Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
már a védekezésből, az önigazolásból és a különböző kifogások kereséséből, mert az az érzésünk, bogy kellően beigazoltuk, bogy ezúttal nem színtiszta irodalmi tanulmányt fognak elolvasni és a költészet berkeiben való vizsgálódás közepette, amikor rádöbbenünk a valóságra, ez nem fogja Önöket túlnagy csalódással eltölteni. Ne is kíméljük saját érzékenységünket! Mert, ba azt akarjuk mindig csak meghallgatni, ami fájdalom nélkül jól esik és bizeleg a lelkűnknek, a legmagasabb szellemi élmények egyikétől foszthatjuk meg magunkat. Márpedig a magyar költészet egyik legnagyobb büszkeségünk s nem lehet annak csak egy részét őrizgetni a könyvespolcon, más:k részét pedig egyszerűen máglyára vetni, mert az megborzongtad fáj és belehasít a lelkűnkbe és abból megvalósíthatatlan vágyakat csihol ki. Ezekután térjünk tehát a tárgyra. “Nemzetünk már sokszor élt remény nélkül. Szabadságát is sokszor veszítette már el. de megtanult élni remény nélkül is és hinni és elébe dolgozni egy jobb holnapnak.” A kedvezőtlen viszonyok már sokszor tették lehetetlenné a sikeres tevékenységet, bár már olyannyiszor tiltakoztunk egy s más ellen, és amikor csak lehetett, nem engedtük és nem hagytuk elfelejteni a magyar ügyet. Ebből a szempontból a mi számkivetettségünk sincsen kedvezőbb helyzetben, mint akármelyik eddigi magyar emigráció volt. Egy dolog azonban bizonyos: aki nem hisz a jövőben, az nem is dolgozhat érte. Ügyünk sikerét pedig csakis egvéni képességeink és körülményeink határozhatják meg. Az elmúlt negyed évszázad alatt odahaza kötelességszerű divattá vált a magyar történelem meghamisítása. Az új politikai divatnak meg nem felelő tényeket megváltoztatták. hazafiatlan személyeket előtérbe helyeztek, okmányokkal igazolható eseményeket levettek a napirendről, utcákat egyszerűen átkereszteltek, emlékműveket ledöntöttek és azt, amiben mi hittünk, nevetséges dajkamesének állították be az újonnan felnövő generáció előtt s mindazokat, akik a múltra emlékeztettek és így akadályozói lehettek volna az új ideológiának, hosszabb-rövidebb időre félreállították az útból. Minden tehát, ami a múltbeli dicsőségre emlékeztetett: eltűnt! A hazafiúi érzést a nemzetköziség mindenkit egyenlővé tévő testvéri atyafiúság-tudata helyettesítette: tetszett-e vagy sem? Nem ez volt a főkérdés. Aki túl akarta érni a zivatart, annak valahogvan alkalmazkodnia kellett a modern elméletekhez és ha voltak is pillanatnyi kételyei, azokat magába kellett fojtania. Mi. itt ebből keveset éltünk át; mi, itt belefúrtuk magunkat a múltba és észrevétlenül egyre messzebb kerültünk az élő nemzettől. Álmainkban olyan hitbe kapaszkodtunk, amelynek teljesülése a jövő ködébe veszett. Az antikommunizmust tettük jelszavunkká és ezzel indokoltuk menekülésünket a világ népei előtt. A múltból éltünk és a jövőről álmodtunk. A múltunk tele volt költészettel, a valóság pedig csupa keserűség volt. Ha pedig otthon az egész magyar történelem megváltoztatása, meghamisítása lett az újmódi, itt az emigrációban is történt valami. Egy-egv könyvet sikerült kimentenünk magunkkal, egyet s mást sikerült itt is újra nyomtatni, de amikor szabadidőnkben bele-beleolvastunk, a szívünkben oly élénken fellobbanó sorok közé, sokszor döbbentünk ró a valóságra és valahogyan úgy kívántuk, hogy költőink és Íróink egy-egy sora bárcsak soha ne Íródott volna le. Mi is beleestünk valamilyen formában az irodalom megmásításának a bűnébe, vagy legalább is sok olyan versre találtunk rá, amelyet nem szívesen olvastunk és a legszívesebben megfeledkeztünk volna róluk. A tények, a vágyak, az álmok, a remények mindig fájnak. S mindezzel szemben itt áll előttünk a rideg valóság: az is fáj! Rettenetesen tud fájni — jobban, mint a legszebb álomra következő keserű ébredés. De lássuk csak a példákat, mert az imént elmondott megállapítások esetleg vádat kovácsolhatnának ellenünk. A Himnusszal még nem volt semmi baj. Hiszen hazafias ünnepségeinken, — bár sokszor könnyekkel a szemünkben, — bátran kérhettük Istentől, hogy segítse és áldja meg a magyart, nyújtson feléje védő kart, ha ellenségével küzd. S amikor azt énekeltük, hogy múltért és jövőért már kellőképpen megbünhődtünk, belezenghettük e sorokba saját, kilátástalannak látszó érzelmeinket is és beletőrödőttséggel ülhettünk le, hogy elfojtott bánattal, a kedvezőtlen politikai viszonyokba beletörődve, meghallgassuk a soron következő müsorszámokat: egy-egy derűsebben hangzó magyar dalt, egy Liszt rapszódiát, egy ügyesen megválasztott szavalatot, egy-egy táncszámot és utána boldogan térhettünk nyugovóra azzal a tudattal, hogy legalábbis a mi sziveinkben — nem hagytuk elfelejteni a magyar ügyet. A Himnuszt a föld bármelyik sarkán Ielkiismerelfurdalás nélkül, bármikor el lehet énekelni. De a Szózattal már haj van. Még mindig a fülünkbe cseng: Hazádnak rendületlenül Légy hive ó magyar...” Miért ne lehetnénk hívei a hazának a határokon kívül? — kérdezzük. De szeretnők ugyanakkor megváltoztatni e sorokat: ‘A nagyvilágon e kívül Nincsen számodra helyi Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned s halnod kelll” Kevés magyar ünnepségrendező merte e dalt kitűzni a műsorára — és sok. sok öregamerikús magyar ment is haza — temetkezni. És mondogatták derült megnyugvással, Petőfi szavaival: "Itt ringatták bölcsöm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem.” És mennyi, de mennyi magyar emigráns társunkra borult itt már az idegen szemfödél! De sokat tanultunk Tompa MihálytólI? Nem, még koránt sincs elfeledve a dal, melyre egykor ő tanított. Sok minden elmúlt s többé nem jön vissza 35
