Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
és fagyos a szívem, mint a jég. Csókolj meg, ha majd meghaltam és már kihűlt az ajkam, John. —- Istenem, miért hagytál el bennünket i— lázongott John. —« Hallgass — súgta a lány. — Egymásra találtunk. Együtt vagyunk ... Együtt halunk meg .. . Jövő tavaszszal, ha feljönnek kunyhóikba a favágók, talán meglelnek bennünket. Jól reteszeld be az ablakokat és az ajtót, John, nehogy bejöhessenek a farkasok. A lány szemében eszelős, vak félelem tükröződött. A férfi nehezen, erőlködve felemelkedett. Kínosan vonszolta magát az egyik ablakhoz, azután a másikhoz. Alig maradt annyi ereje, hogy az ajtóhoz kússzon. Ahogy a kilincshez nyúlt, a szél feltépte az ajtót. •—> Istenem, miért hagytál el bennünket? — kiáltotta ki a süketen tomboló hóviharba. —• Isten soha sem hagyja el a benne bízókat — harsogott a válasz. Páter Kilduff igyekezett a kaliba felé. Odalent, a telepen, egy fickó titokban megsúgta neki, hogy egy embert haragosa lelőtt a hegyek között, az elhagyott favágókunyhóban. A gyilkos megszökött. De a hír kiszivárgott a bányászok között. Az áldozat meghal, mert a gyilkos keze biztos és fegyvere pontosan talál. A leterített ember a vallás kegyelme nélkül pusztul el odafent. Kilduff, mit sem törődve a hófergeteggel, élete kockáztatásával azonnal útnak indult, bogy meggyóntassa és feloldozza a haldoklót. A haldokló helyett egy holtat és két halálraítéltet talált a kunyhóban. Páter Kilduff csak a szent ostyát hozta a haldoklónak, de nem hozott magával kenyeret a két kiéhezett, éhhalállal küzdő ember számára. —• Ne veszítsétek el a bátorságotokat, testvéreim — mondotta biztatóan — mindent megteszek, hogy gyors segítséget hozzak. De amint az egymás karjába roskadt fiatalok mellett a hunyó tűz előtt állott, magában azt gondolta: az arcuk olyan átszellemült. . . Penelope halványan felmosolygott a hatalmas szerzetesbarátra: i—' Áldj meg bennünket atyám, mert mi már elindultunk . . . — Eskess meg bennünket atyám — emelte fel fejét John. — Ez az utolsó kívánságunk itt a földön. Kilduff atya megeskette őket. Elszoruló szívvel látta, hogy már nincs annyi erejük, hogy utolsó hitvesi csókot váltsanak. A lány elhalóan suttogta: — Férj és feleség vagyunk, John! Hallod, szívem, a menyegzői harangok csengését? — Hallom... — ismételte enyésző visszhangként a férfi. Esküvői harangok . . . Páter Kilduff is hallani vélte a vidám harangcsengést. A küszöbhöz rohant. Feltépte az ajtót. Kinézett a hóesésbe. Most már tisztán, élesen hallotta a harangcsengést. A "'bolond Barnabás” jött, egyenesen a kunyhó felé. Biztos, határozott lépésekkel sietett a kaliba küszöbéhez, mint aki tudja, hogy odabent szükség van reá, hogy várják. Hátizsákja és öve tele eleséggel. orvossággal, erőt adó itallal, hogy Isten bajba jutott teremtményein segíthessen. Páter Kilduff térdreborult a hóban. Latinul imádkozott. A " bolond Barnabás” nem értette a hálafohász latin szavait. Ment egyenesen a kunyhóba, célja felé. A szerzetes barát lassan felemelkedett a hóból. Könnyes szemmel indult a " bolond Barnabás” után. Eszébe jutott, amit évekkel ezelőtt mondott, amikor odalent a völgyben legelőször hallott a "bolond Barnabás” különc viselkedése felől: ^ Bolond? Ne higyjétek! Barnabás irgalmasszívú, jó ember és úgy vélem, hogy kedves az Ür színe előtt. PÁRIZSI KALAND Irta: Orbóh Attila Az ifjúság szerelmi kudarcait még önmagának sem meri bevallani, csak hódításaival kérkedik. Nekem akadt egyszer egy fiatalkori hódításom, amelyről mégis mindig hallgattam. Talán azért, mert összefüggésben volt egy nagyon fájdalmas felsülésemmel . .. Ma reggel, amikor a tükörbe néztem, fésülködés közben megdöbbenve állapítottam meg, hogy alaposan megütötte a dér a fejemet. Különösen, ha visszafelé borzolom megritkult hajamat, több a fehér hajszál benne, mint a fekete Megdöbbenésem azonban csak egy pillanatig tartott, mert arra gondoltam, hogy most már életemnek olyan korszaka következik, melyben nyugodtan fogok visszaemlékezni э múltra, s őszintén beszélek majd róla magamnak .. . Ebben pedig lesz valami felemelő szépség és magasztosság. .. Amikor önmagunk és mások felett állhatunk mélységes őszinteségünkkel, akkor boldogok is lehetünk egészen . . . Az őszülő fejjel újra átélt régi élmények gyönyörűségét semmi máshoz nem lehet hasonlítani: ezért boldogtalanok azok az öregek, akiknek nincsenek szép emlékeik, akiknek nem volt igazi esztelen ifjúságuk — és csak puszta öregségükkel maradnak öregségükre . . . * * * A Sorbonne diákja voltam Párizsban és belekerültem a szép és gazdag Olus Romanovna társaságába, aki a matematikai fakultás egyik legkitűnőbb hallgatója volt. Olus a csöndes Place St. Sulpicen lakott, ódon bérház negyedik emeletén, ahol három keleties pompával berendezett szobája volt. Mihelyt beköszöntött " hú Bakonyerdőnkbe vagy Párizsunkba” a tavasz, Olus barátai és barátnői minden áldott este összeverődtünk a St. Sulpice-téri lakásban. Legalább tizenketten voltunk, valamenynyien a Sorbonne diákjai és diáklányai —- csak egyedül Francis Corroy, a belga divatrajzoló nem volt kollégánk. ö Olus legreménytelenebb udvarlója volt, aki mint az árnyék követte mindig az álmatag tekintetű leányt, aki még csak nem is flörtölt senkivel, hanem 22
