Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

ván gróf, szúrós tekintetével először Batthyány Lajos gróf, majd Kossuth felé pillantott és Dessewffy gróf után ő is szólásra jelentkezett. A teremben megreccsentek a székek, lábak dobogása és ruhasuhogás halk moraja hallatszott, mindenki meg­mozdult s a levegőben a feszült várakozás izgalma resz­ketett. A gróf pedig jobbkezével fejetetejét súrolva, igen mérsékelt hangon, de támadó és politizáló modorban kez­dett rögtönzött szónoklatához, melynek vázlatát sem ké­­szítette el s magát teljesen a perc ötleteinek és az agyá­ban csapongó eszmek hatalmának engedte át. Beszéd közben taglejtései szélesebek, hangja ércesebb lett és arc­játéka híven kísérte a gondolatok egymásutánját. Kö­rülötte az emberek egy kis üres kört hagytak és ebben, mint egy ketrecben, a gróf fel és alá járkált: >— Uraim! Országgyűlésünknek utolsó ülésszaka eszem­be juttatta azt a történelmi pillanatot, amikor a szövet­ségesek első ízben vették be Párizst. A földi dolgok akkor is annyira összegabalyodtak, hogy valamennyiünk úgy érezte: no, itt emberek befolyása már nem sokat nyom többé és az istennek közvetlen beavatkozása veszi kezdetét. (A gróf arca gúnyos mosolyra torzult.) Tisztelet, becsület és hála a szövetséges hadvezéreknek és diplo­matáknak, e jeles férfiak Párizs bevétele után a baklö­vések olyan sorozatát követték el, hogy még egyetlen napi huzavona és Napóleon ismét kisöpör bennünket Franciaországból. (A gúnyos arc megnyúlt és harag meg szomorúság érzelme viharzott át rajta.) Hát a legutolsó országgyűlésen is csak egy hajszálon lógott, hogy ősi szokás szerint, mint egy aristophanesi komédia után a színészek, dolgunk végezetlen, vagy azokat még csak job­ban összekúszálva, szégyenszemre rongyosan és éhesen hazakullogjunk. És alkalmasint el is szakad ez a hajszál, ha nincs a nagy idők könyvébe írva: "A népek árja le fogja dönteni a felhőkbe emelkedő bálványt.” Ezeknél a szavaknál a gróf szenvedélyesen csapott az asztalra, majd amikor nyugtalan és tompa mormogás hal­latszott az ellenzék felől, látszott rajta, hogy még fullán­­kosabb ötletekkel akarja a közvéleményt elképeszteni. A gróf, sajnos, soha nem vette igénybe azokat az apró fogásokat, amelyek által a gyakorlott szónok a duzzogó kedélyeket visszahódítja és az ingadozó csatát tapsvihar közepette mégis megnyeri, ö diplomata volt a szalonok­ban, kimeríthetetlen ügyességű ott, ahol egyéneket kel­lett terveihez csábítani, de vegyes és követelő tömeg előtt ritkán tudott eléggé alázatos lenni, hogy a nép­szerűség árját maga felé fordíthassa. Most a konzervatív párton némelyek éljenezni kezdtek, de a gróf kezének egy gőgös mozdulatával leintette őket. — Amint a lipcsei csata után, most is kölcsönösen egy­másra hárították a napról-napra növekvő baj felelőssé­gét s ha valahonnan valami égi segítség jelentkezett, a legparányibb ember is rögtön a maga személyében kezdte tisztelgetni a nagy csodadoktort. (Vájjon kire céloz a gróf? —> kérdezték egymástól a táblabírók pillantásai.) Az utolsó országgyűlés óta új korszak nyílt meg. Senki és semmi sem áll útjába annak, hogy haladjunk. Oti fenn észretértek. Megúnták, hogy huszonnégyóránként tömögessék be az államhajó repedéseit, míg azalatt újak és újak támadnak szüntelen; megdőlt a “tökéletes rend­szer”, az annyiszor halott “szisztéma” csalhatatlanságá­­ban vetett hit. (Ez Metternichnek szól! —• súgta Deák Wesselényi báró fülébe). A bécsi hatalmasságok, akik a trónhoz legközelebb állnak, maguk is elismerik nemzeti és alkotmányos fej­lődésünk szükségességét és ekkép mi néhányan, közle­gények és szegénylegények, nem vagyunk többé kény­telenek dagály és orkán ellen harcolni erőnk fogytáig, hanem olyan erős egységek zászlaja alatt indulhatunk harcba, amelyeket állásukból sem nyugati sem keleti szél nem tud kiforgatni. (Most a gróf szúrós tekintette Kos­suth felé nyilait.) De még ennél is fontosabbnak tartom, hogy hazánk némely leghűbb, de egyszersmind legegész­ségesebb velejű fiai, fölfogván az idők változását (a szú­rós tekintet most Kossuthról átsiklott Deákra), bátran kimondták és remélem eszerint cselekednek is: --- hogy ezidőszerint nincs szükség semmiféle heves agitációra. A fiatal Kemény báró odaszólt Tasnernek: — Nézd azt a három koponyát. — Melyiket? — Széchenyiét, Batthyányiét és Wesselényiét. Ebben a teremben véleményem szerint csak három olyan fej van, amelyet, ha egy vadidegen emberekből álló tömeg megpillant, ellenállhatatlan erővel buggyan ki belőlük a bámulat és elragadtatás. A beszédnek a táblabírákra nem volt olyan nagy ha­tása, mint a fiatal titkárra és a fiatal erdélyi publicistára, akik vallásos rajongással bámulták mesterüket és min­den szavát kinyilatkoztatásnak vették. A megyei urak, akik éveken keresztül szinte életük egyetlen céljának tar­tották a börtönben szenvedő Kossuth kiszabadítását nem mintha Kossuthot jobban ismerték, vagy őt nagyobb hazafinak tartották volna Széchenyi grófnál, hanem, mert nevéből és mártiromságából lassanként a magyar sérelmi politika szimbóluma, jelszava és zászlaja lett ebből a beszédből mindössze csak annyit értettek meg, hogy a Hitel, Világ és Stádium írója nem Kossuth-tal és a Kossuth-féle szimbólummal, hanem Béccsel, Met­­ternich-chel, Dessewffy Auréllal, az aulikusokkal és kon­zervatívokkal remél zöldágra vergődni. A mérsékeltek, a szkeptikusok és félénkek kutatva lesték Deák és Wesse­lényi arcát: vájjon ez a két nagy magyar mit szól a gróf pólfordulásához? Wesselényi báró, aki vak szemé­vel a semmibe meredt, érthetetlen szavakat dörmögött maga elé. Deák kövérkés, szenvtelen, joviális arca is sá­padt volt, de nem azért, mintha e pillanatban maga is nem értett volna egyet a szónokkal, hanem, mert tudta, hogy Kossuth következik. És Kossuth felállt. A fiatalság percekig nem engedte szóhoz. Itt el kell most valakinek pusztulnia — gondol­ták sokan reszkető félelemmel, de senki sem tudta volna megmondani, hogy ki lesz a győztes és ki lesz az áldozat. Tasner agyán hirtelen átvillant a gróf néhány perccel 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom