Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

rögve adja tudtára a Mindenhatónak minden bujdosó nevében:

Most már igazán nem tudom: a sorsot Hogyan s miképpen rendezed.

De a bujdosók könnyében, bánatában Nem lelheted, Uram, a kedvedet.

A telj es kielégületlenség és hányatottság láttára pedig szinte szemrehányóan adja tudtára a sorsok legfőbb intézőjének:

Uram, nekünk ez a föld idegen.

Az ég se derít itt sugarat miránk.

Hibáink őszinte bevallása után, az isteni elnézésben és megértésben bizakodva pedig így kiált fői:

Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok . . . I

Pedig kaptunk mi elég figyelmeztetést, hogy mi a bujdosás, a magárahagyatottság, a segílségnélküliség, a magány és a tehetetlenség. Mikes Kelemen már régen megírta egyik levelében •— a középiskolában még kötelező olvasmány is volt, lehet, hogy nem olvastuk el figyelmesen a könyvet — akadtak már abban az időben is érdekesebb olvasmányok:

Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról.” - De mi nem olvastuk el gonddal Mikes Kelemen bölcs sorait és követtük őt a bujdosásban s ezért ma irtózva beszélünk a bosszúidéig tartó számkivetettségünkről. És nem voltak ránk hatással a következő sorok sem:

“Boldogok azok, akik tanulni fognak rajtunk, akik az országgal együtt tartanak s el nem hagyják nemzetüket és örökségüket.”

Hát nem tanultunk tőle s így nem is lehettünk boldogok. Elhagytuk nemzetünket és örökségünket idegenben ápolgatjuk. Ma már hiába mea-kulpázunk, ma már nehéz lenne megállapítani, hogy bányán maradtunk volna életben, hányunkra várt volna örökkétartó börtönbüntetés és otthon i—> vagy itt —> tehettünk volna, azaz tehetünk-e többet hazánkért. Ennek a kérdésnek a statisztikai taglalása igen eltérő és különböző véleményeket válthatna ki s így e problémába való elmélyüléstől inkább elál- Iunk. Ezt amúgy is a jövő és maga a történelem fogja eldönteni.

Ha már vállaltuk ezt a sorsot, akkor igyekezzünk legalább helytállni, ahogyan azt a legjobb érzésünk ránkparancsolja.

Nem feledkezhetünk meg azonban Reményik Sándor örökérvényű figyelmeztetéséről, aki a próféta látó szemeivel mindenki egyéni elhatározásává tette a döntést:

Eredj, ha tudsz, eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

De mi csak mentünk; hangulatos, szépenszóló írásnak minősítettük a versét és csak itt döbbentünk rá a valóságra, hogy a sorsnak igenis van súlya, csak győzzük cipelni isi

A hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn.

Ma már tudjuk, hogy Reményik az azóta modern kifejezéssé vált osztályidegen szóra gondolt. De folytassuk csak a sorozat, e sokatmondó művészi költeménytl

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy a világban odakünn nem ácsol A lelkedből, ez érző élőfából Az emlékezés új kereszteket.

És kereszthordozókká lettünk. Szinte érezzük nap, mint nap, a véső és kalapács kegyetlen ütéseit. A lelkünk közben egyre veszít a súlyából, zsugorodik, sorvad, a kereszt pedig mindinkább súlyosodik s ki tudja hányán és hányszor roskadtunk már le a terhe alatt? Krisztus is leroskadt alatta, pedig ő Isten fia volt!

Az emlékezés keresztfáira pedig Téged feszít a honvágy és a bánat.

Igen; életünk javarésze már csak emlékezésekből áll. Ki tagadhatja vajon, hogy amikor díszes öltözetekben táncolunk, vagy álarcot öltve ugrándozva tréfálkozunk, nagyokat hahótázunk egy-egy régi magyar film megtekintése közben, nem a belső mardosó bánatot akarjuk-e önmagunk előtt elleplezni? Ja, ... és . . . a honvágy nemcsak keresztrefeszít, hanem ölni is képes. Mi éppencsak hogy elneveztük szívgyengeségnek, agyszélhüdésnek, és különböző daganatokat okozó, halálthozó betegségnevekkel ruháztuk fel néha.

Még nem tudom:

Jul-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok.

így fejezi be Reményik Sándor gyönyörű költeményét. Mi sem tudtuk, hogy jut-e nekünk egy nyugalmas sarok, s nem is maradtunk otthon, hanem felkapaszkodtunk a menekülteket szállító vonatra s most hát itt vagyunk. És néhány év múlva újabbak követtek minket és lassanként mind osztoztak abban a sorsban, amely “lelkűnkből, ez érző élőfából farag kereszteket.”

Az ég szerelmére, el ne sírd magadl

mondjuk most Padánvi Viktorral. Üjjal mutogatnának ránk s a megnemértők kacagva mondhatnák az arcunkba: “Hát kellett ez nektek?”

Ügy-e néha visszajajdul múltadnak egy része? Beledkondul hirtelen egy sajgó, régi hang.

Ne is tagadjuk, hogy így van. Hiszen azért jövünk össze néha-néha, hogy sajgó, régi hangok mellett melegedjünk egy kissé — és hogy megosszuk őket egymással.

Az ég szerelmére el ne sírd magad Ahogy figyeled, hogy fakul a. hajad,

38