Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
«—< Lányok? Istenem . . . voltak. Sok. De i—> valaki mondta már ezt kevés több lett volna. ■—< Szerelem? — kérdezte csöndesen a lány. и Az nem. Azóta nem — vallotta be. •—* Nem megy. Hz az i-* mondta lassan a lány is. •— Nem megy. — És mintha csak most ütötte volna meg fülét a szó: i—* Azóta? i-t Igen, azóta <—> mondta szilárdan a fiú. i— Még most sem hiszed? A leány megingatta a fejét. — Nem. Nem hiszem. Tudom, hogy sohasem szerettél. ■— Nem igaz! <—> felelte élesen a fiú. <—> Nem mindegy? <—> vont vállat a lány. — Most már? . .. i—i Nem mindegy! Mert így azt hiszed, hogy ^ hazudtam. <—• Azt! —• Könnyű mosoly. — Máskor is hazudtál. Sokszor. Mindig. Azért hazudtál, hogy nekem ne fájjon. Jó szíved van. i—' Ne gúnyolódj. —• Nem gúnyolódom. Talán igazad volt. Csak — ezt nehéz elfelejteni. És oly sokszor. Nagyon sokszor. De régen volt. Ne beszéljünk róla. Súlyos csend feküdt közöttük. És már ott voltak a kapu előtt. i—' Sietsz haza? r— kérdezte a fiú. <—< Nem. — Elindultak lassan tovább. Oly ritkán találkozunk mostanában mondta erőltetett mosollyal a fiú. — Két évenként. Kereste a témát. Azt a régit: —' Azelőtt minden nap. —• Kivéve, amikor inspekciós voltál —• mondta kis mosollyal a lány. A fiút megütötte a szó. Képek és hazugságok jutottak eszébe erről a leggyakoribb hazugságról: a délutáni “szolgálatról”. Úgy érezte, valami elszakadt ezzel a kimondott szóval. Sokáig hallgatott. Végül azt kérdezte: ■—1 Emlékszel, mikor jártunk erre? Emlékszem mondta halkan a lány. <— Azután . . . <—> Azután ... ~ elgondolkozott. <—> Akkor este. Éjszaka. Sokáig . .. i—' Akkor kisértél haza először .. . Mindketten arra az estére gondoltak. Tél. Csikorgó hó a lábak alatt. Az égen ezüstszikrák. Néptelen út az erdőn át. Oda -vissza. Oda-vissza. Sokszor. És szavak: “Nem lett volna szabad!” “Lásd be, nem élhettünk így tovább és . . .” “Szeretlek. Nagyon ...” “Én is!” “Nem igaz!” “De!” “Miért akartad?!” És így tovább. Mindig ugyanaz. Élőiről. Újra és újra. Akkor... !—• Ö tudja? i—> kérdezte halkan a fiú. A lány maga elé nézett: Igen. És? — Szívdobogás. Gyomorban, fejben, torokban. Mindenütt. A másik hallgatott. Azután kimondta: ö is . .. Valami lezuhant. Súlyos kalapács. Hatalmas pöröly. Mit lehet ilyenkor tenni, mondani, kérdezni? <—> Miért? .— de már érezte a kimondott szó furcsa és értelmetlen voltát. A lány még mindig az utat nézte: Te kérdezed? felelte végül. <— Hisz te mondtad akkor... — Igazad van. Buta vagyok. És ha szereted... — mondta elnyújtva. Szeretem. Nem is tudom. Nem úgy, mint téged. Másképpen. És én nem tudok hazudni. Emlékszel? —< Emlékszem . .. Csibi. A lány mosolygott: —' Most úgy szólítanak: Éva! —• Csibi szebb volt — mondta a fiú és arra gondolt: Arról kéne beszélni, miért van így és miért nem úgy? Beszélni? Mindegy. Valami elromlott. Minden elromlott. Mikor? Még akkor régen? Miatta? Vagy a lány miatt? Egy élet? Vagy csak az övé? Késői oknyomozás. Minek ez? Érdemes? így van: Uj kabát, új név és talán — új lány ... Elindultak visszafelé. Csöndesen. A kapuban még beszéltek: — Remélem, előbb találkozunk, mint két év múlva. Talán — mosolygott a lány. Most megint azt kellene kérdezni: Mikor? De ez itt egy új lány. — Hát szervusz Éva! —< mondta végül. i—< Szervusz! i—> És elment. Két fasarok kopog a cementjárdán a ház felé. Aztán semmi. Csak a villamos rohan a síma sínen és nyikorogva bekanyarodik a hurokvágányon. Leszáll. Rágyújt egy cigarettára és körülnéz. Vár valakit? Talán a régi lányt... SZÉP ASSZONYNAK SZÓLÓ FÉRFI-BÓK Még a régi Pesten történt, száz jóegynéhány évvel ezelőtt. Fiatalemberek ültek a történelmi nevezetességű Pilvaxkávéház előtt. Szép asszony haladt el a gyalogjárón. Az ifjak megcsodálták. Az egyik nem tudta szó nélkül megállni. Odaszólt társainak, hogy a szép asszony is meghallja: i—i Nézzétek csak, milyen szép ez az asszony! A hölgy persze meghallotta, de nem ártatlan bóknak, hanem sértő gúnynak vette a megjegyzést. Haragosan visszafordult: —- No, én ezt éppenséggel nem mondhatom magáról! De a fiatalembernek gyorsan váltott az esze. Azt elhiszem —• válaszolta szellemesen, — mert kegyed, édes asszonyom, nem tud úgy hazudni, mint én. (Közli: Tihanyi Sándor dr.) 29
