Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

nem értett meg s most itt állhatok az utón. Pedig a szomszéd faluig még jókora utat kell megtenni. Ha várok, talán el sem érem a gazdámat.

— Becsületes emberen szívesen segít az ember,

— mondotta hamiskodó arccal Hedvig asszony; de mihelyt ránézett a kocsis, komolyra vált az arca s úgy mondotta:

— Tessék, uram. Elviszem, ameddig akarja.

Helyet szorított a szerény erdővásárlónak s az,

noha először szabódott s a kocsis mellé akart ülni, odatelepedett melléje.

S mialatt a kocsi -továbbszaladt, csodálatos közönyös dolgokról társalogtak. El is unta nagyhamar a kocsis, rövid idő múlva már ügyet sem vetett rájuk, hanem inkább lovait biztatta és fütyörészett. S lassan aztán azok is elhallgattak, mint két idegen ember, akik már elkérdezték minden kérdésüket s elmondották minden mondanivalójukat.

Hej, pedig ha csak egyszer is hátranézett volna a jámbor kocsis, talán észrevette volna, hogy utasai nem nagyon idegenkednek egymástól, mert csendes mosolygással néztek egymás szemébe s kezük minduntalan összekulcsolódott megértő bizalommal. De hát a kocsis csak amolyan együgyü ember volt, aki inkább elhallgatta a rigók nótázását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy azok ott hátul a kocsikasban porosán is, fáradtan is csak a saját szivük nótázását hallgatják.

Négy-öt kis falun hajtottak keresztül, a vidék egyre laposabb lett, a Hunnsrück erdős gerince gyorsan távolodott mögöttük s rövid déli pihenő és ebéd után jókedvűen folytatták útjukat.

Délután öt óra tájban egy duzzadt patak fölött vert hídon hajtottak át.

— Ez már a Thron patak, — magyarázta a kocsis

— még egy fél mérföldet kell tennünk s elérjük Thronecken falut.

Nem is telt bele ennyi idő, már meg is állottak a falu egyetlen vendégfogadója előtt. Kifizették a kocsist, szobát vettek s aztán megvacsoráztak.

S akik látták azt a szomorú szépasszonyt, ott a bingeni postakocsin, nem ismertek volna rá arra a kacagó, boldogságos lényre, aki most ott ült a throneckeni korcsmaszobában. De arról a vidám, hetykebajszu, csillogószemü gyerekemberről se hitte volna el a bingeni posta lovainak jólelkü gondozója, hogy az nem más, mint az a vánszorgó, ágrólszakadt vándorlegény, akit felvett a kirchschlagi utón, nehogy nyomorultan vesszen el az ut árkában.

Maga a korcsmáros is odatelepedett melléjük s nagy bőbeszédűséggel mesélte el, hogy meglehetősen bizonytalan állapotok uralkodnak a francia-német határ mentén.

— Hiszen tudja, uram, —- mondotta — hogy Lajos francia király háborúságban van a nyugatrómai császárral. A mi uraink, ezek az apró német fejedelmek

ugyan nem sokat törődnek a bécsi császár dolgával, mert hiszen Bécs messze van s a rajnai tartományok csak úgy tessék-lássék módra engedelmeskednek a szövetséges ausztriai háznak; de azért éppen elég baj van e miatt a játékháboru miatt is.

— No, a császár ugyan nem tartja játéknak ezt a háborút, •— vetette oda a hadnagy — mert akkor nem háborúzna évek óta. Nagy sor az a császárnak, hogy az övé lesz-e a spanyol korona, avagy a francia királyé.

— Csakhogy az igazi háború Németalföldön meg Spanyolországban viharzik s a német határ mentére már nem igen ér el a haragja — tóditotta meg a korcsmáros. Hanem azért nem egészen barátságos a határvidék. Hol itt, hol ott csapnak be a kószáló francia katonák s bizony a kis határszéli városok, de még a kis grófságok és fejedelemségek se tudják gyakran, hogy tulajdonképen hová tartoznak: Franciaországhoz-e, avagy a birodalomhoz.

Éjfélre elfogyott a kedv is, a szó is. El is köszöntek a korcsmárostól és szobájukba tértek.

Ott aztán elmesélte minden viszontagságát János ur. A szegény hűséges szürkét még meg is siratta az asszony. És sokáig, sokáig tartotta átölelve az urát, mintha féltette volna, hogy megint elszakítják tőle.

Másnap tovább utazott a hadnagy és felesége.

Most már — a throneckeni korcsmáros ijesztgetéseinek ellenére is — nyugodtan, békésen haladtak.

Minden baj nélkül érték el Trier-t.

Csakhamar folytatták útjukat s rövid idő múltán átkeltek a Mosel folyón. Most már Luxemburg területén jártak. S minél gyorsabban haladtak, annál inkább sietett a hadnagy. A maga sok viszontagságának elmúltával mind éberebben látta nagy küldetését, egyre fülébe csengett a fejedelem parancsa s immár nem volt nyugta. Párizsba ... minél előbb Párizsba ... minél előbb Párizsba ...! S ezért most már alig engedett pihenőt. Hajtotta, tüzelte kocsisait. Throneckentől kezdve nem pihent jóformán egy órát sem, sőt éjszaka is tovább utazott váltott lovakkal, úgyhogy következő nap reggel berobogott kocsija Luxemburgba.

Az a lelki kényszer, mely immár ébren is, álmában is kergette, itt sem engedte soká pihenni. Félnapi nyugvás után ismét kocsit fogadott s déltájban kigördült a kocsi Luxemburg öreg falai közül. S akárhogy várták, semmit sem tapasztaltak a throneckeni korcsmáros rémmeséiből.

Hanem azért mégis nagy fohászkodással adott hálát az Istennek János ur, mikor Esch-nél átmentek a francia határon s immár Lajos királynak, a fejedelem szövetségesének birodalmában gurult tovább a kocsi. Az első tanyánál lovaskatonák állították meg. János hadnagy megmutatta a fejedelem levelét, melyre ékes betűkkel rótta rá Kray Jakab uram XIV. Lajos király

20