Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
s a mai emigrációs költészet magáévá tette buzdító sorait: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek!” A nagy vihar után enyhe, árnyas rejtek már nem fogad, s anyánkat, szülőföldünket elhagyva, megtanultuk tőle, hogy Más berekben másképp szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek’...” S tesszük azt, ami egyetlen reményünk, zengjük a jövőt: ‘‘ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek.” És próbáljuk és énekeljük, szavaljuk és mondogatjuk: A jelennek búját édesítvén.” És mégsem tettünk úgy, ahogyan a költő kérve-könyörögve folyamodott hozzánk. Mintha csak vándormadarak lettünk volna: a puszta, kopár földet, amikor azt a szél össze-visszatépte, otthagytuk, idegent cserélve; úgy tettünk, mint az emherekl Amikor pedig a valóság már olyan nagyon-nagyon fáj, keresve kutatunk valamiféle mentség, kibúvó után, önigazolást, vigasztalást keresünk és így akadunk rá Ady Endre két kurucának beszélgetésére, ami némi vigasztalást nyújt nagy elkeseredettségünkben: Öreg Balog testvér, ez nem a mi vétkünk. Itt régik a bűnök, itt régik az átkok. Ennen sziveinkben lakik ellenségünk. Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk, De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk.” Mi, emigránsok Petőfi Sándort is csak válogatva olvasgathatjuk. íme néhány példa: ‘Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete, Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar, Ha vert az óra »— odva mélyibe." Milyen időszerűek még ma is e sorok, mennyi múlt és jelen rejlik bennük s milyen gyorsan következett be, hogy az óra újra vert s lebuktunk a halovány kisértetek mélységes odújába. Nem szerethetjük Petőfi most soron következő idézetét sem, amely sokszor sodor számtalan igazolhatatlan ok felsorolására, amikor lelkiismeretűnket igyekszünk megnyugtatni: De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet. A magyar emigrációnak hosszú története van. Már az Árpád-fiak bujdosásával kezdődött. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ez már így volt szokásban. De Tompa Mihálynak sem kellett prófétának lennie ahhoz, hogy egy kibújdosott barátja után írt levelében rá tudott mutatni arra a sorsa, amelyben mi csak úgy osztozunk, mint akár melyik korszak magyar számkivetettje: Nincs-e elég sebed, óh népem, ami fáj. Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj . .. Otthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött: Koldus földönfutó más nemzetek között. Bármennyire is koldusok, földönfutók, sokak szemében gyáva szökevények vagyunk, Reményik Sándor adhat nekünk csak némi megnyugtatást, amikor a látó szemével megállapította, hogy Két évtizedes idegen keretben Mi megláttuk az örök lényeget i—' Országokat lehet szétdarabolni: Nem lehet legyilkolni lelkeket! Magyarok voltak Magyarország nélkül, Magyarok vannak Magyarország nélkül, Magyarok lesznek Magyarország nélkül. Mert az országnál mélyebb a magyarság, Mert test az ország és lélek a nép ^ Ebben a le nem gyilkolható magyar lélekben bízunk mi is és nem kell okvetlenül Vörösmarty élő szobrához hasonlítani magunkat: Ember, világ, természet, nemzetek! Ha van jog földön, égben irgalom, Reám és kínjaimra nézzetek! Szívesebben fogadjuk el tőle a következő sorokat: Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet. Tompa Mihály is ad némi vigasztalást, s amikor belefáradunk a kínzó Ielkiismeret elleni küzdelembe s mái alig tudjuk, hogy mitévők legyünk, megnyugtatóan fordulunk feléje, hogy az útvesztőből valahogyan kivánszorogjunk és mindig újabb és újabb életcélt tűzhessünk ki magunk elé. A levert lélek egy sötét vágyat érez: Nem élni! nem élni! De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol, Fellobbanó fénye lelkűnkig világol: Remélni! Remélni! Alig Iábolunk ki azonban a fellobbanó csillag reménysugarának a segítségével a levert lélek halnivágyó lelkiállapotából, máris fejbesújt Berzsenyi Dániel kétkedő bizalmatlansága és újra ott érezzük magunkat abban a sötét odúban, amely Petőfi holt dicsőségének halvány kisértete döntött: De, jaj, csak igy jár minden az ég alatt! 36
