Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

A RÉGI LÁNY

Irta: Szilágyi István

Jött kifelé a hosszú parkon keresztül. Nagyszerű volt ez az érzés: a szabadság érzése ezen a fehér és csöndes téli délelőttön. Most kapott éppen pénzt valakitől és most nem fájt, hogy csak egy ruhája és egy kabátja van. Most csak a szabadság volt itt, a rózsaszín nap a ködben, a pénz, a fehér hó és a jókedv.

A trafikban sportújságot vett és kisszakaszt.

A villamos jött a fehér sínen. Felszállt. Az ajtót elfelejtette behúzni maga után. Az öregúr, aki már bent ült, mérgesen rászólt:

—< Nem tudja becsukni az ajtót?!

1-1 Nem mondta szelíden és nem haragudott.

Az öregúr igen:

' Szemtelenség! <—• mormogta.

Ebbe is belenyugodott:

•— Tényleg .—■ felelte, •—> tényleg az, szemtelenség.

A másiknak vérben forgott a szeme. De szemben a kis cselédlány kuncogott.

Rózsaszín és sárga házak ültek a fehér hóban. Az ablakokban párnák szellőztek.

—• Olcsó diadal volt — gondolta.

A villamos rohant a síma sínen. Azután nyikorogva kanyarodott a hurokvágányon. Leszállt. Innen már közel volt az otthona.

Mégis várt. Rágyújtott egy cigarettára és körben sétált. Lassan. Vizsga szemekkel nézte a nőket.

Innen is, onnan is villamosok jöttek. És most az egyikből leszállt a régi lány. Csibínek hívták, ö hívta Csibinek. Akkor.

Ezt várta?

Igen. Két éve, ha erre járt, mindig a régi lányt várta itt. Néha órákig. De sokszor nem is tudott róla.

A régi lányon új kabát volt. Fekete télikabát, sok fe kete prémmel. És kis fekete kalap zöld háromszöggel, a feje féloldalára csapva.

<—1 Szervusz, Csibi •—> mondta mosolyogva, mikor egymáshoz értek.

A lány nevetett:

<—1 De furcsa . .. két éve senki sem hívott így.

Elindultak egymás mellett a nedves fekete aszfalton.

—• Senki? Otthon sem? ^ csodálkozott.

Nem. Azt mondták, már nagy lány vagyok. Nem illik rám ez a név.

<— Tényleg már... — és gyorsan számított a fiú — már huszonkettő elmúltál.

Te meg huszonnégy — mondta elgondolkozva a lány. —■ Elkísérsz? i-- kérdezte azután.

—• Ott laktok még?

— Abban a házban. Csak másik lakásban.

Elindultak a rácsos villakerítések mellett, a magasra hányt hó között a keskeny úton. De nem karonfogva. Csak úgy. Idegenen.

r— Uj lakás mosolygott a fiú ^ és új kabát. És új név ...

És hogy a lány erre nem felelt semmit, azt kérdezte:

Mit csinálsz mindig? Otthon vagy?-i Igen mondta a lány, — még otthon. De talán már nem sokáig.

Miért?

Férjhez megyek.

i—■ Kihez? Ismerem?

r-* Ismered. —• És mondott egy nevet. Mentek.

>—• Szereted? «—> kérdezte halkan.

— Úgy . . . igen.

— Hogy, úgy?

Mentek.

—• Szeretem.

— Régen ismered?

— Régen. Még a te . . . hogy is mondjam •— elmosolyodott .—■ idődből. Nem emlékszel? Te mutattad be.

— És mingy árt. . . azután?

Mentek.

Nem. Nem mingyárt. Eleinte csak véletlenül találkoztunk.

^ És később .. . ?

Később már — nem véletlenül.

Mentek. Kopasz fák, fehér kertek és fekete rácsok között. A fiú karja lassan becsúszott a lány hóna alá.

— Nekem szabad — mondta.

Neked szabad — mondta a lány is. ■— És te? Látom, még mindig nincs állásod. És mondd: írsz még?

— írok.

Mentek. A régi temető mellett.

Rólam nem írtál semmit? kérdezte halkan a lány.

— De igen.

— Szép?

— Igaz.

— Mutasd meg egyszer — kérte melegen és ránézett.

Egymást kutatta a szeműk. A fiú gondolkozott: Mi

volna most a szó? Egy kérdés: Mikor? vagy kérni: gyere föl egyszer hozzám, elolvasom. Vagy óvatosan: Majd egyszer.

Végül azt mondta:

Jó! Majd megmutatom.

Mentek. A villák ablakai mögött fehér és elegáns függönyök lógtak. És lassú, nagy pelyhekben eleredt a hó. A fekete hajon, fekete prémen, fekete kabáton ezüstösen ült meg. A fiú nézte.

És lépéseik ritmusa már újra a régi volt. A lány hoszszabbakat lépett, mint szokott, a fiú rövídebbeket. És így olyanok voltak, mint egy síma, halk, gyönyörű muzsika. Ha a lány volt a hang, a fiú volt a tökéletes zenekíséret. Ha a fiú volt a valóság, a lány volt az együttmozgó árnyék.

—• És a lányok? <—1 kérdezte halkan.

A fiú gondolkozott: Bevallja, hogy voltak, hogy sok kis és jelentéktelen vágy született és halt meg benne azóta, vagy . . . Nem mindegy? És ha nem mindegy? Mosolygott:

28