Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

— Láttam. A kastélykertben volt. A kutyáit sétáltatta.

így ment ez vagy négy napig. A hadnagy mind komorabb arccal tért haza. Az asszony már kérdezősködni sem mert.

Negyednap meghozták a hadnagy ruháját. Felöltözött, tarsolyt, kardot kötött, forgós kalpagot tett a fejére. Az asszony könnyesen, gyönyörködve nézte. Aztán elhajtatott.

És akkor este, mosolyogva jött haza.

— Ugy-e beszéltél a királlyal ! — kacagott eléje az asszony.

— Beszéltem édes. Mosolygó, kövér ur a király. Azt mondta, hogy szereti Rákóczit.

— És mit mondott.

— Kérdezte, hogy mikor indultam Tokajból. Megmondottam neki. Aztán megkérdezte, hogyan vágtam át magam a labanc hadakon és Ausztrián. Elbeszéltem neki hajdú életemet. S mikor kiszámította, hogy szent Vitus napjától — amikor is elindultam a Hortobágyról — egészen a Párizsba való érkezésemig huszonnyolc nap tellett el, csettintett a nyelvével s azt mondotta, hogy jó katona vagyok. Mikor pedig mondottam, hogy még feleséget is szereztem magamnak, elnevette magát s azt hajtogatta, hogy szeretne látni.

Az asszony elpirult örömében. Aztán tovább kérdezősködött:

— És mást nem mondott?

— Azt kérdezte még, hogy sok ilyen katonája van-e Rákóczinak, mint én. Mondottam, hogy van vagy harminc regimentre való. Csakhogy azok mind különbek, mint én.

Az asszony elnevette magát:

— Nem hiszem én azt, János. De hát még mit mondott a Napkirály?

— Csak azt, hogy irigyli Rákóczit, amiért ilyen vitézei vannak.

•— Mást semmit sem mondott? Nem ígért semmit? Nem mondta, hogy megsegíti Rákóczit?

— Nem mondta. Csak nézett, nézett a lorgnettjén keresztül s annyit mondott, hogy érdekes “costume” van rajtam. Azzal elbocsátott.

Az asszony lehajtotta a fejét.

Aztán megint múltak a napok és semmi sem történt. A versaillesi udvari kancellária csak biztatta Biharit, hogy majd holnap, majd holnapután, az meg ki-kijárogatott nagy keserűséggel Versaillesba, .— de mindhiába. Ott szólt a zene, pompás fényű vadászatok voltak, pásztornak öltözött urak és libaőrző kislánynak öltözött dámák enyelegtek csobogó szökőkutak mellett és senkinek se fájt Rákóczi keserve. Halasztgatták, tologatták az instáncia elintézését, a hadnagyot pedig egyik úrtól a másikhoz küldözgették.

Végül is elvesztette türelmét. Keserű szavakkal fakadt ki az udvari kancellária egyik pennaforgatója

i6

előtt. Az aztán megsúgta, hogyan juthat be ismét a királyhoz.

Lajos király, felesége halála után titkosan házasságra lépett Maintenon asszonnyal, aki azelőtt a király gyermekeit nevelte. Ez a szelíd öregasszony tudott beszélni a felséggel. És Rákóczi hadnagya elment könyörögni egy asszonyhoz, keserű szívvel, fájdalmas megalázottsággal, hogy pártjára álljon a magyarok fejedelmének.

Maintenon asszony jószivvel fogadta. Szólt is a királynak. És a kancelláriában tudtára adták Jánosnak, hogy jöjjön másnap, a király hívni fogja.

De már akkor Hedviggel ment el János ur.

És vártak, vártak, nagyon sokáig vártak a király előcsarnokában. A hadnagy arca egyre sötétebb lett, az asszony szemébe lassan gyűltek a könnyek, mert mindneki bemehetett, mindenkit beszólitottak, csak Rákóczi követére nem akart sor kerülni. Akik kijöttek, mosolygó, boldog arccal újságolták, hogy ma kegyes kedvében van a király. És múltak az órák, váltották az őrségeket a palota előtt, csak az ő órájuk nem érkezett el.

Gúnyos tekintetű, de azért jóságos arcú ember ült mellettük. Az az egy ember végre odafordult a hadnagyhoz s megkérdezte, mi járatban vannak. A hadnagy elmondotta, hogy Rákóczi követe s egy segítségkérő levelet hozott a királynak. A jóságos arcú ember csendesen elmosolyodott:

— Bohóság, barátom, a reménykedése. Nálunk csak nevetni tudnak az emberek. A sírokat meg sem értik. És aki keserűségeket akar nekik elmondani, az mondja el úgy, olyan formában, hogy nevessenek rajta. Akkor mindenki szívesen hallgatja.

János hadnagy felelni akart, de akkor már kijött a pálcát tartó udvaros a király szobájából s értésükre adta, hogy a felség fáradt. Ma már nem beszél senkivel. — Erre fölkelt a gunyosszemü francia, meghajolt s elment.

A hadnagy pedig háborgó lélekkel fordult az udvaroshoz:

— Menjen be, uram és mondja meg. hogy a Rákóczi fejedelem hadnagya még itt van és vár. Mondja meg a felségnek, hogy Magyarországnak nincs ideje a várakozásra. A fuldokló embernek nem mindegy, mikor jön a segítség.

Az udvaros elhúzta a száját erre a keserű hangra, hanem azért bement. Egy fél perc sem tellett bele, máris jött vissza:

— A felség fáradt. Senkit sem óhajt látni. Azt üzeni, hogy várjon a hadnagy. Várjon ma, várjon holnap, várjon egy hétig, avagy ítéletnapig is, ha kell, de a felség nem engedi, hogy kényszeritsék.

Bihari János fölállott. Nem szólott egy szót sem, csak kézenfogta a feleségét és elindult. Az ajtóban kicsordult az asszony könnye. De az ura keményen, fojtott daccal szólt rá: