Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

A LEGNAGYOBB MAGYAR Részlet Surányi Miklós: Egye dül vagyunk című regényéből. Déli tizenkettőt ütött a pesti városháza toronyórája. Izgatott fiatalemberek jártak-keltek a Gránátos utcába torkolló mellékutcákban. Valakit vártak. Hírvivők jöttek és mentek, kipirult arccal újságolták egymásnak a legú­jabb eseményeket és sűrűn hangzott el ez a két név: Széchenyi és Kossuth. A vármegyeháza nagytermében már bent ült Deák Ferenc, a kehidai földesúr, akit az országgyűlési ifjúság Pozsonyból ismert, a pesti utca pe­dig most kezdi megismerni, amint kissé lomha mozdulat­tal végig ballag a Váci-utcán, Bent volt a teremben Wes­selényi Miklós báró is s azonkívül a politikai élet néhány most feltűnt új csillaga, Batthyány Lajos gróf, Szemere Bertalan, Szalay Imre, Eötvös József báró, Andrássy Gyula gróf, de az ifjú Magyarország nem volt kiváncsi másra, csak Széchenyire és Kossuth Lajosra. Széchenyit már régen nem látták Pesten. A gróf, aki valami felhőn­­túli magasságban trónolt a közönséges emberek fölött, az utóbbi időben sokat betegeskedett és sokat tartózko­dott Cenken. Csodálatosképpen Kossuth úgy tudott be­surranni a vármegyeházára, hogy nem vette észre senki. A közgyűlés tagjai csak akkor pillantották meg beesett, halvány, beteges arcát, amikor már helyet foglalt Deák és Wesselényi báró között. Mindenki feléje tódult. Majd­nem agyonölelték, kezét szorongatták, vigasztalták, egész­sége felől kérdezősködtek, amelyet a börtön levegője ala­posan megviselt, szerencsét kívántak neki közelgő házas­ságához, politikai tervei felől kérdezősködtek «—> mindenki szeretett volna valamit adni Kossuthnak, mert úgy érezte, hogy a fiatal politikus helyette és érte szenvedte a három évi keserves börtönt. Dél volt. A Ferenciek templomában, a Szervitáknál, az öreg városháza tornyában és a Dunaparton, a Bel­város ősi egyházában megkondultak a harangok s az ifjú Magyarország Kossuth beszédét és Széchenyi Ist­ván gróf megjelenését várta remegő izgalommal. A gróf ezalatt a vármegyeház udvarára ért. Kemény báró és Tasner, mint két titkos testőr szívszorongva fi­gyelt. A jurátusok arcán kigyult az izgalom. A gróf maga elé meredve sietett át a rosszul kövezett udvaron. A jurátusok egymást Iökdösték, maguk közt suttogtak, bizonyára azt sem tudva, mit. A gróf megtorpant és kö rülnézett. Az ifjak erre elsápadtak. A zavar nőttön-nőtt. A sorfal megingott, hullámzott, néhányan önkéntyelenül lekapták a kalpagot fejükről. Egyszerre csak a fiatal Mayerffy Károly elkiáltotta: — Vivát gróf Széchenyi Istvánl Báró Kemény és Tasner jobbról-balról odaugrottak a gróf oldalára. Talán ez a vivát a jeladás, amelyre meg kell indulnia a füttykoncertnek és macskazenének! Nem. Az elhangzott éljennek először bizonytalan, aztán mind­jobban erősödő, végül falrengető üdvrivalgásba olvadt diadalmas visszhangja támadt. A tüntetők arca kipirult, a kalapok a levegőbe repültek s a kétemeletes Ioggiás udvar falai szinte megremegtek az ujjongástól. A gróf elmosolyodott, hátra sem nézett, meg sem kö­szönte az ovációt, nem akart elérzékenyedni, három fokot ugorva egyszerre rohant fel a lépcsőn és besietett az ülés­terembe. A teremben minden szem feléje fordult, látni lehetett, hogy vegyes indulatok hozzák lázba a táblabírák kedélyét. A szónokot alig hallgatta valaki, minden szemben a kíváncsiság, figyelem, találgatás és félelem tükrözött: mi lesz itt most, amikor a gróf és a Kaszinóból kizárt már tir, a hirtelen egetverő népszerűségre emelkedett Kos suth először kerülnek egymással szembe? A gróf pedig ezalatt belevetette magát a székébe, ki­nyitotta kulcsával a nagy fekete tárcát, leveleket vett ki melyeket csak félszemével olvasott el és közben szom­szédjától az ülés tárgyáról kérdezősködött. Az egész gyűlésterem figyelme Széchenyi és Kossuth felé fordult. Mindenki feszengett a helyén, a szónokokat alig akarták meghallgatni, a teremből mintha kiszivattyúz­ták volna a levegőt, az emberek a várakozástól főfájást kaptak, szívük hevesen dobogott és nehéz, lihegő, sza­pora lélegzetük szinte hallhatóvá lett. Csak két emberen nem látszott meg ez az izgalom. A grófon, aki a táská­jából előszedegetett levelek olvasásába merült el és Kos­suth Lajoson, aki sovány, sápadt arcát felemelve mereven nézte a terem mennyezetét. Most Dessewffy Aurél gróf állott fel szólásra. A te­remben mindenki tisztelettel hallgatta az eleven, mozgé­kony, kistermetű embert, aki gyenge és tompa hangján tömör, klasszikus mondatokban beszélt, került minden szóvirágot, —• ő is okoskodó gép volt a tanácsteremben, mint ahogy István gróf Deákról mondta. Ez a gép azon­ban, valahányszor okoskodni kezdett, mindig felmelegí­­tetfe István gróf szívét, mert úgy érezte, mintha saját sza­vainak visszhangját hallaná. Most is húzogatni kezdte kezével felső öltönyének karját, mintha tusára készülne, majd székét otthagva közelebb ment a szónokhoz, hogy egyetlen szavát se veszítse el. Aurél gróf éppen arról beszélt, ami őt is hónapok óta foglalkoztatta. A múlt országgyűlés végével bizonyos kölcsönös jó­akarat szállotta meg a különböző vélemények képviselőit. Sok hónapos küzdelem után az ellenzék emberei bámul­va látták, hogy igen közel jutottak a kormánypárt egyes tagjaihoz. A képzelt ellenségben barátra találtak. Látták, hogy az is azon munkálkodik, ami után ők áhítoznak: a kibékülésen. Ily módon lassanként sikerült néhány becsü­letes embernek — homályban és minden feltűnés nélkül — nagynehezen helyrehozni a bizalmat, amelyet mások •— nagy robajjal és görögtűz mellett — megrontottak. — Ez már államférfiúi beszéd «—• mondta halkan Ist­7

Next

/
Oldalképek
Tartalom