Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Ahogy számlálod a tűnő évehet Ahogy búcsúztatod az emlékeket, Amikor érzed, hogy lassan ködbevész A múlt... a hit. .. az emlékezés. Talán a legsúlyosabb feladat megemészteni Padányi utolsó sorait, bár ezekben oldódik fel a nagy fájdalom, amit mindnyájan titokban, mélyen elrejtve a szívünkben hordunk: Ország, hol nem jött-ment voltál, De gazda egykoron. Míg ezt nem tette az irigység veled. Miért sírsz? Bolond! Ne sírjJ Csak !—• ne feledd! Nem. Ezt nem felejthetjük el s a “Föl — földobott kő” jut az eszünkbe, de nem szádunk vitába Ady Endrével. Egyszerűen nem szeretjük ezt a versét. Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Az egész költeményből csak ennyit vállalhatunk: Tiéd vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. De már nem kiáltunk fel Adyval, már késő is volna: És, jaj, hiába . .. Százszor feldobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. És idézzünk még tovább? •— Ady nem egyedül áll ezzel a megállapítással. Adyt Széchenyi ihlette verse megírására. Félünk manapság Széchenyit olvasni. Valósággal arculcsapásnak minősíthetjük kegyetlen realitással megírt sorait: “Gondolkozni s aggódni sokat, nem szükséges: a selejtes, ha odamarad is, mit árt? A jó hazafi visszatér, mert valamint a követ, bármi magasan vettessek is a levegőbe, valami ellenállhatatlan erő vonja vissza a földhöz: úgy varázsolja a romlatlan természet nagy törvénye a hazafit anyaföldjére vissza ismét.” Amikor pedig Wass Albert “Üzenet haza” című költeményét olvassuk újabb Ítéletünket kell megértenünk e sorokban: A viz szalad, a kő marad Maradnak az igazak és a jók, a tiszták és a békességesek. Likasszák már az égben fönt a rostát S a csillagok tengelyét olajozzák Szorgalmas angyalok. És lészen csillag fordulás megint És miként hirdeti a Biblia: Megméretik az embernek fia S ki mint vetett, ózonképpen arat. Mert elfut a viz és csak a kő marad. A sok keserűség és vád meghallgatása után, amire a költészet és valóság taglalása közben kellett rádöbbennünk, találjuk meg Lévay József versében azt a vigasztalást, amely mégiscsak elviselhetővé teszi a mi sorsszerű állapotunkat, mintegy igazolva azt s megnyugtatóan juttatja kifejezésre azt a gondolatot, amelynek részesei kívánunk lenni valamennyien, magyar emigránsok. Az egyetlen vigasztalás, ami a következő sorokban olvasható, s amiben mindannyian osztozhatunk, a következőképpen hangzik: Magános fa vagyok, melyre villám szakad, Melyet vihar tördel, de legalább szabad Levegővel élhet. Ma még sok-sok magyar emigráns él a földön. Még nem tudjuk, hogy meddig fog tartani, amíg mindazok, akik ma magyarul éreznek és gondolkoznak, fenn tudják-e tartani a magyar bitet és hovatartozást gyermekeikben és unokáikban. Egyszer azonban — talán egy különös sorsfordulat következtében —< vagy ha nem, hát a kihalás természetes rendje folytán, ez is véget fog érni. Ilyen a világ, ilyennek lett teremtve és ezen mi nem változtathatunk. őszintén megvallom, nem szeretnék az utolsó emigráns lenni, aki Mikes Kelemennel együtt mondhatja majd: Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger habja felett futó szél zúgását, Egyedül, egyedül a bujdosók közül. De merítsünk egy kis bátorságot Kisjókai Erzsébetnek egyik legújabb költeményéből. S még ha ezúttal sok-sok keserű vallomást is kellett tudomásul vennünk, mondjuk némi bizakodással az ajkunkon az ő szavaival: buzgó lelkek csodára várnak, eltűntek mára mind az árnyak. zengjük vele együtt és sóhajtson a lelkünk, hogy A mi hozsannánk bús, erőtlen, elvész a zengő harsogásban. Miért? <—< Mert: Idegen itt a föld s az ég is, ünneplésben is más szokás van. Azt azonban senki el nem tilthatja tőlünk, hogy ne forduljunk kérő-kérdő szívvel a Mindenhatóhoz és csaknem türelmetlenül meg ne kérdezhessük tőle: De minket látsz-e? Hull-e áldás hontalanok fáradt szivére? Egyenlőre — néma csend a válasz. Fáj is ez a nagy hallgatás. Hogyisne fájna: amikor a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy áldását kiérdemeljük. De Iát az 39
