Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
sok-sok cimét és minden dicséretét. A katonák tisztelettel köszöntek el s a kocsi továbbrobogott. Nagyon sebesen haladtak. A francia maire-ek készséggel adtak fogatot csaknem minden faluban, így aztán nem is csoda, ha még gyorsabban haladtak, mint Luxemburg területén. Pedig mind a ketten csak most érezték igazán a fáradságot, mert a kiállott küzdelmek csak most kezdték ki erejüket, mióta biztonságban érezték magukat. Hanem azért csak egyszer kérdezte meg az asszony: — Miért rohanunk igy, édes uram? Mit viszünk a francia királynak? — Egy vérző, tusakodó nemzet segélykiáltását. A mi rohanásunk egy ország életét jelenti. És akkor mindent megvallott a hadnagy. Nagy küldetését, Rákóczi parancsát, Then urammal való találkozását, Norinbergig való útját, mindent, mindent . .. S attól kezdve egy szóval sem kérdezett semmit az asszony, hanem még inkább 6 siettette kemény, elszánt akarattal az urát. Két nappal Luxemburgból való elutazásuk után elérték Verdun-t, a hires francia erősséget. Másnap megint tovább rohantak Saint-Menehould-on keresztül, átmentek az Aisne folyón és berobogtak Chalons-ba. Innét a szép Marne völgyében folytatták útjukat s Epernay-n keresztül Chateau- Thierry-be értek. Meaux-tól kezdve már francia lovaskatonák kísérték őket, mert Chateau-Thierry-ben, az ott táborozó katonák vezére — nyilván azért, hogy megadja a kellő tiszteletet a király szövetségesének — öt lovast rendelt melléjük azzal a paranccsal, hogy Párizsig kisérjék Rákóczi futárját. Aztán már csak néhány mérföld volt hátra. S egy szép nyári estén meglátta a hadnagy a Notre-Dame ódon tornyait s a város, a “Nap-király” fényes városa, melytől János hadnagy Magyarország megmentését, Rákóczi zászlóinak diadalát, a magyar libertást várta: egyre közelebb jött. S éjfélkor berobogott a poros kocsi agyonhajszolt lovaival a francia fővárosba. Párizsban voltak ... — Folytatjuk — WEEK-END-en, IZLAND SZIGETÉN... Bizonyos, hogy a nyájas olvasó (talán akad még ebből a kiveszőben levő fajtából), felhúzza a szemöldökét, amikor elmefuttatósom cimét elolvassa, de sajnálom, Uram, igaz és valóság, szeptember 25 és 27 között a hétvégét valóban Izland szigeten töltöttem s erről igyekszem most néhány sorban beszámolni, már csak azért is, mert hátha a végén el is hiszik, amit elmondok. Persze, hogy volt valami különös oka, hogy ilyen kalandba beleugrottam; mivel immár 15 éve a foglalkozásom repülőjegyek eladása, ennek néha megvan az az előnye, hogy igen kedvezményesen eljutok ide és oda, már amennyire szabad időm engedi. Mivel pedig utóbbiból van a legkevesebb, máris itt a megdönthetetlen érv: természetes volt, hogy amikor a két napra szóló izlandi meghívás befutott hozzám szeptember elején, azt habozás nélkül elfogadtam. (Másik komoly érv volt, hogy eme földgolyón három helyen láthatók gejzírek: a Yellowstone Parkban, az U.S.A.-ban, Uj Zealandban, valamint Izland szigetén. S mivel az első kettőt már láttam, kötelezőnek éreztem, hogy a harmadik gejzir-gyüjteményt is megnézzem). Szóval, az Icelandic Airlines hatalmas, 189 személyes turbo-prop gépe (így sokkal jobban hangzik, mintha az ember csak azt mondja, hogy nem jet), csütörtökön este valamivel 11 óra előtt szállt fel velünk New York, Kennedy repülőterén és ez volt az első meglepetés, hogy t.i. a zsúfolásig megtelt, behemót gép nemcsak, hogy egyáltalán fel tudott emelkedni a levegőbe, hanem, hogy ezt igen simán s látszólag minden megerőltetés nélkül tette meg. (Mint utóbb felfedeztük, ezek a gépek eredetileg teherszállítással keresték a gazdáik kenyerét, de olyan jól, hogy az Icelandic Airlines személyszállításra fogta őket s használja azóta is, igen nagy sikerrel). Miután az indulás előtti órákban megfelelő mennyiségű cocktailt erőszakoltak belénk, igen jó hangulatban indultunk útnak s így egészen természetesnek vettük azt is, hogy éjfél után, kb. 12 óra 10 perckor kezdték el a vacsora felszolgálását a valódi, izlandi stewardessek (csak rájuk néz az ember s rögtön megállapítja, hogy izlandiak: az egyenruhájukról), s mivel már elárultam, hogy indulás előtt a vacsorát kellően alá-ágyaztuk, ez felment attól, hogy emlékezzem is rá, mi volt a vacsora, de ugyanakkor igazolja azt is, hogy az nem lehetett rossz, mert ha valami rosszat kell valamikor is ennem, arra mindig pontosan s örökre emlékezni szoktam. A baj csak az volt, hogy a vacsora után igazi izlandi feketekávét is adtak s ennek volt köszönhető, hogy így aztán ezt az első éjszakámat Izland felé menet sikerült 21
