Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
FURCSA VÉGRENELETEK Irta: Supka Géza Ha még lehetne, fegyelmit indíttatnék a fővárosnak ötven évvel ezelőtti vezetősége ellen, mégpedig azon a címen, hogy engem és jogutódaimat anyagi érdekeimben érezhetően megrövidítettek. Most volt ugyanis ötven éve annak, hogy egy gazdag főváros magánzó úgy végrendelkezett, hogy egymillió forintos vagyonát a fővárosra hagyja azzal a feltétellel, hogy a főváros ezt az összeget száz évig 6%-kai kamatoztatja s aztán mindenféle humánus és emberbaráti célokra, többek között az adóteher csökkentésére is, felhasználja. Kiszámítottam, hogy ez a tőke ma már, ötven év múltán is, vagy 32 millió pengőt tenne ki, további ötven év múltán pedig körülbelül 730 millió pengőt tenne ki. Amely összeg, valljuk be, igen jót tenne egynémelyünknek, ha szét is osztanák egymillió lakos között. Csakhogy a főváros vezetősége akkoriban úgy döntött, hogy ennek az alapítványnak mindenféle jogi nehézségei vannak, különben is utópikus álom, amelyet a gazdasági viszonyok súlyosabb felforgatása nélkül nem lehet megvalósítani. Diktumfaktum: nem fogadták el a végrendelkezést. Pedig hát ez a tervbevett végrendelet igazán jószándékú és becsületes elgondolásból fakadt. Ami nem minden végrendelkezésről mondható el, mert bizony a Halálúr őfelségével négyszemközt parolázó ember, s a legtöbb végrendelkező életének ebben a stádiumában van rendszerint kesernyés, sőt rosszmájú is, ki ilyenkor éli ki magából mindazt a keserűséget és bosszúvágyat, amit életében tehetetlenül gyűjtött fel önmagában. Isten bennünket, tagadhatatlanul Iát: látja a bajainkat és a bűneinket is, tud a keserűségünkről és a vágyainkról is De, még vár, vár. Ö tudja a legjobban, hogy miért. Mi pedig — nem szemrehányásképpen, és a legkevésbé sem fenyegető formában Kisjókai Erzsébet aranytollából idézve, nyugodt Ielkiismerettel így nyilatkozhatunk: Csak állunk, bús magyart sarjak, könnyünket a por is beissza. Mi lesz velünk, ha szép hazánkat soha többé nem adod vissza? Adja Isten, hogy ne így Iegyenl Mert mégis, mindennek ellenére: Magyarnak lenni nagy s szent akarat, Mely ott reszket a Kárpátok alatt. Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva. Féltőn borulni minden magyar rögre S hozzátapadni örökön örökrel Ilyen volt például az az 1887-ben elhúnyt bécsi aszszonyság, aki 30.000 forintnyi vagyonát azzal a feltétellel hagyta egyetlen nőrokonára, ha az kötelezi magát, hogy elhordja az örökhagyónak mindennemű ruháját s ha ezek már mind elkoptak, azontúl is mindig ugyanazon szabású ruhákat, kalapokat, slbit fog hordani. A célzat nyilvánvaló volt: az örökhagyót bosszantotta az, hogy leendő örököse, valószínűleg a medve bőrére, divatos ruhákban járt-kelt, amíg ő maga takarékosan kuporgatta össze azokat a krajcárokat, amiket örökösére hagyott. Legalább ne legyen majd felhőt az élvezetei Mert hiszen mi öröme lehet majd annak a fiatal nőnek az életben, ha állandóan ugyanazokat az ócska cafatokat kell elhordania?! Nemkevésbé könyörtelen volt Z a derék francia vidéki polgárember, aki bősz rajongója volt Racine műveinek, holott unokaöccse abszolúte nem tudta bácsikájának ezt a kedvtelését osztani. A nagybácsi aztán úgy végrendelkezett, hogy unokaöccse megkapja ugyan vagyonát, de csak azzal a feltétellel, ha mindannyiszor, ahányszor Párisban az “Athalie”-t, Racine-nak egyik leghíresebb drámáját adják, felutazik a fővárosba és végighallgatja az; előadást. A végrendeletben volt egy külön pont arról is, hogy az öcsike tartozik ilyenkor mindig a falusi jegyzőt is magával vinni, aki hatóságilag tanúsítja a végrendelet helyes végrehajtását. Elgondolható, hogy főként szegény elnyomott férjek azok, akik ilyen halál-utáni elégtételszerzésre használják ki a végrendeletadta lehetőségeket. 1927-ben például a német lapok adták egymásnak nagy kuncogva tovább a hírét az egyik végrendelkezésnek, amelyben a férj az özvegye számára heti 25 márka járadékok hagyott, amely minden hétfőn volt kifizetendő. A rendelkezés oka az volt, hogy az asszony mindig vasárnaponként kínozta a férjét a legjobban pénzért, mert erre a napra rendszerint már egy lyukas fityingje sem volt a zsebében az asszonynak. Még raffináltabban kínozta meg az özvegyét egy kiewi kereskedő, aki tudta a becses nejéről, hogy az már életében is hűtlen volt hozzá. Kikötötte a férj a végrendeletében, hogy egy negyedévvel a halála után az asszony tartozik hozzámenni az eddigi kedveséhez. A végrendelet egy további pontja értelmében azonban az új párnak, egyébkénti vagyonvesztés terhe alatt, kötelességévé tette, hogy házuk minden egyes szobájában, tehát a hálószobájukban is, felállítsák az elhúnyt férj természetes nagyságú viaszszobrát. Ha az örökösök ezt a feltételt nem tartanák be, vagy pedig utóbb eltávolítanák a szobrokat, akkor a vagyon az egyik kiewi klastromra száll. A glastrom néhány hónap múlva csakugyan a vagyon birtokába jutott: a férj “boldog” utódja ugyanis egyszerűen nem bírta ki, hogy lakása minden szögletéből folyton rávigyorogjon a néhai előd. Idegei felmondták a szolgálatot s 40
