valamit keresett Stratfordban .. . sokáig nem értette, mit keres itt? Londonban mindig idegen maradt. Amikor hazatért, barátai és tisztelői izentek egyideig utána; aztán elhallgattak, elmaradtak, ö sem vágyott már közéjük. Ha őszinte akar lenni, kénytelen bevallani, hogy soha nem volt barátja. Felesége, Anna, soha nem hallgatta meg kételyeit; nem volt még húszéves, amikor feleségül vette a nyolcévvel idősebb leányt. Nem, soha nem segített senki, gondolta most. Előző nap egy vándor-ékszerárus leveleket hozott Londonból. Drayton és Ben Jonson írtak. Emlékezett reájuk és eltűnődött sorsuk felett. Azt írták, eljönnek egy napon hozzá, hogy megöleljék és emlékeiről beszéljenek. Előkereste könyveiket, elolvasta a “Nymphidia”-t, majd a “Volpone”-t, elolvasta az ismerős részeket és bólogatott. E két költőt sorstársának érezte. Másfajta emberek voltak. .. Más világ volt gondolta rosszkedvűen. Aztán arra gondolt, hogy a világ mindig egyforma, de néha különös csillagjárás kezdődik az emberi láthatáron. Az ifjúságra gondolt, amely fájdalmas és keserű emlékeivel mindúntalan szólt hozzá mostanában. Milyen más volt akkor Anglia, harminc, negyven év előtt! Milyen színes volt Londoni Kétszázezer ember élt falai között, talán háromszázezer is, senki nem tudta egészen bizonyosan! Mennyi pompa volt és mennyi aljasság, az udvar körül és a polgárházakban, mintha egy nép hirtelen élni kezdett volna, a szenvedés és sanyarú okosság évszázadai után. Akkor még érdemes volt írni i—> gondolta. Valami röpítette a lelket. Könyvei elé lépett és bámulta a díszes kötéseket. Mennyi könyv, igen, micsoda éjszakák és nappalok, amikor megrohanták az emlékek és a látomások. Richard, Macbeth, a vad kalmár, mennyi jellem és milyen vad sorsok! Felemelte egyik könyvét, hosszan nézte. Valamit én is adtam Angliának — gondolta most. De nem volt nyugta többé. írni, megint írni?... — gondolta rosszkedvűen. 1—1 írni, kinek? ... Sört ivott, délután lefeküdt és nyugtalanul, riadozva aludt estig. Most már tudta, hogy megint írni fog. Hiába mentem el Londonból i— gondolta. >— Hiába telepedtem le, hiába álltam be polgárnak a szülővárosomba. Itt kellett volna maradnom. Nem kellett volna innen elmennem. Micsoda erő kényszerített reá, hogy elhagyjam a műhelyt és az otthont? Mi dolgom volt a világban? Színház, kóc és csepű, kitalált történetek, mi az? .. . Miért, hogy nem tehettem soha azt, amire vágytam, nem maradhattam polgár és munkás tagja a céhnek, hogy mindig kissé a városon és a tisztességen kívül kellett élnem, akkor is, amikor a hatalmasok, derűs pillanatokban, elhalmoztak kegyeikkel? Miért, hogy a megbecsültek és tekintélyesek körein kívül éltem, kissé megjegyzetten, mint a vágottfülű kalandorok? ... Járt az alacsony, mestergerendákkal megtámasztott szobában, az ablakhoz állott, az eget kémlelte. Valami készül gondolta most. A tikkadt, déli széltől fülledt nap alkonyodott már. Hirtelen besötétedett. Vihar lesz! — gondolta. Rövid köpenyét vállára dobta, kalapját fejébe nyomta és gyorsan elindult az erdő felé. Párás és fojtogató szél járt az erdő fölött, oly súlyos és csüggedt volt minden, mintha a fák és a mezők is a végzetet lesnék, amely közönyösen betelik minden élet fölött. Amikor Anne Hathaway szülőháza elé ért, már lehullottak az első cseppek. A vihar csendesen kezdte, mint amikor még csak hangolnak a zenészek; aztán átmenet nélkül eldördült az ég, violaszín felhőkből csattogott az istennyila s a láthatár félelmesen megvilágosodott az égi háború fényétől. Ez a hirtelen kerekedett, nem várt, ritka és szokatlan tavaszi vihar erőszakosan tört a békés tájra, mintha számonkérne az életen, minden életen valamit. Kalapját homlokába húzta, kabátját szorosabban teste köré csavarta, arcát feltartotta az esőbe. Milyen jó ez! —• gondolta, csukott szemmel, s tűrte, hogy a langyos és szagos csöppek megmossák az arcát. Egy hang, egy verssor jutott eszébe: “Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar s zápor omoljatok le ...” Ezt a sort ő írta valamikor. Most eszébe jutott és megdöbbentette. Miért kellett írnia s odaadnia a betűnek mindent, amire vágyott, amit az a különös bezártságot és védelmet, amelyben mindent szeretett volna: a lélek békéjét, az otthoni rög öntudatát, kinek része volt, aki megmaradt a család vagy a céh, egyszóval a rendes emberek, a tiszteltek és a megbecsültek között? . . . Mii yen erővel vágyott vissza közéjük, a tapsok és a sikerek fellobogó fényei közül is! Milyen mohón sietett vissza, Stratfordba, az ősi hazába s iparkodott polgárt és békés embert játszani, embert, aki megbékült a világgal s nem tud semmit az iszonyatról, amely az emberek élete mögött lappang! Álruhában élni! Polgárnak lenni! Templomba járni, hinni, ~ miért rohant visz-8
