Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
sza ide, a gyermekkor tájaira, az első pillanatban, amikor az összekuporgatott aranyak módot adtak, hogy élete alkonyát a régi házban, a régi emberek között élje le, <—» a régi emberek között, akik nem tudtak róla semmi bizonyosat, de gyanakvással nézegették s egészen nem fogadták be többé a hazatérőt. Aki egyszer elment és megismerte a világot r-> gondolta most, — elvesztette az otthont . . . Sápadtan állt a viharban, egy hangot hallott. Egészen, hosszú, alázatos és szomorú életében hallotta ezt a hangot, ezt a különös, szótlan parancsszót, amely mélyről és messziről szólt hozzá, s a gyengeség, a honvágy, a kísértés óráiban nem hagyta nyugodni. Nem volt pihenése, nem volt igazi része az életben . . . S most itt áll, magányosan, a ház előtt, amelynek falai között valamikor a szerelmet kereste. De a szerelem nem jött el; csak megmutatta arcát, s ez az arc később oly különösen és félelmesen elváltozott... Itt áll, a viharban, mint a király, akiről egyszer darabot írt, a csalódott király, aki mindenét odaadta az embernek, s végül meg kellett tudnia, hogy egyedül maradt. Itt áll, az ifjúság díszletei között, egyedül a viharban, mint egy színpadi hős, aki végérvényesen megtudja, hogy nincs a földön béke és ezzel a tudattal egyedül marad a halál küszöbén. Megint villámlott. Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek, kengyelfutói a tölgyhasogató mennykőnek, hamvasszátok el az ősz fejét morogta félhangosan — s az égre nézett, a sötét és süket ég felé fordította ázott arcát, a láthatatlan csillagokra szegezte könnyektől s esőtől homályos szemét. Most már tudta, hogy írni fog, mégegyszer, talán utólszor; írni fog, haláláig, mert nem tehet másként. Nincs béke —- gondolta most. Hallotta a hangot, képeket látott, emberek arcát, már elkezdődött körülötte az a különös rajzás, alakok és hangok egyvelege, az a félelmes és kísértő fűzértánc, amely a munkát megelőző napokban és órákban megkísértette; tompa zenét hallott, egyfajta ismerős ütemet, a szavak már dallamosan torlódtak, tájat látott, hajófedélzetet, ahol iszonyodott emberek szaladgálnak, mint a patkányok az árvízben, s még hallotta a vihar csattanásait és hangjait. így ment haza, lehajtott fejjel. A sötét szobában meggyujtotta a mécset, leült a kecskelábú asztalhoz, megnézte a frissen vágott toll hegyét, aztán lázasan és sietősen felvázolta a pergamenre az új darab címét. “A vihar!” — írta. Hajnalig írt; s aztán még két napon át. * * * A negyedik nap reggelén megérkeztek a látogatói Londonból: Ben Jonson és Drayton. Megölelték egymást és ürücombot ettek. Shakespeare arany tálakon hordatla fel az ételt. Aztán billikomból itták az édes, francia bort. A kandalló előtt ültek, mert az idő húsvétra meghűvösödött; Shakespeare elvetett lábbal ült a magas karosszékben, sűrűn hajtogatta a serleget, pislogott és hallgatott. Londonról beszéltek és a kiadókról, az új sikerekről és a színházak pletykáiról; aztán, halkabban, politikáról is beszéltek. r— Te vagy a bölcs mondta Jonson. ~ Hazajöttél. Tisztelnek. Módos vagy. Révbe futottál. Megtaláltad azt, ami egyetlen értelme az életnek. ~ Mi az? kérdezte a házigazda, rekedten és kíváncsian. A költő és a drámaíró előrehajoltak és csaknem egyszerre mondták: — A békét. ■ A békét, igen mondta és bólogatott. A félhomályban nem látták az arcát. >—• Most írod majd a legnagyobbat, William <— mondta Drayton és gyöngéden, szeretettel hajolt barátja fölé. A hattyúdalt. Minden megérett, benned és körülötted. A viharok elmúltak. Most írnod kell még s csodálatos képet mutatsz majd a világnak, a béke és az összhang képét. Mert ez a törvény. —' Milyen törvény? <— kérdezte a rekedt hang. i Az értelem törvénye >—> felelték, mintha összetanulták volna szavaikat. De a házigazda most felnevetett. Rekedten nevetett, felhajtotta az aranyozott serleg tartalmát s még mindig nevetve, kissé dülöngve a fiókos szekrényhez lépett és kutatni kezdett. Vastag tekercsekkel tért vissza az asztalhoz. — Itt van i—i mondta és furcsán nevetett. Láthatóan ittas volt. Leült és reszkető kézzel bontotta szét a kéziratot. — írtam ... Mit is mondtál, Drayton? A béke, az értelem békéje? A hattyúdal? ... Hát itt van — monda, s öklével pergamencsomóra csapott és nevetett. — írtál >—> mondta Ben Jonson, halkan és áhítatosan. —' Olvasd fel. Hallgattak. Egy szolgáló fáklyát hozott be és a kandalló fölé tűzte. A vörhenyes fényben sápadtan ültek. /-> A vihar mondta Shakespeare. — Ez a címe. Mit gondolsz, Drawton? —• Szép cím i—' mondta a költő tartózkodóan. •— Kissé hangos cím. A vihar hangos ■—> mondta Shakespeare bicsakló nyelvvel, s a kézirat fölé hajolt, i—» Megírtam benne, amit az emberekről gondolok. Egy alakot írtam meg, aki félig szörny, félig ember. S egy napon megtanul beszélni. Caliban a neve. Tudod, mit mond? — Várj, hol is az a rész? . .. A kéziratot a láng fölé tartotta s borosán és dadogva, olvasni kezdte: —. “Beszélni tanítál, s belőle hasznom, hogy átkozhatlak tégedet...” Aztán elhallgatott. 9
