Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

RÁKÓCZI HADNAGYA

— Folytatás —

“VÁRJON A HADNAGY!”

A Mont-Martre környékén szállottak meg valami kis fogadóban.

És sokáig, késő éjszakáig ébren volt a hadnagy. Annyit tudott, hogy a királyt Versailles-ben, csoda fényességgel épült palotájában találja meg. Oda pedig nehéz lesz bejutni — gondolta magában. Aztán aludni próbált. Hanem a szobája mellett volt a vendéglő ivója. Ott pedig egyre daloltak, énekeltek és káromkodtak az emberek. De leginkább csak káromkodtak. Szidták a háborút, mely immár csaknem tiz éve dúl Lajos király és az ausztriai ház között s melynek folytatására újabb és újabb adókkal hajtja be a pénzt a király. És szidták a főurakat, nemeseket, kik tétlen henyeségben dőzsölve, vadászgatva mulatozták végig életüket. És szidták az udvart, mely töméntelen kincset prédái el ruhákra, pompára, fényre. És szidták a királyt.

S az a messziről jött fekete legény, akit egy másik, egy szelid, egyszerű, népe sanyargattatásán gyötrődő és nemzetéért mindent feláldozó fejedelem küldött ehhez a királyhoz, hogy segítséget kérjen tőle: valami rossz sejtelemfélét érzett. És a lelkében egymás mellé állította ezt a két fejedelmet.

Az egyik, a gazdag, a fényben, pompában dúskáló nagyur — akinek népe lázadó szemmel néz az urára s az a másik, a csöndes, mértéket tartó szent ember, akiért örömmel ontja vérét a hajszolt kuruc s akinek odaadja utolsó falatját is szerető szívvel a jobbágy.

És egymás mellé állította lelkében a hadnagy ezt a két népet is: a franciát s a magyart. Az egyik zug, hogy háború van és a békét áhitja, a másik meg keo<-ieg, amiért kicsorbul a kardja, pénz hijján.

De aztán megtalálta a különbség okát is. Lajos király háborúja nem a francia nép háborúja, hanem csak Lajos királyé, aki a spanyol koronáért harcol. Rákóczi harca pedig a magyar nép harca a szabadságért. — Lajos király a versaillesi kastélyban dőszölve adja ki parancsait koplaló, messze országokban vérző seregének, Rákóczi pedig együtt vérzik, együtt koplal rongyos ruháju talpasaival, huszárjaival és pattantyúsaival.

S ahogy ezeket mind végiggondolta a hadnagy, valami melegséget érzett a szive táján, hogy az ő fejedelme, egyszerű, szelid, istenes, kardforgató, koplaló fejedelme külömb, mint ez a gőgös, pompában élő, vánkoson ülő, jóllakott nagyur, akit pedig széles e világon “Napkirály őfelségének” neveznek. De valami keserűség is megmaradt benne. Hiszen hogyan adjon

ez a király pénzt az ő urának, mikor neki is csak duzzogva adja önnön népe? — Hogyan reméljen 6 segítséget a kurucoknak, mikor a francia nép is zúgolódik a nyomor miatt?

És azon az éjszakán furcsa álma volt Rákóczi hadnagyának.

Azt álmodta, hogy valami nagy, nagy tenger partján áll, fekete felhők rohannak az egén s a tenger partján egy fehérhaju, szelid, öregember vánszorog betegen, botra támaszkodva. És azon az emberen a kuruc hadak ruhája van. És a szemében nagy magyar bánat. És az arca olyan, mint amilyen Rákóczi arca lesz öreg korában.

És reggel úgy érezte, mintha lidérc nehezedne rá.

Hanem azért semmit sem mutatott rossz sejtelmeiből, mikor reggel csókkal búcsúzott feleségétől, hogy Versaillesba menjen.

És asszony egész nap várta az urát. Este fáradtan vetődött haza.

—' Mi volt Versaillesban, János, — kérdezte az asszony, mikor a karjába simult.

Az újra sóhajtva simított végig a homlokán és szomorúan mondta:

— Versaillesban? Fényesség van édes, muzsika és tánc.

— Beszéltél a királlyal?

•— Nem. Mert nem volt lakkcipőm, pomádés parókám és selyemharisnyám.

— És Rákóczi írását látta a felség?

— Bevitte neki egy pomádés márki. Azt hiszem,

látta.

— Majd holnap több szerencséd lesz, János — suttogta az asszony könnyes szemekkel és megsimogatta a csüggedt ember arcát.

Többet nem beszéltek erről. Tervezgették, hogy lesz, mint lesz, ha majd egyszer haza kerülnek és vége lesz a harcoknak és uj tavasz látogat szép Magyarországba.

Másnap megint elindult a hadnagy. De mielőtt kocsira ült, bement egy szabóhoz. Ruhát méretett magának. Nem selyemruhát, francia plundrát, hanem csak amolyan kuruc vicehadnagyi mundért. Zsinóros dolmányt, feszes nadrágot. Aztán betért egy csizmadiához is. Csizmát csináltatott magának. Végül kocsira ült és elhajtatott Versaillesbe.

És este még fáradtabban jött haza. Még sötétebben nézett maga elé.

Az asszony most már csak félve kérdezte:

— Mit mondtak Versailesban?

— Azt mondták, hogy várjak. Sok dolga van a felségnek.

—- És vártál?

— Vártam. Egészen alkonyatig vártam. Étlenszomjan vártam.

— És láttad a királyt?

25