Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
MAGYAR EMIGRÁCIÓ: KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG OSZLÁNYI RÓBERT Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Magasba vágya <—< tengni egyre lent. Mosolygva, mint a méla őszi táj Nem panaszolni senkinek mi fáj. Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, Melyet nem lehet sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kúsza árnyak Bús tündérekként fel-felsirdogálnak S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefényü fátylat szövögetnek: És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövendőre. Rabmódra húzni idegen igát, Álmodni rólad: büszke, messzi cél S meg-megpihenve múlt emlékinéi Kergetni téged: csalfa délibáb. Csalódni mindig, soha célt nem érve S ha szivünkben már apadóz a hit, i—- Egymást vádolva, egymást marcangolva — Rátakargalni sorsunk száz sebére Önámitásunk koldusrongyait. Én népem1 Múltba, vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehézJ Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges.végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek. Ügy teremtődni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába. Hogy amikor már érik a vetés: Akkor zúgjon rá írtó jégverésJ Kesergő szívvel, szomjan epekedve A szabadító Mózest lesni egyre, Hogy porrázúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek sötét átkául Néz ránk merően, irgalmatlanul S utunkat állja zordon, hallgatag. Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát S mig vérünkben a lettvágy tüze nyargal Felbúgni tompán, lázadó haraggal: Hogy minekünk >— hajh ,—< nem tud megvirradni. Hogy annyi szent hév, annyi tetterő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő Mért nem repülhet fenn, a tiszta légben Édes szabadság bűvös fénykörében? Hogy mért teremteti bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek! S amikor szívünk már-már megszakad, Nagy szégyenünkben, bús keservünkben Falhoz vágni az üres poharat! Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz! De: Magyarnak lenni nagy s szent akarat, Mely ott reszket a Kárpátok alatt. Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva. Féltőn borúlni minden magyar rögre S hozzátapadni örökkön örökre! A szivem mélyéből, őszintén bevallom, bogy valami bori diákkorom egyik legkedvesebb költőjének, Sajó Sándornak e kivonatos, lerövidített, de egyben megrendítő idézetét, nem minden célzatosság nélkül választottam jelen írásom vezérlő gondolatául. A múlt és jelen felidézése, annak összebasonlítása mindig fájdalmas. De fáj a legjobb orvosi gyógykezelés is. Az előbbi verssorok szolgáljanak egyben véd ele ezésül is abboz, bogy emigráns életünkben, de különösen napjainkban, mai valóságunkban, nem könnyű dolog, s még a legjobb szándék mellett is szinte lehetetlenség egy színtiszta irodalmi írásművet írni anélkül, bogy abba ittott bele ne csússzon egy kis politikai célzatosság. >— A főcím: "Magyar emigráció” pedig újabb alapot nyújt abboz, bogy necsak esztétikailag igazolbató irodalomról beszéljünk, hanem e sorok közé egy kis napi politikát és történelmet is belelopjunk: mert hát mi a magyar emigráció, ha nem a mai idők ránkkényszerített, legújabb hivatástudata, magunkravállalt kötelezettség, nyilt hitvallás és keserű feladatvállalás is egyben?! Ha pedig az emigrációt a magyar költészet tükrében kívánjuk elemezni, nem tagadhatjuk el azokat a könnyeket, amiket a valóság igaz fölismerése fakaszt a képzelet feketefényű fátylainak szövögetése közben. S miután úgyszólván senkinek sem panaszolhatjuk el, ami fáj, nem is tekinthető szégyennek, ba ezeket a könnyeket be is valljuk, ha már azt tüztük ki célunkul, hogy minden szükségesnek látszó lépést megteszünk azért, hogy ne zúduljon ránk újra írtó jégverés. De •— kedves olvasóim <— úgy vélem, hogy elég volt 34
