Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Forgó viszontagság járma alatt nyögünk. Tündér szerencsénk kénye hány-vet, Játszva emel s mosolyogva ver le. Vajda János sem segít, őt sem kedvelhetjük, ő sem az az ember, aki nekünk, emigránsoknak erősíthetné a reményben való biztonságos hiedelmünket: Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogyha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk, az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár. Eleinte még hittük egy ideig Tompa Mihály elméletét a vándormadárról. Hány bankszámla nyitódott abból a célból, hogy a hazamenetel alapját biztosíthassa. Aztán fel kellett adnunk a jó gólyamadár példáját is, feladtuk a reményt, hogy az ócska fészket megigazgassuk, hogy ott költhessük ki drága magzatainkat. Drága magzataink azóta is itt kelnek ki s ma már legfőbb gondunk, hogy az idegen bölcsőben is megtarthassuk őket magyarnak. De nézzünk csak körül: egyre inkább szaporodnak az EI- titók, Ferkesek, Negik, Veszeszok, Tekecok, Zetmérik, hogy az elmúlt két esztendő néhány szivemhez nőtt magyar hallgatómról tegyek csak említést. Ügye nehéz ma már elhinni, hogy ezeket egykor, —■ talán nem is olyan régen i—> még úgy hívták, hogy Éltető, Farkas, Nagy, Vasas, Takács és Szatmáry? így aztán könnyű Vörösmartyval együtt mondani: Szív és pohár tele búval, borral, De milyen nehéz a folytatást elzengeni: Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Berzsenyi Dániel adja meg rá a választ: Most lassú méreg, lassú halál emészt. Szabolcsba Mihály írta egykor a bujdosó Rákóczi fejedelemről, s e versének minden sorát nyugodtan vonatkoztathatjuk magunkra: Most vagy miénk csak Isten-igazában, Hőseink közt te, legnagyobb hazátlan, Most, hogy a te nagy, hontalan bánatod Rajtunk eláradott. Mécs László sem erre a vérszerződésre gondolt, amikor néhány évvel ezelőtt az arról való hitéről írt. Mert minket már egy másfajta vérszerződés aggaszt, amely elrabolja drága magzatainkat: Hiszek a vérszerződésben amíg összefolyt a vér: előbb csak egy fakupában, aztán egy völgy katlanában, majd a nagy Hungáriában majd egész Európában, folyton összefolyt a vér. Azóta itt Amerikában is folyvást összefolyik a vér, a hétről-hétre közölt hymén hírek mutatják a legjobban, hogy hogyan megy veszendőbe egy-egy csepp vér, ahelyett, hogy Mécs nagy Hungáriáját növelné. Vörösmarty szavait idézzük, amikor a mai emigráció lelkiállapotát, és az idősebb generáció gondját és érzésvilágát kívánjuk valamilyen formán jellemezni: “Elfojtott sóhajtás-e”?, hiábavaló “dörömbölés-e az ég boltozatján?, zokogás-e, mint malombeli zúgás a pokolban?, i— “Hulló angyal, tört szív, őrült lélek”?, •— “vakmerő remények? — Egyre változó lelkiállapotunkra hol ez hol amaz illik rá a legjobban és közben egyre inkább dalol a honvágy. Wass Albert egyszerű, rövid sóhajtás formájában juttatja kifejezésre a legjobban azt, ami szinte kivétel nélkül benne foglaltatik valamennyiünk esti imájában: Istenem add, hogy még Egyszer hazamenjek. Fáj a bujdosás már. Csupa fáj az élet. Elvész idegenben Erdélyi cseléded. Nálunk nincsen hős, csak hulla van, s testi lelki rokkant, Kloaka zengi szennydalát s minden nemest, szépet összeroppant. Ö látta csak igazában Gyóni Gézával együtt: A gerendatöréskor szálkakeresőket. Ide illik bele leginkább Tóth Árpád “Lélektől lélekig cimű költeményének néhány sora az egymástól olyan messzire került csillagokról. Nem is kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a benne elrejtett allegóriát megérthessük. Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Óh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sirius van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? S amikor a szálkakeresők száma egyre nőtt, s nem győztük egymást vádolni, marcangolni, s ezt a hajlamot magunkkal cipeltük a világ mind a négy sarkába, ' mi, emigrált magyarok — nem tudom, feléledhet-e egykor még, hatással lehet-e még ránk Papp-Váry Elemérné egykori “Hitvallása", mert ha nem, akkor végünk vanl Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar/ legyen hited s tiéd a jövendő. Wass Albert is Istennel száll vitába és szinte könyö37
