Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

előbb elhangzott néhány mondata: No, itt emberek be­folyása már nem sokat nyom többé a latban, és az istenek közvetlen beavatkozása veszi kezdetét... A népek árja le fogja dönteni a felhőkbe emelkedett bálványt. De Úris­ten, melyik bálvány fog itt most ledőlni? Ha az istenek hatalma meg nem könyörül most a népek árján, akkor ezzel a bukással elbukik, ami még Kossuthnál és Széche­nyinél is drágább és féltettebb kincs: elbukik egész Ma­gyarország. Szíve összeszorult. Érezte tehetetlenségét, ajkai remegtek . . . hiába, nem lehet feltartóztatni a vég­zet hatalmát, történjék, aminek történnie kell. . . és szemöl­dökeit összerántva figyelte a grófot. A gróf pedig közönyt színlelve barátai gratulációit fogadta, mosolygott, aktatáskájába gyömöszölte iratait s elővette kulcsát, hogy a táskát bezárja, mintha távozni készülne. Kossuth pedig ezalatt már beszélt. Tasner egész erejét megfeszítve figyelt a szónok szavaira, de szemével a gróf mozdulatait és arcvonásait leste és minden észlelőké­pessége a grófért való aggodalomba s abba az erőlkö­désbe fulladt, hegy arcáról leolvassa annak lelkiállapo­tát. Tasner alig értett valamit Kossuth beszédéből. Szin­te csak kitalálta, hogy Kossuth megköszöni a vármegyék szolidaritását, barátai aggódó figyelmét, a gyengéd ke­zet, amely pénzt gyűjtött támasz nélkül maradt családja számára, ... aztán megütötte a fülét valami patetikus mondat arról, hogy a sötétséget már megunta és meg­gyűlölte minden tiszta és becsületes lélek, hogy ez a nemzet a világosság felé vágyakozik — mi ez? Csak nem a Világról van szó? ... — és aztán hallja, hogy Kossuth kiejti a Széchenyi nevét, valamiért köszönetét mond és biztosítja a grófot, hogy a haza minden fia mindig ra­jongó bálával emlegeti majd őt, akinél nagyobb magyart nem ismernek a nemzet évkönyvei, akinél századokra ható eredményekben senki sem tett többet, akinél a nem­zet újjászületésén senki sem munkálkodott sikeresebben... hogy senkit nem ismer mást históriánkban, akinek szá­zados hatásra szánt lépései nem érkeztek sem korán, sem későn . . . és aztán megint felhangzik a szónok aj­kán: a legnagyobb magyar. .. Tasner nem akar hinni a fülének — lehetséges ez? — de a teremben dörgő éljenzés támad, — éljen a legnagyobb magyar! i—> szájról-szájra röppen ez az új, frappáns jelző, az arcok kígyóinak, a szemekben boldog láng lobog, az emberek egymás kezét rázzák, a vérmesebbek összeölelkeznek, a fiatalság újjong, szinte üvölt gyönyörűségében és örömében . .. csak két férfiú áll sápadtan, vértelen ajakkal, farkasszemet nézve egymással, megdöbbenve és szinte beszámíthatatlan iz­galomban. Az egyik a gróf, a másik Kossuth Lajos . . . Tasner Antal lelkében a félelem, izgalom, aggodalom gyötrődése hirtelen felolvadt a megkönnyebbülés köny­­nyeibe, úgy érezte, hogy tűvel szurkálják az arcát, a hát­gerincén bizsergés fut végig s szive fájdalmasan dobog mint a szerelem extázisában. És többé nem hallott sem­mit. Azt is csak másoktól hallotta, hogy a gróf az ülés vé. gén odament Kossuth-boz, kezet fogott vele és azt mondta neki: — Uram, miért tette ezt velem? Miért emel olyan magasba, ahol nem tarthatom magam? EGYEDÜL VAGYOK? Egyedül vagyok, nagyon egyedül, Bár koldultam bízva együgyűn. Mindhiába! A világ konok maradt. Ember ember után mellettem elhaladt. Pedig nem kértem tőlük egyebet, Csak megértést, megértő szívet. Tegnap még úgy fájt. Ma már nyugodt vagyok. Többé nem kérek, nem koldulok. Elmúltak a gyötrő, kereső napok, A panaszt panaszra halmozók. Sírjába fektetem a tegnapot, S rá hantot emlékből hántolok. Meghalt tegnapból új mára virradok. Várnak új, nem-ismert hajnalok, Csöndes, fakó, de könnytelen napok . .. Nem örülök, de nem is fájlalok. Előttem az út, min haladhatok. Csöndben az Ür lábához borulok S megfejtve, ím, a nagy, az örök titok: Tudom, hogy itt egyedül nem vagyok. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN IMÁJA Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imámat. Töltsd meg szívemet angyali tiszta szeretettel Irántad, hazám, embertársaim és honfiaim iránt. Világosíts meg egy Cherub Iángszellemével, erős eszével. Engedj a jövő­be pillantanom, a jónak magvát a gonosztól megkülön­böztetnem. Add tudtomra, mit tegyek, hogy egykor Ne­ked a reámbizott tőkével beszámolhassak. Gondolkozni és dolgozni akarok éjjel-nappal egész életemen át. Vidd sikerre, ami jó, tipord el csirájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne. Nyújtsd segítségedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban. Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindenre a világban és fog­jak hozzá mindenhez. Imám ne csak szóban, hanem tet­teimben is megnyilvánulhasson és bocsáttathassák szün­telenül a világba. Amen. (Ezt az imát Széchenyi István tárcájában találták ha­lála után és a Széchenyi család őrizte meg.) 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom